Milyen az élet félelem nélkül?

A brit Jordy Cernik története jól érzékelteti, milyen különös állapot ez. A férfi mellékveséit Cushing-szindrómája miatt eltávolították, így a szervezetében leállt a kortizoltermelés. Bár a műtét után megszabadult a szorongástól, egy idő után feltűnt neki, hogy valami hiányzik: már a hullámvasút sem váltott ki belőle semmilyen izgalmat. Ezt követően kipróbálta az ejtőernyőzést, kötélpályát és felhőkarcoló-mászást – mindezt teljes nyugalommal, pulzusnövekedés nélkül.

A jelenség azonban nem kizárólag az ő esetében fordul elő. Létezik egy rendkívül ritka genetikai betegség, az Urbach–Wiethe-kór, amely szintén elnyomja a félelemérzetet. A világon mindössze körülbelül 400 diagnosztizált páciens él ezzel a kórral; közülük a legismertebb egy amerikai nő, akit a szakirodalom csak SM-ként említ. Az ő esetét az Iowa-i Egyetem kutatói már az 1980-as évek közepétől kezdve vizsgálják.

Justin Feinstein klinikai neuropszichológus felidézte, hogy az évek során minden lehetséges módon próbálták félelmet kiváltó helyzetekbe hozni SM-et: horrorfilmekkel, kísértetházas túrákkal, kígyókkal és pókokkal. A páciens azonban nemhogy félelmet nem mutatott, hanem kifejezetten közel akart kerülni az állatokhoz. Feinstein úgy fogalmazott, SM-et egyfajta leküzdhetetlen kíváncsiság hajtotta.

A betegség hátterében az ECM1 gén hibája áll. Ez a gén az extracelluláris mátrix (ECM) fenntartásában játszik szerepet, amely a sejtek és szövetek szerkezetét adja. A rendellenesség miatt lerakódások alakulnak ki, amelyek különösen az amygdalát károsítják. Az agy ezen, mandula alakú területét a félelemérzet kialakulásához kötik.

SM esete kapcsán kiderült, hogy az amygdala nélkülözhetetlen az úgynevezett kondicionált félelem kialakulásához: az ember megtanulja összekapcsolni a fenyegetést egy bizonyos jellel, például zajjal vagy arckifejezéssel. SM ugyan tudta, hogy a forró edény megégeti, de nem volt képes félelemmel reagálni akkor, ha valami a fájdalom emlékét idézte fel benne. Ráadásul más embereknek a félelemre utaló arckifejezéseit sem ismerte fel, miközben a boldogságot vagy szomorúságot pontosan érzékelte.

SM társas helyzetekben is szokatlanul viselkedett. A kutatók megfigyelték, hogy sokkal közelebb engedte magához az idegeneket, mint az egészséges emberek, és ezzel többször is veszélybe sodorta önmagát. Alexander Shackman, a Marylandi Egyetem pszichológusa szerint mindez arra utal, hogy az amygdala a társas kapcsolatok kialakításában is kulcsszerepet játszik.

Ugyanakkor a történet újabb fordulatot vett, amikor Feinstein és kollégái szén-dioxiddal telített levegőt lélegeztettek be SM-mel. A kísérlet meglepő eredményt hozott: a nő ugyanis pánikrohamot kapott. Kiderült, hogy míg az amygdala az olyan külső fenyegetésekre irányítja a szervezet reakcióját, mint egy kígyó vagy egy támadó, az olyan belső ingerek, mint a fulladásérzet, más agyi pályákon keresztül váltanak ki félelmet. SM esetében éppen az amygdala-probléma fokozta túlzott mértékben a pánikreakciót.

A BBC által idézett kutatók hangsúlyozták: az SM-éhez hasonló esetek rendkívül ritkák, mégis rávilágítanak arra, mennyire összetett és nélkülözhetetlen mechanizmus a félelem. Minden gerinces élőlény rendelkezik amygdalával, és ez elengedhetetlen a túléléshez. Feinstein szerint ha egy állat amygdaláját kiiktatják, a vadonban órák vagy napok alatt elpusztul, mert többé nem kerüli el a veszélyes helyzeteket.

Mindezek ellenére SM már több mint fél évszázada él együtt a félelem hiányával, s bár többször került veszélybe, mégis életben maradt. Feinstein azt a kérdést is felvetette, vajon a modern társadalmakban valóban nélkülözhetetlen-e a félelem. Mint mondta, előfordulhat, hogy inkább árt, hiszen a nyugati világban a túlélés alapfeltételei adottak, ugyanakkor a stresszel összefüggő és szorongásos zavarok aránya drámai mértékben növekszik.