– Mit tudunk III. Béláról?

– Meglepően sokat. III. (Görög) Béla lovagkirályról, Barbarossa Frigyes császár, Oroszlánszívű Richárd király és Szaladin szultán kortársáról hazai középkori krónikáink szűkszavúan emlékeznek meg. Ez legalábbis rendhagyó, hiszen személyi kvalitásai miatt 24 éves uralkodása (1172–1196) túlzás nélkül mondható, hogy valódi világítótoronyként emelkedik ki az európai és magyar középkor históriájából és kultúrtörténetéből. Gondoljunk csak arra, hogy az ő idejéből maradt fenn a legrégebbi összefüggő magyar nyelvemlékünk, a „Halotti beszéd és könyörgés”, vagy a legrégibb magyar uralkodói jövedelemösszeírás. Utóbbiból tárulhat elénk az a ma már meghökkentő összefüggés, hogy lovagkirályunknak egyedül több évi jövedelme volt, mint a kortárs francia királynak és vazallusának, az angol királynak együttvéve! Az ő kancelláriáján dolgozott a fennmaradt legrégibb magyar történeti munka, a Gesta Hunga(ro)rum szerzője, ama bizonyos „P.dictus magister”, akit az utókor csak „Névtelennek” mond. Ő használt először címert Magyarországon, a kelet-római császárok hatalmi jelvényét, a kettős keresztet, ő avatta szentté I. László királyunkat, kit azóta is a Haza Bajnokaként tisztelünk. Ő hozta létre az első magyar közfürdőt, ő veretett először hazánkban olyan pénzt, amelyen Szűz Mária körirat és ábrázolás látható és sorolhatnánk. A III. Béla lovagkirályunkról való emlékezés mikéntje annak ellenére sem változott lényegesen, hogy végakarat szerinti sírja és első hitvesének, Antiochiai Anna, azaz Agnes Châtillon királynénak a sírja Székesfehérváron, a királyi temetkezőhelyen egészen 1848-ig háborítatlanul fennmaradt.

– Mi lehet az oka annak, hogy III. Béla király mindmáig legfeljebb lábjegyzet a történelemkönyvekben?

– Már az egyiptomiaknál is előfordult, de a császárkori Rómában vált igazán elterjedtté az úgynevezett damnatio memoriae, azaz „emlékezetből való törlés”: olyan személyiségek emlékének eltüntetése, akik nem illettek bele a jelen, a jövő és múlt felett is uralkodni vágyó, éppen aktuális hatalmak és ideológiák történelemképébe. A rómaiak ezt olyan precizitással hajtották végre, hogy a birodalom valamennyi mérföldkövét képesek voltak átvizsgálni és kivésni onnan a megbuktatott, vagy meggyilkolt császárelőd nevét. A „retusált történelem” persze a középkorban sem kímélte meg azok emlékét, akik puszta létükkel megtörhették, azaz megkérdőjelezhették volna az aktuális hatalmi-ideológiai folytonosságot.

– III. Bélával mi volt a baj?

– Egészen nyilvánvaló, meghatározó történelmi jelentősége ellenére ő sem illett bele a középkor hivatalos hatalmi és ideológiai történelemképébe. Nem nehéz az összefüggéseket feltárni: uralkodik egy magyar király a nyugati kereszténység felvétele és az egyházszakadás után, aki az ellenség földjéről, az ortodox keresztény Keletrómai Császárságból (Bizánc) érkezik haza, hogy a kelet–nyugati ütközőzóna akkoriban meghatározó birodalmának, a magyarok államának királya legyen. Aki a császár vejeként, a számára létrehozott despotes rangban nemrégiben még együtt elnökölt a bizánci császárral és a konstantinápolyi patriarchával azon a zsinaton, amely lényeges keresztény hittételek ügyében döntött. „Itt van ez az ember”, akit esztergomi érsek nem koronázott meg, s az sem valószínű, hogy a kalocsai érsek tette fejére a koronát… Ez utóbbi tényállítás egyébként egy jóval III. Béla halála után III. Ince pápa által János esztergomi érsekhez intézett levélben szerepel, s így csupán közvetett bizonyítékon alapszik. Béla herceget, későbbi III. Béla lovagkirályunkat Konstantinápolyban a császári trón örököseként egy soknemzetiségű, hosszú évszázadokra visszanyúló római-hellén múltú, a továbbélő római jog alapján működő, fejlett írásbeliséggel, hadtudománnyal, diplomáciával rendelkező birodalom majdani irányítására képezték ki, s így később, immáron magyar királyként szükségszerűen múlt felül I. Károly király előtt minden őt megelőző és követő magyar uralkodót alkalmasságban és hozzáértésében. Így egyáltalán nem kell meglepődnünk azon, hogy az utókor emlékezetéből való törlése ellenére a már mondottakon kívül még számos, néhány esetben pedig egyenesen a nemzeti identitásunknak mindmáig kiemelkedő részét jelentő kulturális hagyaték létrejötte az ő személyéhez, uralkodásához kötődik. Bizánc hatásának jelentőségét mi sem bizonyítja jobban, minthogy az európai középkor végét jelentő reneszánsz kibontakozásának anyagi és kulturális alapját a hellén-római kultúrát továbbéltető arabok Ibériai-félszigeten elszenvedett vereségén kívül a hellén-római folytonosság valódi letéteményesének, Konstantinápolynak az 1204-es nyugati kifosztása teremtette meg. Utóbbi esetben nemesfémből, drágakőből, kulturális javakból olyan irdatlan mennyiség jutott hadizsákmányként a Nyugat birtokába, melyhez csak évszázadokkal később, az amerikai kontinens kirablása során szerzett javak mennyisége fogható.

– Legrégibb ismert nevű krónikaírónk, Kézai Simon 1282–85 között íródott Gesta Hungarorumában azt írja III. Béla királyról, hogy „…a római és a császári udvari mintára bevezette a petíciózást.” A jóval később, 1358-ban íródott bécsi Képes Krónika ugyanerről azt írja , hogy „…bevezette a kérvényezést, ahogyan ez a római és császári udvarban szokás.” Ennek van korabeli bizonyítéka?

– Csak közvetett bizonyítékok vannak, amelyek sem egyenként, sem együttesen nem képeznek olyan zárt logikai láncot, melyből az lehetne a megalapozott végkövetkeztetés, hogy ez így történt. Egyébként a közvetett bizonyítékok a következők: a már mondott hosszú, bizánci tanulóéveken kívül a kancellária létrehozásának ténye. Ilyen, közvetett bizonyíték egy, a király jelenlétében kötött magánjogi tárgyú jogügyletek kötelező írásba foglalására vonatkozó, 1181-es keltezésű, tehát korabeli oklevél, a XII. századi Admonti Kódexben fennmaradt két törvénykönyv, valamint a szintén kiemelkedően fontos Szent István királyhoz társított, bizánci császártükör mintáját követő Intelmek létrehozása. Röviden: a fentiek által körvonalazható jogi, államigazgatási szövegkörnyezet az, ami a krónikák állítását közvetett módon alátámaszthatja.

– Vagyis Szent István királyunk törvényei és intelmei valójában III. Béla király művei?

– Igen. Úgy hiszem, ez a közvetlen bizonyítékon alapuló igazság. A két törvénykönyv kapcsán ugyan okkal merül fel a kérdés: miért írták volna le éppen a korabeli Európa legfejlettebb civilizációjából hazaérkező III. Béla királyunk korában az akkor már másfélszáz éve halott Szent István király állítólagos törvényeit, ahelyett, hogy mint említettem, III. Béla a bizánci állami-egyházi struktúra hazai adaptációjára törekedett volna, s megalkotta volna első hazai törvényeinket? Megjegyzem, a két törvénykönyvben egy szó sincs István királyról, vagy akár a törvények datálásáról. Bármily meglepő is lehet állításom, de ki kell mondanom: ez a két törvénykönyv valójában III. Béla lovagkirályunk műve, s az ő idején fennállt hazai társadalmi, gazdasági és kulturális állapotokat tükrözi. Ami pedig az Intelmeket illeti, valójában csupán állítás rangjára emelt hipotézisek vannak az Intelmek Szent István-i eredetére, valamint szerzőként Hartvik püspökhöz, illetve címzettként Imre herceghez való kötődésére. Ha az Intelmek valóban Szent István királyunktól, az ő korából, s nem pedig III. Béla lovagkirályunktól származnának, akkor fel kellene tennünk a kérdést: római birodalmi tapasztalat hiányában miért mondta volna a vendégek fontosságának alátámasztására Szent István a fiának, hogy: „…Hiszen kezdetben úgy növekedett a Római Birodalom, úgy magasztaltattak fel és lettek dicsőségessé a római királyok, hogy sok nemes és bölcs áradt hozzájuk különb-különb tájakról. Róma bizony még ma is szolga volna, ha Aeneas sarjai nem teszik szabaddá”. Vagy miért mondott tipikusan a bizánci birodalmon belüli hasonlatot Imre hercegnek a fiúk kötelességeire emlékeztetve, hogy: „Mely görög kormányozta a latinokat görög módra, avagy mely latin kormányozta a görögöket latin módra?” Korabeli oklevelek, korabeli krónikák bizonyítják, hogy a bizánciak III. Béla korában, azaz a XII. század második felében is „a rómaiak”-nak tartották magukat, míg Szent István király korában Róma központtal már nem létezett birodalom, s maga a város az egymást ekkoriban sűrűn váltó pápák és ellenpápák székhelyén túl nem bírt hatalmi jelentőséggel, ami miatt egyáltalán érdemes lehetett volna szolgai, vagy szabad minőségére példaként hivatkozni, ráadásul jelenidőben. Persze az említett két forrás Szent István-i eredete sokak számára hit, és bizonyos hatalmi kurzusok idején még presztízs-tabu kérdés is. Hitkérdésben nem illik, presztízstabu kérdésekben pedig nem bölcs dolog vitázni…

– Tud még további tabukról?

– Igen, ezek azonban természetes következményei a hajdani emlékezetből való törlésnek, s lássuk be, minél több idő telik el a hamis állítások szajkózásával, annál nehezebb szembesülni a valóban megtörtént valósággal. Itt van mindjárt lovagkirályunk egy, a magyar numizmatikában H72-es jelűként elhíresült, mindmáig egyedülálló rézpénze. Túl a korabeli, nyilvánvaló bizánci háttérösszefüggéseken, ez a poncolt technikával készült érme, domború oldalán a már bevezetőben említett első hazai Szűz Mária-ábrázolással és körirattal, homorú oldalán többszörösen meghökkentő képi információval szolgál. Az érmekép közepén ugyanis egy, mára eredendően pogány szimbólumnak számító életfa látható, mely felül már kereszt alakban végződik, de a fa két oldalán ugyanolyan trónon ülő, ugyanolyan uralkodói jelvényeket viselő, ugyanolyan, tehát azonos uralkodó melletti köriratok „REX” szavában az „X”-et az ősi szvasztika, az örökkévalóság jele helyettesíti. Maguk a köriratok pedig a következők: REX BELA, illetve REX STS. A korábban elmondottak okán csöppet sem meglepő, hogy ez utóbbi körirat „STS”-ét sokan mindmáig Stephanusnak próbálják beállítani. Holott az STS itt is ugyanazt jelenti, mint a Szent Korona latin részén, az apostolok nevénél látható STS: azaz SZENT. Csak számunkra, mai magyarok számára meghökkentő a felismerés, hogy III. Béla lovagkirályunk olyan pénzt veretett, melyen ő maga szentként és királyként látható. A XII. századi Bizáncban ez természetes volt az állam és az ortodox egyház vezetőinél, a császároknál. Egyáltalán nem meglepő, hogy lovagkirályunk szentté avatott, keresztelt, temetett, templomot épített, s bírta az úgynevezett királyi érintés gyógyító hatalmát. Ezek a keleti uralkodók nem egyszerűen, Isten kegyelméből voltak császárok és egyházfők, hanem maguk voltak a „szentségesek”. Ha valaha a keleti és nyugati rítusú kereszténység végre tényleg megbékül egymással, bizonyos, hogy az első, valóban közös magyarországi szentjükként rátalálnak majd elfelejtetett lovagkirályunkra, II. Géza és Eufroszina királyné másodszülött fiára.

Hankó Ildikó