Különleges egyházművészeti és numizmatikai adalékok a Szent Korona történetében

A történelemírás arany szabályainak legfontosabb tétele, melyet kevés bölcsesség hiányában gyakran megkísérelnek figyelmen kívül hagyni, az íratlan szájhagyomány, a kezdetek elbeszélt történetei, költeményei és énekei. Ezeket a nép kiválasztott szellemi vezetői és rátermett családfői, fiai hűségesen ápolják, többek között az élet folytonosságát és örök értékét védelmezve.

A Szent Korona nem került a hétköznapi használatba. Azt királyválasztás előtt és után ellenőrizték a koronaőrök, biztonságba helyezték, és csak a megválasztott király fejére kerülhetett a keresztény egyházat képviselő főpásztorok közreműködésével, a felkenés, a koronázás ünnepélyes alkalmán. Ez tehát nem egyszerű nemzeti szertartás, avatás, hanem szent szövetség. A törvényes kreálás, felkenés során nem helyettesíthették a koronát más koronával. Ennek oka elsősorban az eredete, keletkezésének körülménye, a szent hagyomány, és a keresztény hívő népek esetén az alapító apostoli hatalom folytonosságának kizárólagossága, egy sajátos tulajdonság, ami szigorú követelmény volt.

A Szent Korona, király és királyság nélkül is a nemzetet jelképező szent tárgy, amely nemzeti kincs, jogi méltóságot megjelenítő tárgy, ereklye. Uralkodásra és feladatok ellátására természeténél fogva nem alkalmas. A királyt nem helyettesíti, de a nemzetet és uralkodóját méltón, megkülönböztetően szimbolizálja. Némely esetben a megbízott államfő és a nép együtt képviselte a hatalmat. Ezt szolgálta napjainkban is a Szent Korona ünnepélyes elhelyezése, méltó őrzése és közszemlére állítása a hazai törvényhozás épületében, az Országházban.

Közismertek a Szent Korona örmény és görög vonatkozásai, szellemisége, kialakítása, majd útja Keletről Nyugatra. Emellett figyelemre méltók a megnyilvánuló egyházi, hűbéri, nagyhatalmi törekvések, diplomáciai kapcsolatok, szellemi hatások a keleti és nyugati uralkodók részéről. A Szent Korona kialakult szellemiségét az örmény keresztény kultúrával rendelkező országba helyezhetjük, mert a görög érdekeltség előtti örmény keresztény királyság vívmányaira tereli a figyelmet. Az örmény történeti hagyomány ápolja a mai napig a Szent Koronán is ábrázolt apostolok és szentek példás emlékét. De érdemes ezzel együtt a görög-örmény, majd a görög-magyar és az örmény-magyar, végül a magyar-örmény kapcsolatokat is rendszerezve látni.

A Szent Korona felépítésére az örmény aranyművesség és ötvösség ad választ, a már több hozzáértő által napvilágra került értelmezésekkel. Szükséges megvizsgálni a gazdag gyűjteményekben is, mi utal erre. Teljes sorozataival őrzik az örmény pénzek, hogy milyen koronát viseltek az örmény királyok, és azok kialakítása hogyan kísérhető nyomon.

Miért van ilyen egyedi formája a Szent Koronának? Több évszázaddal a kereszténység felvétele előtt már egységes és hagyományos módon pénzt vertek az örmény királyok, melyeket érdemes összevetni a Szent Korona formájának megértése érdekében. Az Árdáseszján királyi dinasztia (Kr. e. III. sz. – Kr. u. III. sz.) tagja, Árdásesz I. (görögül: Ártáxerxész) Krisztus előtt a második században 189-től 160-ig folytatta a pénzverést. Ez a királyi előjog érvényesült a későbbi uralkodóknál is, ahol a korona formája előírásszerűen egy sajátos örmény tiara (korona) nyolc háromszögletű, az égi és földi hatalmat és tökéletességet jelképező tulipánlevéllel, később 14 és 8 sugarú nappal, csillaggal, sasokkal, oroszlánnal, és a harcban a kardcsapásoktól a fület védő lecsüngő bőrlemezekkel. Nemes kövek díszítették. Az a kereszt alakú boltív, mely a Szent Korona felső része, ahova felkerülhetett a keresztény jelkép, a kereszt, korábbi királyi koronákon nem látható, mert ez közvetlenül a koponyán feküdt és eltakarta a korona oldallemeze. Hasonló kialakítást láthatunk Keresztelő Szent János, Szent István és Szent László hermáin, koponyaereklyéin, mint egy foglalat. Ezek a koronák rendszeres, napi használatban voltak.

Köztudott, hogy a XI. században Dukász Mihály hódító bizánci császár képe utólag került fel a Szent Koronára. A magyar történelemben is fontos szerepet játszott. Nevezetesen az 1070-es évek elején a bizánci császárság nehézségekkel küzdött. Itáliában vereséget szenvedett, a birodalom határain belül pedig zavargások törtek ki. VII. Dukász Mihály császár a magyar király közeledését értékelve, széles körű szövetség kialakítására használta ezt fel. Jól fejlődő kapcsolatukat végül házassággal pecsételték meg. Az özveggyé vált Géza király (1074-1077) a bizánci császár egyik rokonát, Szünadenét vette nőül. Dukász Mihály császár 1074 végén elküldte a koronát Gézának, akit ezzel a koronával 1075 tavaszán királlyá koronáztak.

Az örmény történelem a vallási szabadságküzdelmek története. Voltak pogány perzsa és arab hadak, de keresztény, bizánci ellenségeik is. Bizánc az igaz hit jegyében politikai terjeszkedését soha nem adta fel. A khálkedoni keresztény hitvallást hibáján kívül el nem fogadó Örményország Bizánc célpontja lett, jóllehet, segítséget kértek tőlük az örmények a perzsák elleni vallásháborúban 451-ben. Az erőfölénnyel szembeni harc erkölcsi győzelemmel zárult a perzsák felett. Ez lett a záloga a következő korszakoknak is, amikor államiságuk ugyan gyengült, de a haza eszméje tovább élt a dicső elődök küzdelme láttán. Ugyanakkor a keresztény testvériség elhomályosodott a nagyhatalmi érdekek mellett. A keleti és nyugati keresztény egyházak mára egyeztették hitvallásukat, és az örményekét is ünnepélyesen rehabilitálták 1993-ban, de korábban, az V. században a hitviták, nézetkülönbségek miatt elzárkóztak a keresztény uralkodók egymás segítésétől, ha a politika úgy kívánta. A korabeli örmény történetíró, Mátheosz Urhájeci krónikájában megírja az 1059-ben trónra emelkedett Konstantin Dukász Mihály (örményül: Dukidz, 1059-1067) történetét. (Örm. ford.: Hrács Tártigján, Hájásztán kiadó, Jereván, 1973, 104-118 old.)

Miért volt Dukász Mihály képe a Szent Koronán, és miért volt adakozó természetű a szövetségessel szemben? Azért, mert el kellett távolítani az örmények nemzeti kincsei közül a királyt beavató Szent Koronát, melyet az örmény főpásztor székhelyén, Aniban őriztek. Egyszerre több gondját vélte így megoldani Dukász császár a Szent Koronával. Megtámadta a főpásztor székét, és az örmény állami szuverenitást is. A Szent Korona múltja mély. Ezt a koronát tette a III. században az első örmény keresztény király, III. Tiridát fejére az egyházat újraszervező pártus Világosító Szent Gergely, az örmények egyházának újraszervezője, aki folytatta az első apostolok munkáját. A Szent Korona szellemi alkotója ő volt.

A magyar történelem egy érdekessége ad lehetőséget arra, hogy sok dolgot megértsünk a Szent Koronával kapcsolatban. A forrás értékű közlés a 1848-as szabadságharcot követő világosi fegyverletétel menekültje, Berzenczey László (1820-1884) székelyföldi kormánybiztostól származik, akit halálra ítéltek, és jelképesen fel is akasztottak. Emlékiratában, melyet részben törökországi száműzetésben (1855-56), majd hazatérésekor, 1867-ben írt, és a kiegyezés után a marosvásárhelyi Székely Néplapban közölt le (május 25-december 21.), száműzetésének első élményeit írja le az ország elhagyásától kezdve.

Túljutott a Dunán, török földre került, és december 22-én elérkezett a magyar menekülttáborba Sumlára (Sumen, Bulgária). Ugyan élményeit nem azonnal vetette papírra, mégis sok fontos adatot hagyott ránk. A dobrudzsai, törökországi örmény partőrtől hallott történetei felejthetetlenek. Ahogy átkelt a Dunán Galacnál, török földön egy örmény kávézós és egyben partőr szállásolta el. A keresztény örmény első kérdése a bujdosó magyarhoz az volt, hogy vane szándéka áttérni a mohamedán hitre. Szerencsére nemmel válaszolt.

„Ha másként felelek, kidobott volna. Ugyanis most már kezdé kárhoztatni azon magyarokat, kik törökök lettek; s nemcsak kárhoztatta, de rájok vonatkozólag még szitkozódék is. Szerinte ő és felei a magyarokat erős keresztényeknek tartják. Aztán kezde fitogtatni, hogy ő írástudó, s ebből kifolyólag egyszer csak azon kérdéssel lep meg, hogy tudom-e, mikor jöttek az örmények Magyarországba? Határozott időre nem emlékezvén, tisztán nem felelheték, de mondám, hogy ők jó hazafiak, s veszély idején mindig velünk tartanak.

– Meghiszem – mondá -, pedig a magyarok azt nem érdemlik meg az örményektől, mert nekik nagyban ártottak. Aztán kérdé: Igaz-e, hogy két szép és nagy örmény város van [mármint Erdélyben – a szerző]? Erre, természetesen, igenlőleg felelék, s kedvem lett volna folytatni azon állítás körüli nézeteit, hogy a magyarok az örményeknek oly sokat ártottak; de gondolám, jobb lesz más napra hagyni, minthogy nagyon álmos valék, elalvám, de nyugalmam nem lehetett hosszas, mert is, mint a hangábani első éjszakámon, ablakom alatti puskadurranás riaszta fel álmomból.

Talpra szöktem, s alig volt időm magamhoz jőni, már az örmény benn volt, kezében fegyverrel, szörnyen szitkozódva, hogy pár szökevény-embert elszalasztott; aztán bosszúját rajtam akarván kitölteni, felém fordul, mondván:

– Magyar, te! Tüstént megmondd, hol van az örmény korona? Ez a kérdés csakugyan elég váratlan volt reám nézve, s én gondolatban azt kérdezém, részeg-e vagy bolond. De ő folytatá: – Úgy, úgy! Elraboltátok az örmény koronát, hanem meg is vert az öreg isten érte! Hej sok kárt okoztatok ti nekünk, s azóta nincs is Örményország. Hol a korona? […] Végre mégis dadogni kezdék, s mondám, hogy én az örmény koronának hírét sem hallottam. De ő nem hagyott fel a beszéddel, hanem tovább folytatván, mondá, hogy midőn a magyarok Angorából a törökök által ide űzettek, magokkal hozták az érczemmi [örményül: erzerumi] koronát. Tudákos egy ember lehetett: beszélt Harczos királyról, Szent Kulujról, s ki tudja, mi mindenről? De én kifáradván, határozottan mondám, hogy elveszvén a magyar korona, mit tudom én, hol van az örmény korona?

– Mi az – kiált föl -, elveszett a magyar korona?! Tán bizony éppen az volt a mi koronánk?! […] Igen, az az örmény korona volt, s ti elpusztítottátok! […] De egyszer csak lecsillapodván – kissé mégis parancsolólag – rendelé, hogy feküdjem le. A hallgatás nem sokáig tartott, ismét felfogá tárgyát, mondván: – Eszerint nekünk nincs koronánk, elvesztettétek. Úgy büntet isten titeket, most már nektek sincs koronátok, vége Magyarisztánnak! Már kóborolhattok ti is föl s alá a nagy világon, mint jómagunk…

Ilyen állapotban bizonyos lázzal küzdünk, melyben valamely eszme ostromol, illuminálva vagy eltorzítva, az álomtünemények varázsai szerint, melyektől szabadulni képtelenek vagyunk; s képzelhetni, miképp akkor éjjel én is nagy utazásokat tevék az Ararát meg Sangara hegyei közt, Angora, Csangcera, Erzerum s az örmény korona körül…

Hogy később ne legyek kénytelen újra e tárgyakra emlékezni – folytatja Berzenczey – jónak látom itt ki ugrást tenni Kütahiába, hová én később internáltattam, s hol sok örmény lakván, alkalmam volt az ott lévő papoktól kérdezősködni, habár kevés eredménnyel is. Tehát, mit a kütahiai örmény papoktól tanulék, ím ebből áll: az ők állításuk szerint is a magyarok és az örmények Stephanosz [görögül: isteni dicsőség koszorú – a szerző] koronáját elvitték. Stephanosz koronája – az illetők szerint – ezen korona inkább az első keresztény korona volt, s mint ilyen, inkább vallási, mint politikai jelentőséggel bír.” (Berzenczey 1867: 257. 258).

Noha Berzenczey nem szándékozott visszatérni a korona kérdésére, a szilisztriai görög-keresztény szállásadójával ismét szóba került a korona. Idézet:

„Mielőtt utazásom leírását folytatnám, meg kell említenem, hogy midőn szilisztrai derék görög gazdámnak előadám a kávéssali történetemet, s hogy az utolsó tőlem az örmény koronát követelé, ő felkiáltott:

– Óh, a nyomorultak! Hiszen az nem török [a görög hagyomány így nevezte akkor a magyarokat – a szerző], s nem is örmény, hanem görög dolog; a ti koronátok a Pannajia, az első keresztény-görög korona. Gondolám, Pannóniát akart mondani, s kimondám a gondolatomat.

– Ó, nem! – felelé – Pannónia a szűzanyát jelenti, aki Konstantinápoly bevételekor személyesen küzdött érettünk, s a neki szentelt korona nálatok van.

Ismét egy új fordulat! […] Hogy a magyar korona, melyet Dukász Mihály adott I. Geyzának, Szent László forrasztott a Szent István koronájához, azt tudjuk, de nem lehet semmi értelmezést adni azon Pannajia koronára nézve, melynek viselője a görög tradíció szerint Konstantinápolyt meg fogja szabadítani egy húsvét napján. Magam a magyar koronát soha sem láttam – mivel csak eddigelő két koronázást értem: egyik alkalomkor gyermek, a másik megtörténtekor pedig még száműzetésben voltam -, de Házmán Ferenc mondá, hogy karimájára van vésve: »Corona turcorum«. [latinul: török korona, ma nem ismeretes ez a felirat – a szerk.]. Azt azonban elfelejtettem megkérdezni, hogy a kettős koronának melyik karimáján? De valószínűleg a konstantinápolyin, s e szerint a magyar korona: görög, török, sőt örmény is. Ezen körülmény méltó volna a komoly vizsgálatra” – zárja visszaemlékezését Berzenczey.

A „szájhagyományi adatok” megbecsülésére utal az a tény is, hogy Berzenczey, ahogy lehetősége nyílott rá, utána érdeklődött a hallottaknak, igyekezett hiteles történelmi forrásokat találni szerzett adatainak ellenőrzésére. Nem vetette el teljesen a fontoskodó örmény partőr kusza történeteit, és az örmény korona elrablásáról szóló, különösen hangzó híradást. De hogy a kételyeket eloszlassa, alapos részletességgel írja le az örmény folyam-határőrrel végzett párbeszédét, ugyanúgy, mint a szilisztriai görög házigazdája homályos ismereteit a magyar koronáról. Nem sajnálta az idejét Kütahiában megkérdezni az örmény papokat is, vagy a Házmán Ferencet, aki az első független magyar kormány államtitkáraként Szemere Bertalannal együtt menekítette és ásta el a Szent Koronát Orsovánál 1849 augusztusában, s akivel ette a számkivettek keserű kenyerét Kütahiában (Kovács, 1894).

A koronázási jelvények egyenként is figyelemre méltóak az összevetésre. Az aranyművesség, a rekeszzomác képek, a felhasznált drágakövek és a hegyikristály jelentéséről sokat hallhatunk eddig. A koronázó palást formája szintén egy örmény hagyomány eredménye, mivel az istentiszteleti palást egyedülállóan egy félkör-szelet alakú, és a hozzáerősített hosszú téglalap alapú gallér (örményül: vákász) következetesen a mai napig az istentiszteletet vezető pásztor ünnepi öltözékének, palástjának egy része. Ez a gallér jelképezi a pásztor vállán a legtöbb gondoskodásra szoruló bárányt, a népet. Ez a gallér megakadályozza a fej megfordítása közben a hátranézés lehetőségét is. Ezért, ha hátra kíván valaki tekinteni, egész testével, lényével kell megfordulni, tekintélyt parancsoló módon. A királyt oltalmazza a palást, melynek szellemiségét bővítik a rajta található ábrázolások. A paláston a feliratok latin nyelvűek. A felhasznált anyag bizánci eredetű. Formáját sajátosan örmény hagyományból is értelmezhetjük. Hazánkba került koronázási jelvények közül a palástot a helyi képábrázolással alakították ki újra. A szentmise, istentisztelet értelmezése alapján tehát a szolgáló pap Krisztus követe, aki teljes királyi díszben lép a szolgálatba. Ilyen értelemben a magyar királyok ünnepi beavató díszöltözete egy egységes keresztény szemléletet takar, és többségben hordoz örmény hagyományt.

Tutsek Árpád Izsák örmény szerpap, diakónus