Ötletember Pol Pot megyéből

– Március elején úgy gondoltuk, hogy a Győr-Moson-Sopron vármegyei megjelenést követően sikerült megállítani Magyarországon a ragadós száj- és körömfájás továbbterjedését, de a csallóközi magyar településeken észlelt megbetegedések után nagyjából egy héttel újra itt a kór. Lényegében visszafertőződtünk?

– Véleményem szerint nem erről van szó. Ha megnézzük a térképet, láthatjuk, hogy a vírusos fertőzés Magyarországon és Szlovákiában egyaránt a Duna mentén elterülő településeket érinti. A folyó menti sűrű erdővel borított területek a vadon élő állatok természetes élőhelyei.

Feltehetően az országhatárokon átbarangoló állatpopuláció már korábban megfertőződött egyedei terjesztették a vírust a magyar és a szlovák oldalon is. A vad mozgásának a Duna sem szab határt, könnyedén átúszik a folyón. A száj- és körömfájásért felelős vírus egyébként a vadállatok körében az eurázsiai kontinensen endemikus, vagyis őshonos, tehát nem véletlen, hogy hol itt, hol ott rendre felbukkan.

– Mit gondol azokról a felvetésekről, amelyek szerint akár úgynevezett bioterrorizmus is történhetett, vagyis valaki szándékosan fertőzte meg a hazai kisbajcsi marhatelepet, például az állatok közé dobott, kórokozót tartalmazó ampullával?

– Bár nincs kizárva, én nagyon valószínűtlennek tartom, hogy valaki szántszándékkal kifejezetten a magyar és a szlovák gazdaság meggyengítésére irányuló félelemkeltő, fenyegető terrorakciót tervezett és hajtott volna végre.

– Azt már tudjuk, hogy az emberre nem veszélyes a vírus, de mennyire végzetes az állatokra?

– A száj- és körömfájás nem halálos betegség. Bár a vírussal fertőzött állatok erejüket vesztik, lefogynak, de átvészelhetik és túlélhetik a kórt.

– Akkor miért kell őket több ezerszámra elpusztítani?

– A legyengült állatokat gazdasági szempontból nem érdemes gyógyítani és tovább tartani.

– De emberi fogyasztásra még megfelelőek lennének?

– Igen, feldolgozás után tökéletesen alkalmasak lennének, de a jelenleg érvényben lévő gyakorlat szerint a fertőzött állományt mégis leölik, ami meglehetősen pazarló eljárásnak tűnhet. Ugyanakkor fontos hangsúlyozni, hogy mivel a rendkívül intenzíven terjedő betegséget az állatokkal érintkező ember is továbbadhatja, szinte megoldhatatlan, illetve költséges és komplikált lenne az érintett állatállomány biztonságos feldolgozása.

– Ráadásul valószínűleg senki sem akarna fogyasztani egy vírusfertőzött állat húsából…

– Igen, nyilvánvalóan ez egy nagyon komoly tudat alatti, lélektani korlát lenne. A betegséggel kapcsolatban egyébként már most is olyan nagy a riadalom, hogy például a szegedi téliszalámi lényegében eladhatatlanná vált külföldön, pedig az előállításához szükséges, hónapokkal ezelőtt levágott sertések biztosan nem voltak fertőzöttek.

– Az emberek aggodalmát a médián keresztül ránk áradó dezinformáció is táplálja, mint a koronavírus-járvány idején?

– A Covid-járvány idején valóban államilag támogatott hackerek egy csoportja igyekezett bizalmatlanságot kelteni a nyugati vakcinák iránt, például tudatosan terjesztve a tévhitet, hogy ezekkel a védőoltásokkal mikrochipet ültetnek az emberekbe. Nyilván a nyugatiak is megtették ugyanezt a kínai oltóanyaggal szemben. A mostani száj- és körömfájás betegséggel kapcsolatban nem szándékos félretájékoztatást, sokkal inkább információhiányt tapasztalok. Bár az is igaz, hogy a bőséges és szakszerű tájékoztatást valószínűleg csak kevesen olvasnák el.

– Minek tulajdonítja a tényt, hogy sorra tűnnek fel Európában olyan fertőző betegségek, amelyekről azt gondoltuk, hogy az emberiség már legyőzte őket: hazánkban is terjed a hepatits A-járvány, de számos uniós országban felfigyeltek a tbc-fertőzéses esetek számának emelkedésére is, különösen a gyermekek körében?

– A WHO nyilatkozata szerint az emberiséget fenyegető tíz legnagyobb veszély között ott vannak az oltásellenességet támogató kampányok is, amelyek drámaian terjednek Európában főként a Covid-járvány idején jelentkező tudatos tudományellenes dezinformáció okán. Magyarországon a pandémia előtt a szülők szinte száz százalékban beoltatták a gyermeküket valamennyi gyermekbetegség ellen. De napjainkban már a felnőttek között is terjed a szamárköhögés-járvány, mivel számos szülő nem adatja be gyermekének a megelőző védőoltást, ami azért is hatalmas felelőtlenség, mert egy idős, krónikus beteg akár bele is halhat a fertőzésbe. Az USA-ban 50 éve nem fordult elő kanyarójárvány, de a betegségtől most több száz gyermek szenved, akik között már halálos áldozatok is vannak.

– Mit gondol arról, hogy a híresztelések szerint a tbc-t az ukrán menekültek terjesztik az uniós országokban?

– Amennyiben be lennének oltva az emberek, kialakulna a nyájimmunitás, és akkor nem volna jelentősége annak, hogy az ukránok védettek-e vagy sem. A tudatos vagy hozzá nem értésből fakadó félretájékoztatás azért veszélyes, mert hatalmas egészségi kockázattal jár, és a digitális kultúra villámgyors terjedése miatt lényegében tehetetlenek vagyunk ezzel a modern kori fegyverrel szemben.

– Nemzetközi mércével mérve is jelentős tudományos karrierjének kibontakozása a 70-es évek elején alapított Szegedi Biológiai Kutatóközponthoz (SZBK) kötődik. Milyen munkafeltételek között dolgoztak a Tisza-parton az „átkosban”?

– Az SZBK egy csoda volt! A kezdeti években pénzt, paripát, fegyvert, egyszóval mindent megkaptunk a kutatásainkhoz. A központ főigazgatója, az akkor már jelentős nemzetközi tudományos szaktekintélynek számító Straub F. Brunó minden fontos kapcsolatát latba vetette, hogy az ENSZ kötelékében működő United Nations Development Programme (UNDP) segítségével milliós nagyságrendű devizát szerezzen a munkánkhoz a Kádár-rezsim kemény éveiben. A támogatásnak köszönhetően világhírű, saját tudományterületükön kiváló teljesítményt nyújtó szakembereket hívhattunk meg Szegedre, akik úttörő jellegű kutatásokat indítottak el Magyarországon. Ezen túlmenően Kelet-Közép-Európában is egyedülálló, modern műszereket vásárolhattunk, ráadásul a munkatársaim egy jelentős része UNDP-forrásból finanszírozott ösztöndíjjal utazhatott külföldre, tudományos kutatásokat folytatni.

– Bár nem ösztöndíjasként, de ön is lehetőséget kapott arra, hogy az USA-ban, Kanadában, Franciaországban és Japánban végezhessen tudományos munkát. Hogyan képzeljük el az ottani körülményeket?

– Az USA legnagyobb orvosi egyetemén, a Washingtoni Egyetemen két évet töltöttem el, ami hihetetlen élmény, valóságos kulturális sokk volt Pol Pot megyéhez képest, ahogy akkoriban a szegedi székhelyű Csongrádot nevezték a kambodzsai kommunista diktátor után. Megalakulásakor a régióban szinte varangyos békaként tekintettek az SZBK-ra, amelynek intézeti vezetői és főigazgatója közül senki sem lépett be a pártba.

– Szekér Nóra történész 2023-ban megjelent Fedőneve: Marslakó című könyve szerint azonban Straub F. Brunót a hírszerzés 1956-ban titkos informátornak szervezte be „Kutató” fedőnéven, aki a nyugaton élő magyar tudósokról, többek között korábbi tanáráról, Szent-Györgyi Albertről is írt jelentéseket…

– Lényegtelen dolgokat jelentett az akkor már Amerikában élő Szent-Györgyiről.

– Önt mint nyugati tanulmányutakról hazatérő tudóst nem fogadták ellenségesen Magyarországon?

– Egyrészt nem kerültem a figyelem középpontjába, másrészt apám ’56-os múltja miatt én már az egyetemen is a nép ellenségének számítottam. Kizárólag az akkori tanárhiány miatt járhattam az ELTE-re. Apám három, nagybátyám 15 évet ült börtönben, de apám kivételes társaságban, ugyanis Déry Tiborral és Darvas Ivánnal töltötte a büntetését. Tréfásan mindig azt mondogatta, hogy abban a közösségben a váci püspök volt a legkevésbé entellektüel. Nem véletlen, hogy munkás–paraszt származású feleségemet, akinek akkoriban kezdtem el udvarolni, be is hívatta a KISZ-titkár, hogy számonkérje a párt által helytelenített kapcsolatunkat.

– Feleségével, Borsodi Anna neurokémikus-professzorral együtt végül mégis tudós tanárok lettek. Összeszámolta valaha, hogy mennyi hallgatót tanított Szegeden?

– Képtelenség összesíteni, de például abban az időben, amikor tanszékvezető is voltam, évfolyamonként 700 diákot tanítottam párhuzamosan az Orvostudományi és a Természettudományi Karon.

– Egyik hallgatója és későbbi szegedi kollégája Nobel-díjat kapott a szintetikus mRNS-alapú vakcinák orvosi technológiájának kifejlesztéséért. Emlékszik a Nobel-díj bejelentésére?

– Éppen a 80. születésnapomra esett, aminél ragyogóbb ajándékot el sem tudtam volna képzelni.

– Beszéltek már Karikó Katalinnal a Széchenyi-díj átvétele óta?

– Igen, ő volt az első, aki felhívott. Büszke vagyok arra, hogy Katin kívül is akadnak még nemzetközi hírű tanítványaim, köztük Kondorosi Éva akadémikus, Balzan- és Széchenyi-díjas biológuskutató, a génterápia területén Németországban tevékenykedő Ivics Zoltán és Izsvák Zsuzsanna, illetve a Harvard Egyetem tudósa, Polyák Kornélia, de a sort még hosszan folytathatnám a külföldi tanítványaimmal is.

– Meglehetősen kedvező közöttük a férfi-nő arány. Mennyire általános ez?

– Március 14-én a Parlamentben is feltűnt, hogy a főként idős kitüntettek körében mennyire kevés hölgyet jutalmaztak. A 29 Kossuth- és Széchenyi díjazottból mindössze két hölgy részesült elismerésben, pedig nem gondolom, hogy Magyarországon vagy bárhol a világban ennyiszer okosabbak volnának a férfiak a nőknél, inkább csak jobban megbecsülik őket.

– Hogyan tudott ennyi okos embert összegyűjteni a laborba?

– Amellett, hogy nagyon elkötelezettek voltunk a tudományos kutatás iránt, mindig jó hangulat uralkodott közöttünk, ami vonzotta a hallgatókat. Olyan sokan jelentkeztek, hogy nem tudtunk mindenkit felvenni, csak a legjobbakat alkalmaztuk.

– Kutatásai mélységét az átlagember nyilván nem könnyen érti meg, de nagyon leegyszerűsítve munkatársaival együtt azért dolgozott, hogy a kórokozók által terjesztett fertőzésekre valamilyen gyógyírt találjon?

– Természetesen ilyen kutatásaink is voltak, de emellett számtalan egyéb kísérletet végeztünk. Karikó Katival például arra irányuló alapkutatásokat folytattunk, hogy a génhibákat az általunk bevitt jó DNS-sel, génterápiával gyógyítsuk. A témáról írt angol nyelvű publikációnkra, amelyet egy kevésbé ismert lapban éppen 40 évvel ezelőtt közöltünk, akkoriban senki nem figyelt fel, pedig a kutatások rendkívül előremutatóak voltak. A nyugati laborokba ugyanis a legdrágább és legelegánsabb tudományos folyóiratok jártak, de nekünk nem volt pénzünk arra, hogy ezekben tegyük közzé az eredményeinket.

– Karikó Katalin szerint ön rendkívül kreatív ember, ezernyi ötletének megvalósításához száz tudósnak kellett volna a keze alá dolgoznia. Ezek az elgondolások is jórészt forráshiány miatt nem valósulhattak meg?

– Erre a kérdésre egy történettel válaszolok. Emlékeszem, hogy a korabeli sajtó a Postabank-botrány idején megírta, hogy mennyit keresett havonta a külföldre távozó elnök-vezérigazgató személyi szakácsa. Megdöbbentő volt, hogy a 80-as, 90-es években nagyságrendileg ugyanennyi pénzbe került Szegeden öt egyetemi kutató fizetése, beleértve a kísérletek finanszírozását is. Számos ötletünket valóban pénzhiány miatt dobták vissza.

– Belegondolt már, hogy például a génterápia vagy egyéb egészségvédő tudományos módszerek kidolgozása terén milyen eredményeket érhettek volna el Szegeden, ha folytathatták volna a leállított kutatásokat?

– Erről napokig beszélhetnénk! Csak egyetlen példát. Ma a gyógyszerfejlesztésben, a rákkutatásban, embriológiában óriási szerepe van a laborban előállított szervecskéknek, az organoidoknak. Harminc éve, amikor ez még szinte ismeretlen fogalom volt, egy francia kollaborációban már sikerült ilyeneket létrehoznunk, történetesen olyan sejtekből, amelyek a spermiumok érésében játszanak szerepet. Amikor tovább szerettünk volna lépni, pályázatunkat azzal utasították el, hogy „minek kellene egérherét ipari méretekben előállítani?” Fel sem tudták mérni a dolog jelentőségét!