Pulitzer, a makói fiú, aki huszár akart lenni, végül sajtómágnás lett
Makóról a világ tetejére – ezt a címet is adhatnánk annak a történetnek, amelynek főszereplője egy magyar fiú, aki gyerekként huszár akart lenni, végül az újságírás területén hagyott olyan nyomot, hogy amíg létezik média a világban, az ő nevét sem fogják elfelejteni. Joseph Pulitzer magyar születésű újságíróról beszélünk, aki több mint egy évszázaddal ezelőtt ezen a napon adományozott egymillió dollárt a Columbia Egyetemnek, amelyből létrehozták a róla elnevezett Pulitzer-díjat.
Politzer József – vagy, ahogy Amerikában, majd világszerte megismerték: Joseph Pulitzer – 1847-ben született Makón, 1911-ben pedig amerikai sajtócézárként távozott a világból. Egy olyan ember volt, aki egyensúlyozott a szenzáció és a tények között, és mindkettőt fegyverként használta a nyilvánosság szolgálatában.
Regénybe illő életút
Nem túlzás azt mondani, hogy Pulitzer élete regénybe illő. Egy elszegényedett, makói zsidó családból indult el. Kezdetben katonának akart állni kedvenc nagybátyja, a Mexikót is megjárt huszártiszt hatására. Az osztrák, a brit és a francia hadsereg ugyanakkor egyaránt elutasította, de 17 évesen az amerikai polgárháború sűrűjében találta magát – angolul alig beszélt, németül és magyarul viszont annál jobban. A híres Garibaldi-ezred tagjaként szolgált, végül csodával határos módon sértetlenül úszta meg a háborút.
Miután elhallgattak a fegyverek, New Yorkban hajléktalanként próbált boldogulni, majd St. Louisban találta meg a helyét, először temetőgondnokként, később hajófűtőként, végül a német nyelvű Westliche Post újságírójaként. Onnantól kezdve nem volt megállás. Megvásárolta a lapot, majd összeolvasztotta a St. Louis Dispatchcsel – megszületett a Post-Dispatch, amely ma is működik. Pulitzer a „kisemberek bajnokává” vált.
Támadta a politikai korrupciót, kiállt a társadalmi igazságosságért – és közben könyörtelenül szenzációhajhász is volt, így lett végül a világ egyik leggazdagabb lapkiadója.
Pulitzer és a negyedik hatalmi ág
Harminchat évesen már multimilliomos volt. 1883-ban egy óriási dobással megvásárolta a veszteséges New York World című napilapot, amelyet néhány év alatt a világ legnagyobb példányszámú újságjává tett. Újításai megelőzték a korukat: ő alkalmazott először női oknyomozó riportert (Nellie Bly), ő indított elsőként színes képregényt és a Szabadság-szobor talapzatát is az ő kampányával sikerült befejezni – miközben 50 ezer új előfizetőt szerzett a lapjának.
Egyesek szerint Pulitzer volt az, aki a sajtót valóban a negyedik hatalmi ággá emelte.
Mások szerint éppen ő engedte ki a szellemet a palackból: a bulvársajtó, a túlzó címek, a torzított történetek, vagy ahogy ma mondjuk: a „fake news” előfutárává vált.
A valóság – mint az ő élete – sokkal árnyaltabb. Pulitzer egyszerre volt az újságírás legnagyobb morális zászlóvivője és legkíméletlenebb kereskedője.
Nem lehet Pulitzerről beszélni anélkül, hogy ne említenénk William Randolph Hearst nevét – korának másik nagy sajtómogulját. Rivalizálásuk legendássá vált. A két médiacézár egymás eladási mutatóit figyelve hajtotta a közvéleményt a spanyol–amerikai háború felé 1898-ban. Hogy a szenzációéhség vagy a patrióta hevület dominált-e a szerkesztőségekben, azóta is viták tárgya – de egy biztos:
a háború után Pulitzer a világ legbefolyásosabb laptulajdonosa lett.
De miért ma írunk róla?
Ezért keményen meg is küzdött: napi 14-16 órát dolgozott, minden cikket elolvasott, minden címlapot ő hagyott jóvá. Ez végül az egészségébe került: fokozatosan megvakult, hangérzékeny lett, idegrendszeri panaszai miatt visszavonult jachtjára, a Libertyre.
1903. augusztus 17-én végül történelmi lépésre szánta el magát: egymillió dolláros alapítványt hozott létre a Columbia Egyetem javára, amelyből létrejött az Egyesült Államok első újságíróiskolája és a Pulitzer-díj előfutára. Halála után, 1917-ben adták át először a díjat, amelyet azóta a szakma Nobel-díjaként tartanak számon.
A Pulitzer-díj ma már több mint újságírói elismerés: történészek, drámaírók, költők, regényírók, sőt, újabban bloggerek is elnyerhetik. Pulitzer József végül soha nem tért vissza Magyarországra, és identitását sem a magyarságban, sem a zsidóságban nem kereste. A szabadság szeretete, a politikai befolyás iránti szenvedély, az igazság kényszeres keresése és a hatásos történetmesélés – ezeket hagyta örökül.
