Azonnal visszamondtuk a megrendelést és most már azzal a kíváncsisággal olvastuk el a kis kötetet, hogy milyen forrásmunkát használt a szerző alattomos, a magyarok eleit és fejedelmeit lealázó, a Kárpát-medencébe beűzött népnek titulált magyarságra vonatkozó írásaihoz.

Évtizedek óta dolgozunk kutatóként, nem mint történészek, hanem mint antropológusok. A két tudomány igen közel áll egymáshoz, mivel valós tényeket főképp a régészet és az antropológia szolgáltat a történettudománynak. A kötet szerzőjének, Tihanyi Istvánnak munkásságát nem ismerjük. A felhasznált irodalmi jegyzéket végigolvasva döbbenten tapasztaltuk, hogy őstörténeti és egyáltalán Árpád-házi királyainkkal és a dinasztia megalakulásával foglalkozó szerzőtől semmit sem használt föl munkájához.

A legképzettebb, a kort legjobban ismerő kutatók neve nem szerepel az irodalomban. Milyen következtetést vonhat le eleinkről az a kutató(?), aki nem használja – nem ismeri? – László Gyula, Bakay Kornél, Aradi Éva, Kiszely István, Kallós Zoltán, Benkő Mihály, Béres Judit, Obrusánszky Borbála és mások munkáit, ugyanakkor Nemere István Magyar őstörténet című (2006) kötetét felhasználja?

Már a bevezető cím is fölháborító: A múlt tévelygő lovagjai. Alatta: Kik voltak őseink? Azonnal közli, hogy nem tudja minden kétséget kizáróan, kik voltak a magyarok ősei és honnan indultak el Nyugat felé. Lehet, hogy az említett forrásmunkák alapján Tihanyi István valóban nem tudja, pedig az utóbbi évtized fiatal kutatói – megerősítve mestereik kiváló gondolatait – kellő módon alátámasztották a magyar etnikum származását.

Semmiképpen sem őseink voltak a „múlt tévelygő lovagjai”. Még megdöbbentőbb, hogy Európába érkezésünk útját és irányát „egyelőre” biztosnak látja Tihanyi, bár az „egyelőre” szóban benne lapul egy egészen más út és irány is.

Az első oldal minden sora megkérdőjelezhető. Például: „…őseink keletről vándoroltak nyugatra, feltehetően nem önszántukból, hanem különféle más népek helyváltoztatása miatt, végső soron több ezer évig tartó, erőteljes nyomás, időszakos lökések hatására.” Nagy fölfedezés, hogy keletről vándoroltunk nyugatra, de ami a leghiteltelenebb, hogy nem önszántunkból. Hanem? Az őstörténetre vonatkozó külhoni korabeli vagy egészen korai dokumentumok nem beszélnek arról, hogy a hun-avar-magyar folytonosságot képviselő, meglehetősen nagy tömegek „erőteljes nyomás” vagy „lökések” hatására jöttek a Kárpát-medencébe. Pontosan tudták, hogy merre vegyék az irányt és miért.

Azt a területet keresték, illetve tartották úticélnak, ahol olyan emberek éltek, mint ők, europidok. Végzetesen félrevezető hit vagy állítás, ha azt hiszik történészeink, hogy a hunok vagy Árpád népe a mongolid etnikum körébe tartoztak(nak).

Tihanyi tudása szerint a magyarok eredetét kutató ásatásokra „jobbára csak Uráltól nyugatra, azaz már a legszélesebben értelmezett Európában” került sor. Akkor mit csinált Stein Aurél, vagy mit kutatott Vámbéry Ármin, Kőrösi Csoma Sándor és mások Keleten? Kiknek a sírjait tárták föl, kiknek van köze a csodálatos ötvösmunkákhoz, fegyverekhez, díszítőmotívumokhoz, ha nem a magyarság őseinek és rokonainak? És az írás? Azt is az Uráltól nyugatra tanulták? De kiktől? Csak nem a medvekultusz finnugor népeitől?

Nem tudjuk, véletlen vagy tudatos-e az alcímek adása. Az egyik éppen ezt jelenti ki: „Nem kerestek hazát”. Ezután megállapítását így kommentálja a szerző: „a magyarok számára ez a vándorlás több mint ezer évig tartott és sohasem tudhatták, hogy most éppen a végleges helyen laknak-e, vagy innen is szedhetik a sátorfájukat előbb vagy utóbb.”

Összegezve: a magyarok honfoglalás előtti életéről a szerző azt sugallja, hogy vezérek nélkül, más népek által „lökdösve”, cél nélkül bolyongtak a nagy sztyepen, eszük ágában sem volt letelepedni, lovasnomád népként, állandóan vonultak, de nem tudták, hová. Hazát nem kerestek, csak azért maradtak a Kárpát-medencében, mert sem nyugatra, sem vissza keletre nem volt már számukra elvonulási lehetőség. Ezzel szemben a valóság az, amit ásatások igazoltak, dokumentumok, más népek krónikái leírnak, hogy a magyarság ősi, nagyállattartó, letelepedett, földműveléssel is foglalkozó nép volt már belső-ázsiai tartózkodása idején is.

A hatalmas füves pusztákon a hír majdnem úgy terjedt, mint egy rosszabb interneten. Pontosan tudták, hová mennek, tudták, hogy előttük már saját etnikumukhoz tartozó népek telepedtek le a Kárpát-medencében. Mindig szervezetten és tudatosan vonultak, másképp nem tartották volna őket híresen jó katonáknak, mondhatni harcművészeknek.

Történelmünk mára helyesen megfejtett forrásairól Tihanyinak az a véleménye, hogy „számunkra most már örökre arctalan szerzők inkább irodalmi szinten mesélnek, mintsem történetíróként adatokat szolgáltathatnának… Így igazából nem léphetünk fel velük szemben túl nagy igényekkel, főleg, ami a pontosságot és a tényszerűséget illeti.” Ebből az agymenésből világosan kitűnik, hogy a szerző soha nem járt a magyarság ötvöződésének helyszínén, nem ismeri a belső-ázsiai kutatásokat, a kínai császári évkönyvek pontos leírásait a hsziungnú törzsszövetségről, amelynek eleink is tagjai voltak; magas szintű földműveléssel, állattartással és az európainál régebbi írással rendelkeztek.

Nem könnyű terep, de oda kell utazni, nem összeollózni válogatottan téves, félrevezető elméleteket tartalmazó, a magyarság identitását agyagba döngölő szerzők munkáiból a „saját” véleményét. Ez, Tihanyi úr, fiataljainak számára azonos egy elavult, új ismereteket nem közlő, a nemzeti identitást lealázó lélekmérgezéssel.

A kötetből még a magyarság jellemzését emelem ki: „A magyar fékezhetetlen, renitens nép lehetett már akkor is… A magyar akaratos fajta volt előbb is, és ha éppen nem zajlott háború, akkor egymással civakodtak a szomszédok is, hát még a más és más nemzetségek tagjai, férfiak és nők…” Ezekkel a fejtegetésekkel tálcán nyújtja Tihanyi a magyarságot Európából kiutálni szándékozó, hazánkra ácsingózó, kevésbé fejlett kultúrájú népeknek az így is állandóan hangoztatott vádakat.

Nem lehet eltekinteni attól az érzéstől, hogy ez nem véletlen. Holott történelmünk során nem egyszer beigazolódott, hogy a magyarság befogadó, toleráns, másokkal szolidáris nemzetként szinte mindenkit befogadott (zsidókat, lengyeleket, örményeket, más menekülteket, korábban szervezettségre és vezetésre vágyó törzseket).

Egy újabb gyöngyszem: „Logikusan gondolkodva nehéz elképzelni, hogy Álmos fejében egyáltalán megfordult volna a haza gondolata”… A korábban alacsony átlagéletkorral megvádolt magyarok említése után pedig az a baja, hogy „Álmos mindenképpen legalább hetvenéves volt, amikor a magyarok végre elértek a Kárpát-medencébe”. Le is vonja a következtetést: „Álmos túl sokáig élt”, ezért a fejedelem-főpapot meg kellett ölni a magyar hiedelem szerint. Álmos „túl koros” volt – állítja Tihanyi – és nem bírta a vándorlást sem…

Megjegyzendő, hogy a magyarok átlagéletkora egyáltalán nem volt alacsonyabb, mint minden más európai népé. Álmos, Árpád, István öreg kort élt meg és mások is, ha nem estek el időnek előtte. A következő fejezet címe „Árpád színre lép”. A honfoglaló hazatérést levezénylő fejedelem szerepét és tetteit próbálja lecsupaszítani. Álmos utáni örökségét a vezérségre (fejedelemségre) nem vonja ugyan kétségbe, de néhány szarkasztikus megjegyzést azért elenged. A honfoglalás (895–896-ban) már Árpád fejedelemsége alatt zajlott le. Árpád tudta, hogy a vándorlás végcélja a Kárpát-medencében van, hiszen eleiket követve ide indultak, itt van az utolsó valódi eurázsiai sztyep, a Nagyalföld, ami életmódjukhoz szükséges volt. Árpád megtelepedéséről Tihanyi így vélekedik: „Nem mintha annyival okosabb lett volna a többi magyarnál, hanem mert ő volt a vezér… Nyilván alacsony és erős férfi volt, mint az akkori magyarok túlnyomó többsége. Lehet, hogy kicsit »karikalábú« volt… talán az arcán még viselt ázsiai vonásokat: kiugró járomcsontot, mandulaszemet…”

Európa akkori és egyes mai lakói így képzelték el a vad, gyilkolászó, írástudatlan, kulturálatlan, féktelen magyarokat, ahogy Tihanyi. Pedig szó sincs erről. Temetők csontanyagainak vizsgálata igazolja, hogy eleink vonásai europid jellegűek voltak, testmagasságuk sem volt alacsonyabb, mint az itt élő népeké.

Temetkezésükről sem sokat tud a szerző, mert nem égették, hanem földbe temették halottaikat (teljes vagy részleges lótemetkezés – ugye ismerős?). Árpád és a korabeli magyarság – győztes csatákról természetesen nem emlékezik meg Tihanyi, aki Kristó Gyula történelemszemléletén nevelkedve, ha tudott is azokról, elhallgatta. Csakúgy mint mestere, aki „Az Árpád-kor háborúi” című munkájában csak utal a győztes pozsonyi csatára (907. július 4–6.). Pedig ha csak annyi eredménye volt a győzelemnek, hogy attól kezdve az ország nyugati határa az Enns folyóig tartott mintegy száz éven át, már az is óriási dolog; nem hiszem, hogy ezt csak úgy el lehet felejteni. Az úgynevezett „szegedi iskola” kutatói győztes csatáinkat legföljebb érintőlegesen említik. Mi ez, ha nem hazaárulás? Hasonló képet fest az Augsburgnál vívott csatáról, (910. június 12.), a 913-as hadjáratról és a Lech-mezei csatát is katasztrofális vereségnek aposztrofálja, pedig utána is a magyarok ellenőrzése alatt maradt az Enns folyó melletti határ. Nem hagyhatja ki Tihanyi alátámasztani a ma Csonka-Magyarország nagyságú jussunkat. A krónikákat sajátosan értelmezve kideríti, hogy a honfoglaló magyarok kevesen lehettek (László Gyula és más történészek 500 ezer főről írnak), és Nagy- Magyarországnak csak „töredék területét lakták be…”

És ami már nem csupán felháborító, de veszedelmes is: „a telepedés területe körülbelül megegyezett azzal, amelyre a trianoni béke ezer év múlva kényszerítette Csonka-Magyarországot”. Tihanyi nem kevesebbet állít, mint azt, hogy az antant hatalmak igazságtevők voltak.

A kötet utolsó fejezete „Géza, az ismeretlen” címmel indul, mert „kétszáz évvel később mit is tudhattak egy olyan emberről, aki nem is volt király, csak fejedelem, akit külföldön igen kevéssé ismertek, itthon pedig nem sok nyoma maradt működésének.” És ha már ilyen szépen belejött: „A Géza névalakot eleve egy tévedés, egy félreértés szülte” – hivatkozik Kristó Gyulára és Makk Ferencre. Utóbbiak szerint a XIX. században olvasták rosszul a névformát és attól kezdve a Géza-név meggyökeresedett a Gyeücsa helyett. „De ez legyen vele a legkisebb gond!” – legyint Tihanyi. Hogy milyen gondjai vannak Géza fejedelemmel? Talán, hogy az államalapításhoz szükséges feltételeket ő teremtette meg, és István fi a folytatta. Hogy megértette, Európában stabil helyzetet teremteni csak a nyugati típusú kereszténység felvételével lehet. Felesége, Sarolta és ő maga is megkeresztelkedett. A keresztségben az István nevet vette fel. Pénzt veretett, amelyen őt István királynak nevezik… Az ő fia veszi feleségül a bajor Gizella hercegnőt, és folytathatnánk. Géza egyes történészek szerint nagyságban és nemzeti stratégiában igen közel állt fiához, Istvánhoz.

Nem elemezzük tovább ezt a magyarságot megszégyenítő fércművet. Európában nincs még egy olyan uralkodói dinasztia, amelyik annyi szentet adott volna a világnak, mint az Árpád-ház; Szent István, Szent Imre, Szent László, Szent Margit, Szent Erzsébet, Skóciai Szent Margit, Szent Kinga és mások mind Árpád-ház szülöttei voltak. Isten óvja az olvasót a Tihanyi-félék mérgezett termékeitől.

Hankó Ildikó, Kiszely István