A világ szentjei közül az egyik legnagyobb tiszteletnek örvendő példakép Árpád-házi Szent Erzsébet, II. András és merániai Gertrúd gyermekeként született 1207-ben Sárospatakon. Már négyévesen eljegyezték Hermann thüringiai őrgróf fiával, Lajossal. Wartburg várában éltek, majd férje halála után Marburgba költözött, ahol 1231. november 7-én elhunyt. Születésének 800. évfordulója alkalmából jubileumi évet hirdettek meg, amely 2007 novemberéig tart. Számos rendezvény, tudományos konferencia, kiállítás emlékezik a nagy tekintélyű európai királyi család szent életű lányára, Erzsébetre. Alakja példakép lehet a fiatal generációnak.

Szent Erzsébet ünnepét a világegyházban november 17-én, hazánkban november 19-én tartják. Születésének 800. éves évfordulóját Szent Erzsébet Év meghirdetésével teszik még nyomatékosabbá mindenütt, ahol katolikusok élnek. Magyarországi és Thüringiai Szent Erzsébet e két helyen élte le életét és vált olyan példaképpé, amely napjainkban is megállja a helyét. Házassága a mai értelemben véve is szerelmi házasság volt, gyermekeiket szeretettel nevelték, Erzsébet mindezek mellett szívén viselte a szegények, a betegek, az elhagyatottak sorsát is. Teljes életet élt, nem aszkétikus, magányosan élő szentként, hanem boldog feleségként és anyaként. Férje halála után életét gyermekei nevelésére és az elesettek gyámolításának szentelte. Legendája magyar nyelven először az Érdy-kódexben tűnik fel, a legérdekesebb nyelvemlékeink közé tartozik. Írója egy karthausi szerzetes volt, a kódexet a múlt század elejéig a nagyszombati érseki szeminárium könyvtárában őrizték, onnan került 1814-ben a Nemzeti Múzeumba, Érdy János ismertette először. Szent Erzsébet alakját számtalan világhírű művész örökítette meg festményeken, színes üvegablakokon és zeneműben. Sokakat ámulatba ejt Murillo híres festménye, amely a bélpoklosokat mosdató Erzsébetet ábrázolja, vagy Liszt Ferenc csodálatos oratóriuma, a Szent Erzsébet Legenda. Néphagyományunkban is gyakran megjelenik Erzsébet alakja mint pünkösdi királyné, „Szent Örzsébet asszony” néven. Árpád-házi Szent Erzsébet 1207-ben született Sárospatakon II. András király és merániai Gertrúd gyermekeként. Politikai okokból már négyévesen eljegyezték Hermann thüringiai őrgróf fiával, Lajossal, 1221-ben megkötött házasságuk után Wartburg várában éltek. A magyar királylány viselkedését különösnek találták, mivel az egyszerű embereket is egyenrangú társnak tekintette, nem volt hajlandó átvenni az udvar merev szokásait. Az 1225-ben kitört éhínség idején megnyitotta a vár kamráit és segített az éhezőkön. Férje halála után – 1227-ben – elűzték (elhagyta?) Wartburg várából, és gyermekeivel együtt Marburgba költözött, ahol ispotályt rendezett be a betegeknek. Gyóntatója, Marburgi Konrád szerzetes biztatására felöltötte a ferences harmadrend ruháját. 1231 novemberében hirtelen megbetegedett és a 17-ére virradó éjjel elhunyt. Testét az általa létesített kórház kápolnájában ravatalozták fel, majd ugyanitt helyezték örök nyugalomra. Először 1235-ben emelték ki sírjából, amikor Perugiában – pünkösd vasárnapján – közszemlére tették ki. Szolgálója, Irmgard visszaemlékezése szerint sokan a közelébe férkőztek, „körmeit, fátylát, haját ereklye gyanánt levágták”. IX. Gergely pápa ebben az évben avatta szentté. Marburgi Konrád már 1236. május 1-jén megkezdte annak a templomnak az építését, amely Erzsébet újabb nyughelye lett. Az áthelyezéskor ismét kiemelték földi maradványait. A németországi ferences prior – Ulrich von Dürn – hét szerzetestársa segédletével éjjel felbontotta a sírt, a tetemet bíborszínű textilbe csavarta, fémkoporsóba tette és visszahelyezte eredeti helyére, hogy mire a császár – II. Frigyes – az ünnepélyes felemelésen megjelenik, minden rendben legyen. A császár saját kezűleg emelte ki a fémkoporsót, és a templom oltára elé helyezte. A fejet (koponyát) külön megkoronázta, és egy általa ajándékozott aranytartóba tette. A díszes ereklyetartó sokáig a főoltár közepén állt, de a XIII. század vége felé már a templom mauzóleumában volt látható. Arról még van hiteles adat, hogy 1364-ben újraaranyozták az ereklyetartót. A Konrád atya által 1236-ban megkezdett Erzsébet-templom építése 1283-ban fejeződött be, és a korai gótika egyik legtisztább alkotásának tekinthető. A későbbiekben II. Konrád őrgróf egy igen szépen kidolgozott, aranyozott faládikába tétette Szent Erzsébet földi maradványait, és az 1290-ben épített új főoltáron kapott helyet. Ettől kezdve az ereklyék sorsa alig követhető nyomon. Az elmúlt századok vallási hagyományainak megfelelően a hívek minden áron birtokolni akarták valamelyik szent ereklyéjét. Így se szeri, se száma az olyan ereklyéknek, amelyeknek történelmi hitelessége vajmi kevés. A marburgi kolostor rendfőnöke 1530-ban ismét kinyitotta a ládikát, és a csontokról jegyzőkönyvet vett fel; a maradványok jelentős része még megvolt. A reformációig tiszteletben tartották Erzsébet földi maradványait. 1539-ben hesseni Fülöp őrgróf – aki felvette a lutheránus vallást – kinyitotta a ládikát, és a benne levő csontokat a koponya-ereklyetartóval együtt Wartburg várába vitette. A német lovagrend jelentette az esetet a császárnak, aki felszólította az őrgrófot, hogy adja vissza a szent ereklyét. Fülöpöt ez cseppet sem zavarta, és csak a mülbergi csata után – miután fogságba esett – adta vissza a lovagrend vezetőjének, Jean Réhennek a maradványokat 1548-ban, ami „egy fejereklyéből, öt kisebb-nagyobb csöves csontból, egy bordából, két lapockacsontból és egy nagyobb csontból (feltehetően combcsontból) állt”. A visszakapott maradványokat nem tették vissza eredeti helyére, a díszes ládikóba, hanem a templom „pincéjében, a harmadik polcon, a korlát mellett elásták”. További sorsa ismeretlen. Az ellenreformáció idején újra felvirágzott az ereklyekultusz – elsősorban Ausztriában és Dél-Németországban -, de a legszenvedélyesebb „ereklyegyűjtők” sem juthattak hiteles Szent Erzsébet-ereklyéhez. Ez idő szerint tehát a marburgi Erzsébet-templomban sincsen hiteles ereklye. Az eredeti díszes ládika 1810-ben Kasselba került, ahol restaurálták, majd visszaküldték Marburgba, ahol ma is látható. Az ellenreformáció korában már hiába próbáltak hiteles Szent Erzsébet-ereklyéhez jutni, az évszázadok alatt rejtegetett csontok már nem voltak hozzáférhetők, más részük pedig szétszóródott a világban. Néha a véletlen vezet nyomra egy-egy elveszettnek hitt neves személy földi maradványainak megtalálásánál. A viterbói San Franciso alla Rocca bazilika falában egy kis bemélyedésben régóta őriztek egy Szent Erzsébetnek tulajdonított koponyadarabot és más kisebb csonttöredéket. P. Ernesto Piacentini minorita egyházjogász-egyháztörténész tollából 1982-ben egy tanulmány jelent meg a L’Osservatore Romano című lapban Szent Erzsébet viterbói ereklyéiről, és a hitelesítő iratokat is fellelte a ferencesek könyvtárában. A vatikáni titkos levéltárban Piacentini atya tanulmányozta az 1583-as apostoli vizitáció dokumentumait, ahol említést tesznek a Viterbóban őrzött fejereklyéről. Miután a sors többször is összehozott Ernesto atyával, meghívta az Itáliában sok neves személyt korábban azonosító Kiszely István antropológust és e sorok íróját, hogy mint antropológusok vizsgálják meg a viterbói Szent Erzsébet-ereklyét. Kimentünk Viterbóba, és bizottság jelenlétében kinyitottuk a bronzból készült ereklyetartót. A benne levő koponyacsonton kétféle törésfelületet lehetett azonosítani: az egyik régi műveletre utalt, amikor még sok kollagén volt a csontban, a másik jóval későbbi, mert a csont már szilánkosan tört. Az utóbbi szétválasztást talán akkor végezték, amikor a második világháború után a meglehetősen szűkös bronz ereklyetartóba „bepréselték” a csontokat. Elvégeztük a műszeres kormeghatározást is, ami igazolja, hogy a csont a XIII. századból való. Megállapítható a csont neme, életkora (24-25 éves) és más egyedi jellegzetessége, például a nyílvarrat mintázata megegyezik édesanyjáéval, Gertudéval. A koponyacsontokat Luigi Capasso professzor munkatársa ráillesztette egy rekonstruált fejre, ami egy talapzaton nyugszik, ennek a belsejébe helyezték el az apróbb csonttöredékeket. Az azonosításról – hitelesítésről – és az ereklye történetéről egy kötet jelent meg Rómában, P. Piacentini, prof. Luigi Capasso, Kiszely István és e sorok írójának tollából. Hálából az azonosítási munkáért az ereklyéből egy kis darab Magyarországra is került. A világot járó turisták több helyen találkozhatnak Szent Erzsébetnek tulajdonított testereklyékkel. A bécsi klarissza zárda apátnője 1588 után egy újabb kolostor alapításához Szent Erzsébet koponyáját és két combcsontját ajánlotta fel; hitelességéről azonban senki sem volt meggyőződve. A brüsszeli Szent Gudula-templomban 1931-ben aranyozott fadobozban került elő egy koponya „Caput S. Elisabethae” (Szent Erzsébet feje) felirattal. A feltételezések szerint orániai Fülöp Vilmos tulajdona volt, aki 1586-ban adta tovább. Ez sem lehet hiteles, mert akkor még Marburgban őrizték a fejereklyét. A besançoni székesegyházban is nyilvántartanak egy koponyadarabot. Az ereklyetartón a következő felirat olvasható: „Jessze ágából való Szent Erzsébetnek a feje”. Talán rosszul olvasták a feliratot, a „Hesse”-t „Jesse”-nek, ugyanis a „Jessze ága” csak Keresztelő Szent János édesanyjára, Erzsébetre vonatkozhat. Az ő fejereklyéje pedig aligha maradhatott meg napjainkig. A kolumbiai Bogotában a XVI. század vége óta ezüst ereklyetartóban őriznek egy fél állkapcsot, egy homlok- és három falcsontdarabot. Tudomásunk szerint Anna spanyol királyné (†1580) adta ajándékba Don Luis de Zapatának, a kapucinusok rendfőnökének. Az antropológiai vizsgálatok a csontokat 25 éves férfiénak határozták. Látható még Szent Erzsébetnek tulajdonított ereklye a Stockholmi Történeti Múzeumban, a halberstadti székesegyházban, Bendorf-Saynben (a Sayn-Wittgestein család birtokában) és az udinei székesegyházban. Egy spontán mumifikálódott ujjat őriznek Augsburgban; az ereklyetartót 1767-1769 között készítette Joseph Anton Schneider mester. Az ujjon három, későbbi korból származó gyűrű van. A hitelességet illetően a viterbói ereklye az, amelyik történetileg és antropológiailag hitelesnek mondható. Hogy miként került a csont Viterbóba, az egy következő nyomozás témája, bár kézenfekvő, hogy a fejereklyét Merániába, Szent Erzsébet édesanyjának hazájába vitték. II. János Pál pápa is ellátogatott Viterbóba, ahol imádkozott az ott eltemetett pápai elődök előtt, és megtekintette a Szent Erzsébet-ereklyét is. Társadalmunk talán sohasem volt olyan beteg testileg és lelkileg, mint napjainkban. A gyógyítás egyik módja, hogy példákat állítunk magunk elé és az ifjúság elé. Minél több Szent Erzsébet-lelkületű leány, asszony lenne köztünk, annál hamarabb megváltozna közérzetünk és emberibb életet élhetnénk. (hankó)