Mintha tegnap lett volna

A telefonhívás akkor is váratlanul ér, ha számítunk rá. Azon az ötven évvel ezelőtti késő őszi napon a Koltói Anna Baleseti Kórház ügyeletese hívta a klinikai sebészetet és közölte, egy éjszakai balesetben megsérült fiatalember állapota olyan súlyossá vált, hogy sajnos beállt nála az agyhalál, ezért az akkor hatályos törvény értelmében kivehetők a veséi.

– Borongós novemberi reggel volt, de legalább nem latyakos, gyorsan beugrottam a saját autómba, amit afrikai szolgálatom során még Algériában vettem, és kissé idegesen áthajtottam a közeli balesetibe – emlékezik vissza az akkor 36, ma 86 éves sebész az Üllői úti klinika udvarán, éppen ott, ahonnan akkor elindult. – A menthetetlen sérült, szinte hihetetlen, de egy orvostanhallgató fiatalember volt, akinek, miután a beavatkozást elvégeztük, mindkét veséjét hűtőtáskában hoztam át ide, a klinikára, ahol az akkor már 36 vesére váró beteg közül egy fiatal édesanyát és egy középkorú családos férfit előkészítettek a kollégáim a műtétre.

Megilletődve ácsorgunk kicsit még az udvaron, aztán elindulunk az ólomkeretes, színes ablakok alatt, fel a tardosi vörösmárvány lépcsőkön, kovácsoltvas korlátokba fogódzva, egykori szobája felé, de lépten-nyomon elébe ugranak orvosok, ápolók, műtősök és köszöntik, ölelik, a hölgyek puszilják. Kedves kollégái láttán nevet a szeme, jólesik az érdeklődés, zavartan igazgatja makulátlan öltönyét, amíg a műtőig érünk.

– Az orvosi szobám még várhat – tessékel a több mint százesztendős épület egyik kiszögellésének ajtaja elé. – Itt már ötven éve is műtő volt, és akár ma, akkor is színvonalasnak számított. Volt bennem izgalom, pedig tudtam, hogy képes vagyok rá, hiszen előtte Algériában három év alatt nagy gyakorlatra tettem szert, és azt is tudtam, hogy a kollégáim, akikkel közösen szerveztük meg a hazai transzplantáció elindítását, szintén felkészültek.

– Professzor úr! Drága Ferikém! – ugrana a nyakába, ha felérné egy fehér köpenyes, törékeny asszony.

– Ezt a Jóisten rendezte így – öleli magához, aztán fordul felém –, ugyanis Katika, akarom mondani, Darvas Katalin professor emerita volt az egyik fiatal altatóorvos, aki ötven éve az első átültetés során mindvégig a műtőben teljesített szolgálatot.

– Emlékszem, mintha tegnap lett volna, mert olyan lámpalázunk volt, mint a kezdő színészeknek – idézi fel a közös múltat Darvas Katalin, aki 57 esztendeje lépte át a nagy múltú sebészeti klinika küszöbét, és 80 esztendősen is azt mondja, csak akkor hagyja el első munkahelyét, ha már nem lesz elég ereje mások gyógyítására. – Köszönettel tartozom a sorsnak, mert megadta nekem, hogy egy európai színvonalú klinikán világklasszis sebészekkel dolgozhassak.

A beavatkozásról nem volt szabad nyilvánosan beszélni, elővigyázatosságból titokban kellett tartani, ezért feltűnés nélkül ment be a műtőbe késő délután a kis csapat, ahonnan másnap reggel jöttek ki. Az első vesét egy 35 éves édesanya kapta, akinek a szervezete be is fogadta, és még 23 esztendőt élt, 1996-ig. A második transzplantáció bár orvosilag szintén probléma nélkül zajlott, a középkorú, szintén családos férfi szervezete három nap után feladta a küzdelmet.

Az eseményről két héttel később mindössze kétmondatos hírecske jelent meg, de csak a Népszabadságban: „Sikeres veseátültetést hajtott végre […] egy nőbetegen a Semmelweis Orvostudományi Egyetem I. számú Sebészeti Klinikájának munkacsoportja. […] A beteg a napokban már otthonába távozhatott.” A nyúlfarknyi szocreál közlemény a beavatottaknak egyértelműen jelezte, hogy elindult a hazai szervátültetés, igaz, megkésve, hiszen a világ első beavatkozását 1954-ben végezték Bostonban.

– Szerencsénk volt, akartunk és mertünk – mondja a kezdetekről Perner professzor úr már a klinika vezetőjének irodájában, mivel a régi szobáját átalakítás miatt lehetetlen megközelíteni. – Azért használok többes számot, mert rátermett és lelkes kollégák, asszisztensek, hivatalnokok nélkül nem sokra mentem volna. Ezért a lelkére kötöm, hogy hálával és köszönettel említse meg a sokak közül Mihály Sándort, a szervkoordinációs iroda vezetőjét, Szécsény Andort, Alföldi Ferencet, Járay Jenőt és Petrányi Győzőt, akikkel közösen kaptuk meg 1983-ban az Állami Díjat. Kitűnő orvosok, az érdem közös.

Perner professzor régi vágású sebész, aki a modern diagnosztika előtti időkben leginkább a röntgenre meg a két kezére volt utalva, és aki válogatás nélkül végzett sokféle műtétet, közel tízezret pályája során, ezért fontos számára a kapcsolat, a tisztelettudó beszélgetés, a konzílium, adott esetben a közös döntés. Belegondolva, a lépcsőházi fogadtatás sem csak a Transzplantációs és Sebészeti Klinika alapítójának, az 1995-ben ugyancsak első sikeres májátültetést elvégző, Széchenyi-díjjal kitüntetett szakembernek, hanem a klasszikus humán orvosnak is szólt, aki keresztény, hazafias neveltetéséből adódóan tiszteli, sőt megsüvegeli pácienseit, mert tudja, rá úgy tekintenek az emberek, akár a papra vagy a tanítóra. Tehetség és alázat formál példaképet.

– Édesanyám kereskedelmi középiskolában érettségizett, mélyen vallásos és következetes szülém volt, akivel hétköznapokon, iskola előtt kismisére mentünk úgy, hogy reggel ministráltam, délelőtt úttörőnyakkendőt viseltem – mosolyog kesernyésen, majd hozzáteszi: – Angyalföldön, az Árpád híd lábánál nőttem fel, a mai József Attila Színház környékén. Aki túl akarta élni azt a borzalmat, annak alkalmazkodni kellett a helyzethez. Például arról, hogy 1948-ban a Karmelita Boldogasszony-templomban Mindszenty bíboros úr bérmált meg, hát arról az iskolában hallgatni kellett, mert a családi asztalnál kimondatott: ne beszélj sehol senkinek, mert elviszik az apádat! Ehhez tartottam magam.

Édesapjától, aki félbeszakította iskoláit, és hentesmester lett, a mozgás, a sport szeretetét örökölte, mert stramm ember volt, de amikor az egyik barátja kézilabdázni hívta az MTK-ba, mégis az édesanyja állt a sarkára, és addig intézkedett, amíg sikerült a Fradiba igazolni a gyereknek, ahol később NB I-es játékost faragtak belőle.

De már akkor tudta, inkább orvos szeretne lenni. Mivel az egyetemet 1956-ban kezdte el, neki is jutott az alma materben osztogatott, zsírpapírba csomagolt géppisztolyokból, de olyan eseményekbe nem sodródott bele, amiért őt vagy az apját elvitték volna. Később, de még egyetemistaként szorgalmasan bejárt az Uzsoki utcai kórházba, ahol kisebb műtéteket már elvégezhetett. Élete első önálló sebészeti beavatkozása egy vakbélműtét volt, a páciens pedig egy mindössze 18 esztendős lány.

– Kezdő orvosként mindent szorgalmasan írtam a naptáramba, az algériai évek alatt szintén vezettem statisztikát, akkor három év alatt több mint háromezer különböző műtétet végeztem az általános sebészet, baleseti sebészet, nőgyógyászat-szülészet és urológia területén. Miért mentem Algériába? Azért, mert anyagilag nem voltam jól eleresztve, és lehetőséget láttam mind szakmailag, mind anyagilag a külföldi szolgálatban. Visszagondolva merész lépés volt, de akkor úgy éreztem, ezt kell tennem, és nem bántam meg.

A franciák aránylag fejlett infrastruktúrát hagytak maguk után egykori gyarmatukon, ahol, amint mondja, gyakorolhatta a kezeit, a sebészeti fogásokat, sokszor asszisztens nélkül, egyedül. Közben a sebészet mellett a francia nyelvet is gyakorolhatta, ami szükséges volt ahhoz, hogy később egy évet tölthessen ösztöndíjasként a galloknál, ahol már kifejezetten a transzplantációval foglalkozott. Még azt a varrófonalat is Párizsból hozta magával, amelyet az első hazai átültetésnél használt.

Időközben megházasodott, szintén orvos feleségével két lánygyermeket neveltek fel, akik, akár a szüleik, ugyancsak orvosok. Miután a nagyobbik születése előtt néhány nappal hazajött Franciaországból, azonnal végigkilincselte a műveseállomásokat, és Megyaszai Sándor kollégájával igyekezett rábeszélni az arra alkalmas pácienseket a szervátültetésre. Az akkor nálunk még ismeretlen beavatkozást 36-an vállalták, velük és hozzátartozóikkal napi kapcsolatban álltak, hiszen minden szükséges vizsgálatot maguk végeztek, nem úgy, mint manapság.

Ráadásul a hazai transzplantáció jövője előtt úgy kellett utat törnie, hogy közben megépüljön egy, a programot befogadó átültetési fellegvár, a Transzplantációs és Sebészeti Klinika, ahol napjainkban a diag­nosztikától az utógondozásig minden rendelkezésre áll, és amelynek koncep­ció­ját kollégái közreműködésével a professzor dolgozta ki.

A kezdetek óta a legfrissebb, 2023. július végi adatok szerint összesen több mint 12 ezer szervátültetést végeztek hazánkban. Veseátültetést 9684-et, ebből 8887-et elhunyt, 797-et élő donorból. Májátültetés 1290 történt, elhunytból 1287, élőből 3 eset, míg szívátültetésre 787, hasnyálmirigyre 190, tüdőátültetésre pedig 129 alkalommal került sor. Az adatokért itt mondok köszönetet az Országos Szervkoordinációs Iroda igazgatójának, Mihály Sándornak.

– Amit tettem, az nem felfedezés volt – jegyzi meg szerényen a professzor –, hanem egy módszer megtanulása és a hazai gyakorlatba való átültetése, mert vallom, hogy amit más már tud és gyakorol, azt nem kell újra kitalálni, hanem ott és attól megtanulni, aki már tudja.

A maga mögött hagyott csaknem 60 orvosi esztendő alatt közel tízezer műtétet végzett (egy közepes város, például Kerepes lakossága ennyi), utoljára 80 éves korában operálta egyik orvos barátját. Közben ötven éven át tanította a pályára készülő fiatalokat, és több mint 230 tudományos közlemény, illetve néhány könyv szerzője. Munkásságát Állami, Széchenyi-, Batthyány-Strattmann-, Szentgyörgyi Albert- és Magyar Örökség díjjal ismerték el.

Még mindig a klinikavezető engedélyével ücsörgünk a főnöki irodában, hideg vizet szürcsölünk, hőséget legyezünk, hozzá hallgatunk. A helyiség főfaláról Barabás Miklós vásznáról a magyar sebészet megteremtője, az 1839-ben Bécsben végzett, majd a szabadságharcot is megjárt Balassa János sebészlegenda néz le ránk, tekintete sugározza híres mondásának első sorát: „Másoknak élni, ez képezi az orvos lényegét.”

– Mutatok még valamit – invitál a klinika félköríves Tanterem feliratú aulájába Perner professzor. – Régebben a hallgatók Színháznak hívták, mert az oktatás mellett szemléltető jelleggel itt kísérhettek figyelemmel például gyomor- és más műtéteket az orvosjelöltek. A Tanteremből, a magyar sebészet múlt századi szentélyéből, nehogy eltévedjek, visszakísér a parkolóba, oda, ahonnan ötven éve veséért indult a balesetibe.

– Nekem még vissza kell mennem – mondja búcsúzóul, mint aki ottfelejtett valamit.