Az emberi méltóság megilleti a maradványokat is

A múmiák látványa mindig is izgatta az emberek fantáziáját, egy kellemes borzongás sok embernek okoz élményt. Napjainkban pedig, a valóságshow-k korszakában minél pőrébben mutatják meg az embert, annál versenyképesebb lesz egy film, egy fotó, egy kiállítás. Hova tovább ott tartunk, hogy lassan élőben közvetítenek valós kivégzéseket is, gondoljanak a méreginjekciós halálra Amerikában, vagy a villamosszék „hatásosságának” bemutatására.

Jómagam – antropológus lévén – közelebb állok az emberekhez még haláluk után is, hiszen vizsgálódásom tárgyai a történeti korokból származó földi maradványok. Mivel az enyészet eredményével naponta szembesülök, a kötelező tiszteleten kívül egyfajta gyöngéd szeretet is köt a valaha élő emberekhez. Mindezt azért bocsátom előre, nehogy azt gondolja valaki olvasóink közül, hogy valami „finnyás”, a természet valóságától elrugaszkodott „társadalomkutató” vagyok, aki roszszul lesz egy tetem, egy koponya, netán egy múmia láttán. Csupán bennem jobban él az az érzés, hogy bármilyen is a porhüvelye egy embernek holta után, ő ugyanolyan élő, érző, Isten teremtménye volt, mint mi valamennyien, és a halál utáni „béke poraira” vagy a „nyugodjon békében” kívánság komoly kérés. Mindezt nem azért taglaltam ilyen hoszszan, hogy ellenkezésemet fejezzem ki bármiféle exhumálás, ásatás vagy ilyen irányú kutatás iránt, csak vannak határok, amelyeket be kell tartani, amelyek ugyan nincsenek jogilag szabályozva, de a jó ízlés iránymutató.

Mit szokás tenni és mit nem az emberi maradványokkal? Például nem csinálunk hamutartót az emberi koponyából, netán töklámpást halloweenre, a maradványok vizsgálatakor nem jópofáskodunk, eszünk-iszunk, nem tesszük méltatlan környezetbe a tetemeket, hiszen emberek voltak, mint mi. A méltóság, a tisztelet éppúgy megilleti őket, mint életükben. Éppen ezért nem értek egyet azzal, hogy a váci kripta halottait közszemlére tették a Természettudományi Múzeumban. Elsősorban azért, mert a születés és a halál a legintimebb dolgok közé tartozik, csak arra, akivel megtörtént. Senki sem szeretné azt, ha már életében tudná, hogy kíváncsi szemek pásztázásának lesz kitéve nem a „legelőnyösebb” állapotában, emellett kiemelik arról a helyről, ahová saját és családja akaratából örök nyugalomra (?) tért. Mivel beleegyezésüket sem lehetett „kikérni”, teljesen önkényesen bántak az épen maradt tetemekkel. A kripta amellett nem is túl régi, első lakója 1730-ban, az utolsó 1838-ban költözött a temetkezőhelyre.

Mondhatnák, hogy valami igazán lényeges tudományos érdek okán állították közszemlére a halottakat. Próbálják ezt indokolni a szakemberek, de bizony sántít a dolog. Ugyanis a XVIII-XIX. század még olyan közel van, hogy az akkori emberek életéről, betegségeiről, járványhelyzetéről minden szerepel az írásos emlékekben, tehát nagy meglepetés nem érhette a kutatókat. Az természetes, ha már rátaláltak a kriptára, megvizsgálják, „rendbe teszik” a tetemeket, leírják tapasztalataikat, de a helyükön hagyják őket. Ilyen indokkal bármelyik XX. századi temetőt vagy kriptát ki lehetne ásni, nyitni, és közszemlére tenni a dédmamát vagy mondjuk valamelyik történelmi személyiséget.

A kiállítás megrendezésének szükségességét egyik országos napilapunk azzal is indokolta, hogy 1994-ig – amíg rá nem találtak a kriptára – nem volt Magyarországnak „saját múmiája”, illetve „egy szem egyiptomi, a Szépművészeti Múzeumban”. És most hirtelen meggazdagodtunk, mert „egy csapásra” 265 múmiánk lett Vácott. Nos, ez a múmiahiány csak azok fejében létezhetett, akik tájékozatlanok a témában. Ugyanis volt és van a Kárpát-medencében több olyan temetkezési hely, ahol a mikroklímának köszönhetően spontán, külső beavatkozás nélkül épen maradtak a holtak, ahogy a helybeliek mondják „nem öregszenek”.

Csak néhány jól ismert helyet említünk: Pápán a bencés kolostorban úgy pihennek a holtak, ahogy mintegy 200 éve eltemették őket. Jól megmaradtak a papi köntösök, a zsinóros dolmányok, a polgáröltönyök és a lábbelik. A kolostor 108 halottja közül egyet sem balzsamoztak be, a kripta helyzete, az egyenletes páratartalom és hőmérséklet a kiszáradásnak kedvezett, nem a rothadásnak. Római szarkofágokból is hasonló okokból kerültek elő múmiák, például a dunaújvárosi 430-as sírból, Aquincumból, Budapest-Táborhegyről, Szőnyből stb. Beomlott épületek vagy pincék romjai alatt is megmaradtak így tetemek, például földrengések után vagy háborús bombázások következtében, ha a szellőzés és a hőmérséklet megfelelő volt. Megemlíthetjük Serédi Zsófia múmiáját Krasznahorkáról, vagy az egyik Zay holttestét Zayváraljáról. A háromszéki imecsfalvi kolostor romjai alól egy 400 éves férfi múmia került elő. És sorolhatnánk.

A spontán mumifikálódásnak számtalan példája van külhonban. Franciaországban érdekes a toulouse-i jakobinusok kriptája, ahol csak a lovagrend téglával kirakott sírjaiban maradtak épen a tetemek. Az aylau-i templom egyik német lovagsírjában a spontán mumifikálódott holttest súlya a kiszáradás után csak 6 kg-ot nyomott.

A leginkább látogatott „látványosság” Palermóban van a kapucinusok katakombáiban. A szövevényes pincerendszerben a falak mellett koporsók, a koporsók felett pedig – 1811-ig – falra aggatott, természetesen mumifikálódott, ruhás holttestek „állnak”. Sokan járnak ide a világ minden tájáról a bizarr képért. És akkor még nem említettük hazánkban a tarcali református templom kriptáját, ahol a váciakhoz hasonló módon koporsókban, ruhástul, teljesen épen maradt múmiák várják a föltámadást. A kriptát 1986-ban megnéztük, megvizsgáltuk, és a lelkész jelenlétében érintetlenül visszazártuk.

Miért is maradtak meg éppen a fent említett tetemek? A mumifikálódás létrejöhet, ha a hullarothadás elmarad, és a fehérjék kicsapódását gyors száradás követi. Ehhez elég magas hőmérséklet szükséges, levegő jelenléte és száraz környezet. Fontos a szellőzés is, hogy a különböző rothasztó baktériumok ne tudják elvégezni munkájukat. Befolyásolja a tetem kiszáradását az életbeni alkat, a szikár, sovány emberek rothadása lassabban indul meg, így könnyebben válnak múmiává. Számít a ruha is, amibe a holtat eltemetik. A sűrűn szőtt, vastag ruhák gátolják a szellőzést, viszont növelik a rothadás sebességét.

Más természeti körülmények is elősegítik a tetemek konzerválódását. Híresek a lápból előkerült, még a múmiáknál is életszerűbb holttestek. Északnyugat-Európából eddig több mint hétszáz emberi tetem került elő jól boncolható állapotban. A legismertebb „láphulla” Tollundból származik 1950 tavaszán, Jütland középső részén találtak rá. A dániai, 2000 éves láphulla egy meztelenül, nyakán bőrszíjjal a mocsárba lökött – kivégzett – férfi volt, belső szervei is épek maradtak, utolsó étkezésekor főtt árpából, lenmagból, tojássárgájából, kendermagból, gyomnövénymagokból készített kását evett. A legrégebbi láphullák egy floridai mocsaras tó fenekéről kerültek elő 4-5 méter vastag tőzegrétegből, több mint 8000 éve feküdtek ott.

Jól konzervál a fagy is. Bizonyítékok erre az Altaj hegységben, a Pazyrik-völgyben föltárt kétezer éves halomsírok lakói. Mint egy valóságos „hűtőszekrény”, úgy konzerválta a hideg a halottakat. Európában a leghíresebb jégmúmia Ötzi, a gleccserbe fagyott bronzkori vadász. Az Andok fagyos hegycsúcsain is sok jéghullát tárnak föl, szinte naponta.

És akkor még nem beszéltünk a mesterséges konzerválásról, a balzsamozásról. Különösen sokat árulnak el az egyiptomi múmiák, amelyeket a legkülönbözőbb módon készítettek föl túlvilági útjukra. E sorok írója dolgozott Egyiptomban, ahol sok múmiát vizsgált meg, ebből született az Ozirisz birodalmában című kötet, Kiszely Istvánnal mint társszerzővel. A kötet aprólékosan tárgyalja a balzsamozás koronkénti módját.

Eléggé eltávolodtunk a váci múmiáktól, de ez akkora téma, hogy csak több részben foglalható össze. Akinek kedve van, nézze meg a Természettudományi Múzeum kiállítását, de lelkileg készüljön föl a szokatlan látványra. Gyereket pedig nem okos korán szembesíteni az elmúlással. Nem tudom, mennyibe kerülhetett a kiállítás megrendezése, de úgy vélem, nem fillérekbe. Azt gondolom, hogy a múzeumok szűkös ellátottsága mellett lett volna ennek az összegnek jobb helye is. Nehogy félreértsék a jó szándékú kutatók: vizsgálódni, dokumentálni, következtetéseket levonni szükséges olyan esetekben is, mint a váci múmiák. De csak önmagáért közszemlére tenni a tiltakozásra képtelen halottakat, lelkiismereti kérdés. Sőt, ahogy a hivatalos Kegyeleti Bizottság egyszer mondta volt – amúgy indokolatlanul a Petőfi-ügyben – „kegyeletsértés”. Pedig csak azonosításról, természettudományos vizsgálathoz szükséges exhumálásról volt szó, nem múmiashow-ról. O tempora, o mores!

Hankó Ildikó