A személyazonosítás mindig is fontos kérdés volt már az emberiség legkorábbi idejében is. Sok esetben szükségessé vált valamilyen megbízható módon azonosítani egy-egy személy kilétét, mert azt már hamar megállapították, hogy a külső jegyek, például az arc egyedisége, nem mindig alkalmasak erre, és könnyen meg is változtathatók. Globalizálódó világunkban az újkori népvándorlások pedig egyenesen kikövetelik a biztonsági szervezetek részére használható hibátlan módszert.

Bár az utóbbi években számos országban vizsgálták már a lehetőségét, az Európai Unióban elsőként a közelmúltban Németországban vezették be az ujjlenyomatra alapuló útleveleket és személyigazolványokat. Az emberek egy része rossz néven veszi a változtatást, mert úgy véli, hogy sok visszaélés történhet a lenyomatok készítése során. Hiába bizonygatják az állami szervek, hogy a szükséges dokumentumok elkészítése után azonnal megsemmisítik az ujjlenyomatokat, az emberek egy része bizalmatlan. Az állampolgári jogokkal foglalkozó szakemberek némelyike is aggályos a viszszaélések lehetősége miatt.

A harmadik évezred jól láthatóan abba az irányba halad, hogy jelképesen szólva összezsugorodik a Föld, és az utazni szándékozók könnyen eljutnak szinte bárhová. Diktatúrák, terrorcselekmények, gazdasági és egyéb bűnözések, eltűnt emberek, természeti katasztrófák áldozatai mindmind próbára teszik az igazságügyi szervek munkáját.

Régóta ismert dolog, hogy az emberek testi jellegükben különböznek egymástól, de nem mindegyik alkalmas biztos elkülönítésre. Mióta a plasztikai sebészet tökélyre fejlesztette módszereit, egy-egy fotóra nem lehet építeni fontos azonosítást. Ezért döntöttek úgy a német szakemberek, hogy a viszonylag egyszerű és könnyen kivitelezhető, amellett biztonságos bőrlécrendszerre építik a személyazonosítást. Embertani szempontból is igen lényeges a tenyér, a talp bőrén látható sajátos redőzet, vagy a papilláris vonalak által alkotott bőrlécrendszer. Az ujjlécrajzolatot már nagyon régóta ismerte az emberiség, sőt a különbséget is észre vették a személyek között. Ókori népek a személyazonosság igazolására ujjlenyomatos agyagpecséteket használtak. Az asszírok és a babilóniaiak fontos okmányaikra agyagból készített pecsétet tettek, amibe belenyomták a hüvelykujj végét. Kínában számos hivatalos aktus csak akkor volt érvényes, ha agyagpecséttel hitelesítették a szerződéseket, üzletkötéseket, válásokat, zsoldfizetést, büntetőügyeket és minden mást.

Az ujjlécrajzolatokat először 1686-ban Marcellus-Malpighius írta le. J. Evangelista Purkinje 1823-ban osztályozta a rajzolatokat és kilenc típust különböztetett meg. Rendőrségi vonalon először Herschell alkalmazta, miután meggyőződött arról, hogy a foglyok személyazonosítása biztonságosabb, mint a fénykép vagy egyéb külső jegy alapján. Francis Galton dactyloscopiai módszerét 1888-ban el akarta fogadtatni a személyazonosság megállapítására, de ez csak 13 évi győzködés és bizonyítás után, 1901-ben sikerült.

Mint sok egyéb területen, hazánk ebben is élen járt, amennyiben Pekári Ferenc és Gábor Béla már 1902-ben bevezették a dactyloscopiai módszert. A bőrlécrendszer öröklődésének kérdését már 1880-ban felvetették. De a szakemberek többsége tagadta. Végül Kristine Bonnevie 1924-ben bizonyította be, hogy a sajátos bőrlécrendszer öröklődik. A módszert egypetéjű ikrek és családvizsgálatok alapján hitelesítették, és a kétkedőket meggyőzték. Az is kiderült, hogy a papilláris rendszer környezeti változatossága csekély, öröklődése pedig igen magas fokú. Fontos tulajdonságuk, hogy az élet folyamán a bőrlécmintázat nem változik. A főredők – amelyeket helytelenül hajlítóredőknek is neveznek – már a magzati élet korai szakaszában megjelennek, amikor hajlító mozgások még nincsenek. Tulajdonképpen az ízületeknél található bőrredők.

Egyes betegségek gyakori kísérőjelensége a négyujjasredő, amelynek gyakorisága az egyes embercsoportoknál is különbözik. A kromoszóma-rendellenességek (Down-kór, Turner-szindróma), epilepszia, skizofrénia, szellemi fogyatékosság gyakran járnak a négyujjasredő megjelenésével. A Down-kórosoknál a kisujjon igen gyakran egy hajlítóredővel kevesebb van, a csökevényes vagy hiányzó középső ujjperc miatt.

Érdekes, hogy a tenyéri főredők típusaiban különbség mutatkozik a férfiak és a nők között; a férfiaknál a főredők A típusúak, a nőknél B típusúak. Utóbbiak arra utalnak, hogy a redők hol találkoznak a tenyéren. Másodlagos redőzetek az ujjbegyeken is lehetnek, ezek az úgynevezett fehér vonalak. Férfiaknál mintegy 20, nőknél 40 százalékban fordul elő. Biológiai értelemben a gyermek az apai és anyai rajzolatok keveréke, nevezhetjük polihibridnek is. Az ujjlenyomatokban az anyai jegyek átvitele 29 százaléknak, az apai 28 százaléknak bizonyult, új kombinációjú jegyek 43 százalékban jelentek meg a családvizsgálatok során.

A bőr több rétegből épül föl, felhámból, irhából és bőraljából. A felhám és az irha nem simán fekszenek egymáson, mivel az utóbbi felszínén millió számra emelkednek ki mikroszkopikus méretű, kerek dombocskák, dudorok, vagy hosszú, lécszerű kiemelkedések, az úgynevezett irhaszemölcsök.

Ezen a domborzatos felszínen tapad meg a felhám, amelynek befelé irányuló nyúlványai illeszkednek bele a szemölcstest domborzatának völgyeibe. A mintázat alkothat ívet (arcus), hurkot (sinus) és örvényt (vortex). Ezek az ujjbegyen különböző számban jelentkeznek és egyénenként különböznek. A tenyérről és az ujjbegyről technikailag sokkal könnyebb mintát venni, mint a talpról és a lábujjakról, ezért az előbbit használják a vizsgálatokhoz.

Galton statisztikai számítások alapján megállapította, hogy a ma élő emberek között azonos ujjlécrajzolat nem fordul elő. Hasonló típusúak vannak, de a legutolsó részletekig azonos két mintázat nem is létezhet, mert az utód minden egyes, a szülőével azonos ujján az anyai és apai bélyegeken kívül előre nem látott, változatos, új minták is megjelenhetnek.

Az ujjakon az ujjbegyek rajzolata érdemel figyelmet, amelynek ugyancsak három alapmintázata van, a fentebb említett ív, hurok és örvény. A két utóbbinál három bőrléc egy pontban való találkozási helyétől (triradius) kiindulva meg lehet számolni a mintázat középpontjáig a bőrléceket. A huroknál egy triradius van, az örvénynél kettő. Az ujjak közötti mintákat is vizsgálják, de említést érdemelnek a tenyéri redők is. Ezek az ember, valamint a főemlősök tenyerén képződő árokrendszerű bemélyedések. Érdekes, hogy az egyedfejlődés során a magzati élet korai szakaszában is fellelhetők, és az élet során változatlanok maradnak. Törzsfejődési szempontból nézve régebbi képződmények, mint a bőrlécrendszer.

A tenyér három főredője: hüvelykujji redőzet, ezt nevezik életvonalnak, és ez veszi körül a hüvelykujj párnáját; ötujjas redő, amit fejvonalnak is neveznek, a csuklóhoz közelebb esik, mint harántredő; háromujjas redő, ezt szívvonalnak is nevezik, a csuklótól távolabbi harántredő. A főredők öröklődése is bizonyított, így ez is támpontot nyújt az azonosításokhoz, sőt, bizonyos betegségek, rendellenességek megállapításához is segítséget nyújthatnak. Valószínűleg a redők korai megjelenése és állandósága lehetett az oka a tenyérjóslás kialakulásának, amit mára egész magas szintre fejlesztettek. Természetesen meg kell találni azt a mértéket, amelynek – az előbbiek alapján láttuk – létezik bizonyos kapcsolata az emberi szervezet működésével.

Külső hatásra felnőtteken is változhat, illetve tönkremehet a bőrlécrendszer, legtöbbször földműves, kőműves vagy háztartási munkavégzés során; ebben az esetben csak a széleken lehet kísérletet tenni a megmaradt mintázat levételére. Valamit segít, ha a vizsgálat előtt néhány hónappal kézápolást végez a páciens, így a lécek regenerálódhatnak és alkalmas ujjlenyomat készíthető. Vannak rafináltabb megoldások is a lécmintázat eltüntetésére, főleg, ha komoly bűnügyről van szó. Sebészi megoldással eltávolíthatók a bőrlécrendszer azon területei, amelyek vélhetően a helyszínelők birtokában vannak. Baleseteknél is történhet olyan sérülés, hogy a páciens elveszti bőrlécrendszerének nagy részét.

(hankó)

Magyarországon az etnikai csoportok szétválasztása céljából végzett legnagyobb számú bőrlenyomatot dr. Fehér Miklós antropológus gyűjtött és vizsgált meg. A viszonylag korán elhunyt kolléga anyagát végrendeletileg Kiszely István antropológusra hagyta azzal, hogy értékelje ki a Kárpát-medence egész területén gyűjtött vizsgálati anyagot. A hazai átlag az íveket tekintve 4,4 százalék, a hurok mintázat 63,5 százalék, az örvény pedig 32,1 százalék. A magyarság bőrlécrendszere mindent összevetve lényegesen közelebb áll a belső-ázsiai és más ázsiai népekéhez, mint az őseurópaiakéhoz. Ahol a vizsgálatok válogatott, endemikus magyar lakosságnál történtek – Bag, Nemti, Kiskunság, palócok – ott a bőrlécrendszer szinte teljesen azonos mintázatot mutat, mint a belső-ázsiai török népeknél.