Miért helyeztek kagylóhéjat a halott nő arcára?

A régészek szerint a sír egy olyan kilencedik századi nő végső nyugvóhelye volt, akinek arcára két nagy fésűkagyló héját helyezték, a kagylók ívelt felszíne kifelé nézett, a felső élük pedig a szája vonalát fedte. Ilyen jellegű temetkezési rítus korábban egyáltalán nem volt ismert a mai Norvégia területén a kereszténység előtti időkből, és a jelenség eredetét ma is nehéz megmagyarázni – írja a Smithsonian Magazine.

A sír egy magántulajdonban lévő, a tengerparthoz közeli gazdaság területéről került elő. A földbirtokosnak még a szántást is kellett halasztania, hogy a régészek minden apró részletet rögzíteni tudjanak.

A nő maradványai mellett madárszárny-csontokat és több ékszert is találtak, amelyek eredetileg a ruházatának részei lehettek. A leletek arra utalnak, hogy a nő egy vállpántos ruhát viselt, amelyet két nagyméretű, ovális kitűző rögzített, a nyakrészen pedig egy kisebb brosst viselhetett. A kutatók ebből arra következtetnek, hogy egy gazdaságban élő, férjes asszony lehetett.

A madárcsontok szerepe és jelentősége nem ismert, ahogy az sem, miért éppen két fésűkagylóhéjat helyeztek az arcára. A későbbi századokban a kagylónak a Szent Jakab-kultusz révén komoly jelentősége lett a kereszténységben, de a viking korban még nem volt ilyen jelentése.

A szakértők szerint a kagylók valamilyen, a temetés résztvevőinek szánt jelképes üzenetet hordozhattak, de ennek pontos tartalmát ma már nem lehet visszafejteni.

A kagylók minden bizonnyal a közeli partvidékről származtak, ahol azok gyakoriak, de nem tudni, hogy élve fogták-e ki őket, vagy egyszerűen a partról gyűjtötték össze a héjakat.

Ugyanezen a földbirtokon előkerült egy másik csontváz is, amely a becslések szerint egy-két generációval korábbi, és a nyolcadik századból származhat. A régészek remélik, hogy a további vizsgálatokból kiderülhet, volt-e kapcsolat a két személy között, és milyen szerepet töltöttek be a korabeli közösség életében.