Pestis 2.0 – a rettegett kór ma is jelen van

Az Egyesült Államokban ma évente átlagosan hét emberi pestises esetet regisztrálnak – ezek többsége bubópestis, amely bolhacsípéssel terjed, és fájdalmasan megduzzadt nyirokcsomókkal, ún. „bubókkal” jár.

Ez egy rendkívül ritka fertőzés – mondja Dave Wagner, az Észak-Arizonai Egyetem Patogén és Mikrobióma Intézetének Biovédelmi és Betegségökológiai Központjának igazgatója.

De mi váltja ki ezeket a járványokat – és mekkora veszélyt jelent ma az emberre? Lássuk a legfontosabb tudnivalókat.

Milyen állatok terjeszthetik a pestist?

A pestist a Yersinia pestis nevű baktérium okozza, és zoonózisnak számít – azaz állatokról emberre terjedő betegség. A legismertebb bubópestis mellett létezik véráram útján terjedő szeptikémiás pestis, valamint a tüdőben kialakuló, emberről emberre is átadható tüdőpestis.

A történelem legpusztítóbb járványaiért sokáig a fekete patkányokat – a háztartásokban is gyakori fajokat – tették felelőssé. De Wagner szerint ők messze nem az egyedüli bűnösök. Ez elsősorban a rágcsálók és a rajtuk élősködő bolhák betegség – mondja.

A bolhák emlősök vérével táplálkoznak, és különösen kedvelik a rágcsálókat – nem csak a fekete patkányokat. Amikor egy rágcsáló megfertőződik Y. pestis-szel, a kórokozót továbbadja a bolháinak. Amint a rágcsáló elpusztul, a bolhák új gazdát keresnek – aki akár ember is lehet. Egy 2018-as tanulmány arra a következtetésre jutott, hogy a pestis Európában történelmi léptékű terjedése nem annyira a patkányokhoz, mint inkább az embereken élősködő bolhákhoz és tetvekhez köthető.

A tudósok nem teljesen értik, miért ideális gazdák a rágcsálók a Y. pestis számára. Wagner szerint ez valószínűleg összefügg azzal, hogy üregekben élnek, ahol sok bolha található. Ráadásul vérükben feltehetően jóval magasabb a baktérium koncentrációja, mint más emlősökében – és mivel a bolhák csak nagyon kis mennyiségű vért szívnak, sok baktériumnak kell abban a cseppben lennie, hogy a bolha megfertőződjön.

A pestist hordozó fajok földrajzi elhelyezkedés szerint változnak. Madagaszkáron például ma is a fekete patkány a leggyakoribb gazdaállat. Észak-Amerikában viszont a pestis leginkább a prérikutyák körében fordul elő, valamint más őshonos rágcsálóknál, például az erdei patkányoknál és mókusoknál.

A tudósok más, nem rágcsáló vadállatoknál is találtak bizonyítékot a pestis jelenlétére – például nyulaknál, szarvasoknál, feketelábú görényeknél, pumáknál, prérifarkasoknál – sőt, házi macskáknál és kutyáknál is. Némelyik állat úgy fertőződhet meg, hogy megeszik egy fertőzött prédát, míg mások egyszerűen rosszkor vannak rossz helyen – például amikor egy fertőzött bolha új gazdát keres.

Mennyire veszélyes a pestis az emberre?

Nagyon kicsi az esélye annak, hogy ember pestisben megbetegedjen – de ha mégis, a betegség már nem számít halálos ítéletnek azok számára, akik hozzáférnek a különféle antibiotikumokhoz, amelyekkel hatékonyan kezelhető. Bár egyesek aggódnak az antibiotikum-rezisztens törzsek lehetséges megjelenése miatt, a tudósok szerint jelenleg alacsony a kockázat.

A pestis kockázata az olyan nyugati országokban, mint az USA, szintén alacsony, mivel az emberek ritkán tartózkodnak olyan területeken, ahol bolhák tömegesen fordulnak elő. A legtöbb bolhafaj egy adott állatfajra specializálódott – ha megtalálják kedvenc gazdájukat, nem ugranak át másik állatra, amíg az meg nem hal.

Így tehát akkor van némi esély arra, hogy valaki egy fertőzött bolha csípését elszenvedje, ha éppen átsétál egy olyan prérikutya-kolónián, ahol nemrég pusztultak el állatok pestis következtében. De – ahogy Wagner mondja – „hacsak nem egy prérikutya-kolónia mellett él valaki az USA nyugati részén, a kockázata gyakorlatilag nulla.”

Nagyon ritka esetekben közvetítő állatok révén is megfertőződhet az ember. A kutyák például hazavihetnek fertőzött bolhákat, míg a házimacskák – amelyek különösen fogékonyak a légzőszervi formára – akár tüsszentéssel és cseppfertőzéssel is képesek megfertőzni a környezetükben élő embereket, hasonlóan a náthához, influenzához vagy a COVID-19-hez.

A fertőzés megelőzése érdekében Mead azt tanácsolja, hogy a nyugati államok vidéki területein élők figyeljenek a környezetükre. Ha tömeges prérikutya-elhullást tapasztalnak, értesítsék a helyi egészségügyi hatóságokat. Rendszeresen kezeljék háziállataikat bolhaellenes készítményekkel, és ne engedjék őket olyan területeken kóborolni, ahol prérikutyák élnek.

Miért nem próbáltuk még kiirtani a pestist?

Bár az emberekre jelentett veszély alacsony, bizonyos veszélyeztetett fajok számára komoly fenyegetést jelent – különösen a kihalás szélén álló feketelábú görényekre. A pestis az egyik legnagyobb veszély a túlélésükre, mivel fő táplálékuk a prérikutya. Az utóbbi években természetvédők úttörő oltási programokat indítottak a görények megmentésére – még pestis elleni vakcinát is kaptak.

Mead azonban arra hívja fel a figyelmet, hogy egy betegség teljes felszámolásához pontosan kell érteni annak terjedését. A pestis ma már endémiás az USA nyugati részén – azaz állandóan jelen van –, és a tudósok még mindig nem tudják, miként képes fennmaradni azokban az időszakokban, amikor nincs járvány. Lehet, hogy a talajban él túl, vagy vadállatok között kering, olyan fajokban, amelyeknél a kitörések nehezebben észlelhetők. Ha valahol sikerül is visszaszorítani a pestist oltásokkal, másutt újra felbukkanhat.

„Kicsit olyan, mint a sztyeppetűz” – mondja Mead. „A lényeg, hogy a pestis itt, a Nyugaton még sokáig alacsony szinten ugyan, de velünk marad.”