Minden élőlény viselkedését környezete határozza meg. A törzsfejlődés során kialakult élettani és morfológiai tulajdonságok mind a faj fennmaradásának biztosítását célozták. Ez a folyamat természetesen nem tudatos, az alkalmazkodásra képtelen fajok kipusztulnak, az erős, szaporodóképes fajok maradnak meg. A környezet sem változatlan a földtörténet során. Ha egy kiválasztott terület éghajlatát, növény- és állatvilágát vizsgáljuk, kiderül, hogy bizony sokszor változott, amihez az élővilágnak állandóan alkalmazkodni kellett. A különbség csak az volt a mai ökológiai változásokkal szemben, hogy a folyamat lassan játszódott le, és az élőlényeknek volt ideje alkalmazkodni a megváltozott környezethez.

A százötven évvel ezelőtti ipari forradalom óta a gazdaság fejlődésével párhuzamosan a környezetszennyezés rohamosan növekedésnek indult. Mára ott tartunk, hogy ha nem változtat az ember pazarló magatartásán, elpusztítja egyetlen életterét, az életet adó zöld bolygót. Márpedig más bolygóra nem menekülhet sem az ember, sem az élővilág.

Az utóbbi években-évtizedekben sok környezetünkben élő állat megváltoztatta szokását. Legszembetűnőbb volt a feketerigók hazai telelése, ugyanis a szép hangú énekes korábban költöző madár volt. Aztán lassan, ahogy egyre inkább enyhültek a telek, különösen a városokban, élőhelyüket áthelyezték, és ma már itthon telelnek. A házak közelében lévő hulladékból bőségesen táplálkoznak, így valóságos „háziállatokká” váltak. A parkok, a kertek tele vannak ezekkel a szép fekete madarakkal, és láthatóan jól érzik magukat az ember környezetében. Hasonló életmódbeli változásnak lehetünk tanúi a varjak és a szarkák esetében. Régen a varjak a nyarat a szántóföldeken töltötték, ma pedig csapatosan lepik el a városokat. Elsősorban a dolmányos varjakra jellemző ez a beköltözés, a vetési varjak kevésbé szoktak be a településekre, bár azok sem vetik meg a városok által kínált kukákat és szemétdombokat.

Viselkedésük megváltozása és a növekvő kártevésük összefügg a táplálkozásukkal. Ahol csapatosan megjelennek a varjak – parkokban, kertekben, házak között –, rekedt károgásuk riadót jelent a kis énekes és más madaraknak. Élvezettel rabolják el a tojásaikat, sőt a kikelt apró fiókákat is. A folyók menti erdőkitermelések sokat rontottak a helyzeten, mert a varjak kénytelenek szűkebb területen élni, így nagyobb számban tömörülnek. A vegyszeres rovarirtás következtében táplálékforrásuk csökkent, így vadban is nagyobb a kártételük. Nyilván ez is az egyik oka annak, hogy szívesen élnek kukák és szemétlerakodók közelében. A hazai állomány nem költöző, ugyanakkor ősszel óriási csapatokban érkeznek hazánkba varjak főleg az Urál tájékáról.

Szellemi képességeik igen fejlettek. Konrad Lorenz neves etológus a dolmányos varjú intelligenciáját ugyanolyan magas fokúnak tartotta, mint a szarkáét, a szajkóét, a csókáét és a hollóét; az utóbbit értékelte legtöbbre. A varjú beszélni is megtanítható, éppúgy, mint a papagájok. Intelligenciájukra jellemző, hogy képesek eszközöket készíteni. Például ágdarabokkal piszkálják ki a fatörzsek repedéseiből a férgeket. Japánban megfigyelték, hogy a kemény héjú magokat a piros lámpánál álló autók kerekei alá teszik, hogy az összetörje. Hazánkban is följegyezték, hogy magasról leejtik a diót, hogy összetörjön. A legérdekesebb esetet brit kutatók írták le: egy Betty nevű kaledón varjú kampót hajlított egy drótdarabból és azzal piszkálta ki egy szűk csőből a finomságokat. Az is dokumentálható, hogy a varjaknak érzéseik is vannak. Megfigyelték, hogy a varjak haldokló társaik mellett őrt állnak, de azt is leírták, hogy egy párját vesztett tojó fiókáival visszaköltözött a szüleihez.

A másik varjúfélékhez tartozó, egyre gyakrabban megjelenő madár a szarka. Hazánkban eleve nem szerették a csörgő hangú madarat, mert komoly fészekrabló, így kárt tesz a madárfiókákban. Fogságban megtanul hangokat utánozni, bár nem olyan jól, mint a varjak. A magányos párok facsoportokban építik meg fészküket, tetővel. Nem védett madár, éppúgy, mint a hazai varjak sem.

A Nemzetközi Természetvédelmi Unió (INCN) és a Bird Life International május közepén adta közre a világ madarainak legújabb Vörös listáját. Az elemzés szerint a világon ismert csaknem tízezer madárfajból körülbelül minden nyolcadik, összesen 1226 faj tartozik a fenyegetettek közé, 24 faj nemrég került a súlyosabban veszélyeztetett kategóriába. Különösen drámaiak a keselyűk demográfiai adatai. A párok évente-kétévente egyetlen fiókát nevelnek és a sikeresen felnövekvő fiókák csak 5 évesen lesznek ivarérettek. Három leginkább érintett ázsiai keselyűfaj pusztulását 1990 óta kísérik figyelemmel. Kiderült, hogy az elpusztult madarak veséjében Diclofenac-maradványokat találtak nagy mennyiségben, ami háziállatok tetemein keresztül jutott a szervezetükbe. Európában öt kritikusan veszélyeztetett faj fordul elő. Magyarországon ezek közül a vékonycsőrű póling fordul elő, ritka kóborlóként. A legkevésbé ismert európai madár, szibériai fészkelőhelyét soha nem találták meg; ismert marokkói telelőhelyén 1995 óta nem látták. Utolsó hitelesített európai adata egy hazai megfigyelés 2001-ből, a Pest megyei Apajról.

Azok a fajok, amelyek valamiképpen tudnak alkalmazkodnia a környezethez, talán túlélik a XXI. századot is. A zajszennyezés miatt némelyik madár a hangját is megváltoztatja, valósággal „üvölt”, hogy a másik madár meghallja. Megfigyelték, hogy a városi fülemüle hajnali 5 óra és délelőtt 10 óra között 14 decibellel hangosabban dalol, mint vidéki társai. Cinkéknél az énekben több magas hang szólal meg. A városi és a vidéki feketerigónak más lett az éneke a zaj miatt. Számtalan okot lehetne fölsorolni, ami miatt madaraink nem bírják a versenyt a környezet gyors változásával. Csak nehogy egyszer saját figyelmetlenségünk okán ránk köszöntsön a „néma tavasz”. Az lenne a legszomorúbb nap.

(hankó)

Pusztulásrekord

Az őslénytani leletek alapján egy faj átlagosan 1-10 millió évig élt, mielőtt kihalt, esetleg új fajjá alakult. Ezt alapul véve a fajkihalás „természetes” sebessége ma – ha tízmillió fajjal számolunk (becsült érték a még nem ismert fajokkal együtt) – évente 1-10 faj kihalása lenne. Ehhez képest a jelenlegi kihalási ráta százszoros-ezerszeres lehet; ilyen ütemű kihalásra korábban nem volt példa. A korábbi legnagyobb kihaláskor, a perm végén, 250 millió évvel ezelőtt a tengeri fajok 96, a szárazföldi gerinces fajok 70 százaléka pusztult ki néhány millió év alatt. A mai, bizonyítottan emberi hatásra bekövetkező nagy fajkihalás legfontosabb oka a fajok élőhelyének pusztítása.

A varjú

Az állatok rendszerén belül a dolmányos varjú a verébalakúak rendjébe és a varjúfélék családjába tartoznak. Korábban a kormos varjú alfajának tekintették, Corvus corone cornix néven, 2002 óta önálló fajjá nyilvánították; gyakran nevezik szürkevarjúnak. Európa keleti és Ázsia nyugati részén él és két kisebb populációja található a Brit-szigeteken és Észak-Afrikában. Mezőgazdasági területeken, erdőszéleken, fasorokban és ligetekben gyakoriak. Magányosan fészkelnek, csak a kirepülés után rendeződnek csapatokba. A 45-47 centiméter hosszú madár háta és testalja hamvasszürke. Feje, szárnya és farka fekete, csakúgy, mint erős, vaskos csőre és lába. Röpte egyenes vonalú, szárnyának fesztávolsága 93-104 centiméter, testtömege 370-650 gramm közötti. A kormos varjú alakja, hangja és más jellegzetességei olyanok, mint a dolmányosé, csak a tolla egyöntetűen fekete. Hazánkban az utóbbi alfaj ritka fészkelőként és kóborlóként fordul elő, főleg az ország nyugati részén. A dolmányos varjú rendszeresen kereszteződik a kormossal, így a Kárpát-medencei állomány egy része a kettő hibridje.