Szkíták Skóciában…

A genetikai kutatásokat még nem fejezték be, de Oppenheimer már most határozottan állítja, a történészek tévednek arra vonatkozóan, hogy a Brit-szigetek mai lakóinak ősei 16 ezer éve Hispániából vándoroltak be az akkor lakatlan szigetekre, mivel a jégkorszak teljesen elpusztította az ottani életet. A szigetek eredeti lakói 4000 évvel korábban elmenekültek délre a jég elől, állítja a tudós. Szerinte az ősök száraz lábbal jutottak át a mai Britanniába, mert az Ír-tenger és a La Manche csatorna még nem létezett, a helyén szárazföld volt. A kelta bevándorlók 6000 évvel ezelőtt érkezhettek, utánuk jöttek az észak-európaiak. Oppenheimer véleménye az, hogy az angol nyelvet sem az angolszász törzsek hozták, mert az angolnak nevezett nyelv már a rómaiak érkezése előtt elterjedt, és a Julius Caesar által belgae-nek nevezett törzs nyelve volt, amelyet Caesar leírása szerint a csatorna mindkét oldalán beszéltek.

Skóciában az emberi élet első nyomai a Kr. e. IX. évezredből származnak. A rómaiak hódítása előtt kelta (gael) törzsek, piktek és az Észak-Írországból érkező skótok népesítették be. A kereszténységet is a skót telepesekkel Írországból jött papság kezdte terjeszteni. Az Iona szigeti apátságot Szent Kolumbán ír apát alapította Kr. u. 563-ban. A VI. századtól germán népek, a VIII. század végétől a viking támadások veszélyeztették a skótok országát.

III. Celesztin pápa 1192-ben a skót egyházat kivette a yorki érsek fennhatósága alól, és közvetlenül Rómának rendelte alá. Hogyan és honnan lett a szkítákat megtérítő András apostol Skócia védőszentje, sokáig nem volt világos. Az András-kereszt, Szent András apostol attribútuma mindmáig a skót nemzeti lobogó középponti eleme (az angolok is innen vették át és tették be a brit lobogóba). A hagyomány szerint Andrást mestere küldte a szkítákat téríteni. András apostolt 60-ban az akhaiai Patrasz városában átlósan ácsolt keresztre feszítették.

A fakó lován vágtató Eduárd angol király Wales 1284-ben történt elfoglalása után 1296-ban meghódítja Skóciát is. Skócia azonban 1314-ben Bannockburn mezején a Robert de Bruce vezényletével vívott ütközetben visszaszerezte szabadságát. A független skót főnemesek 1320. április 6-án uruknak, Skócia népe legfelsőbb püspökének, aki ekkor az Avignonban székelő XXII. János pápa volt, latin nyelven megírták az arbroathi apátságban az Arbroathi nyilatkozatot. Az Arbroathi nyilatkozat a skót történelem kezdeteinek leírásával kezdődik:

„Legszentebb Atyánk és Urunk Jézus Krisztus nevében, János urunknak, az isteni tartomány, a szent római és egyetemes egyház legfőbb püspökének… a skót királyság teljes közössége fiúi alázattal küldi csókjaikat Urunk szent lábára.

Legszentebb Atyánk és Urunk!

Az ismert ókori krónikákból és könyvekből tudjuk, hogy sok híres nemzet közül a mienk, a skót, mindenhol ismert hírnévvel áldott. Nagy-Szkítiából indultak útnak a Tirrén-tenger és Herkules oszlopainak útján, hosszabb ideig éltek Hispániában a legvadabb törzsek között, de sehol nem találtak legyőzőre, semmiféle versenyben, bár barbároknak mondták őket. 1200 évvel azután, hogy Izrael népe átkelt a Vörös-tengeren, érkeztek meg hazájukba nyugatra, ahol is ma élnek. Elűzték a britonokat, a pikteket elpusztították, és bár gyakran támadták őket norvégok, dánok és britek, mégis sok győzelem és kimondhatatlan erőfeszítések árán hazát szereztek, és ahogy a régi idők történetírói tanúsítják, attól fogva meg is tartották azt minden rabságtól szabadságban. Királyságunkban száztizenhárom király uralkodott saját királyi családunkból, mely folytonosságot egyetlen idegen sem tört meg. Ezen tehetséges emberek nagy érdemei máskülönben nem lettek volna nyilvánvalóak. Így szereztek dicsőséget, hogy a Királyok Királya és Lordok Lordja, a mi urunk Jézus Krisztus kínszenvedése és feltámadása után elhívta őket a Föld legjobb részébe letelepedni, szinte elsőként az Ő legszentebb hitében. Nem is erősítette volna meg a hitben bárki más, mint első apostola által – bár rangsorban hívták másodiknak vagy harmadiknak is – a legszelídebb Szent András, az áldott Péter testvére, aki Jézus óhaja szerint tartja meg a skótokat örökös patrónusként védelmében.”

Innentől kezdve érhető, hogy miért a szkíta-hun király udvarába menekülnek azok a brit királyfiak Angliából, akik egy ideig Magyarországon nevelkedtek. Egyikük gyermeke lett Skóciai Szent Margit. II. András 1235-ben kelt birtokadományozó oklevelében Máza határának leírásakor olvasható: cum terra Britannorum de Nadasth, azaz Máza a britek Nádasdi birtokával határos. Ezen a brit birtokon, Reskán született és nevelkedett a skótok szentje, Margit. A vár maradványai ma a 70 méter magas Várhegy lapos tetején találhatók. Az 1810. évi Visita Canonica a hegyen álló romot Rák-várnak nevezi. Innen a mostani neve, ma már csak Réka-várnak nevezik.

J. Abboth angol történész szerint 1022-ben két angol herceg jött Magyarországra. Az egyik herceghez, Eduáardhoz adta feleségül Szent István király egyik lányát. Az ebből a házasságból született gyermeket Skóciai Szent Margit néven tisztelik. Eduáard herceg családjával 1057-ben visszatért Angliába, majd kalandos körülmények között Skóciában kötött ki. Az özvegy skót király, III. Malcolm 1070-ben feleségül vette Eduárd lányát, az akkor 25 éves Margitot, aki nagy hatással volt a skót állami és egyházi életre. Talán ezért is költöztek skóciai apácák Magyarországra és építették meg mindmáig álló kolostorukat.

Margit 1093. november 16-án halt meg Edinburgh-ban, három nappal azután, hogy férje, Malcolm és legidősebb fia az angolok elleni csatában elestek. A nép körében azonnal szentként kezdték el tisztelni, ünnepélyes szentté avatása 1261-ben történt IV. Ince pápa által. Margit és Malcolm földi maradványait a reformáció idején Spanyolországba, az Escorialba menekítették. Később visszahozták Skóciába, és egy általa alapított bencés kolostorban nyugszik férjével, fiával és más skót királyokkal és főnemesekkel. Skóciai Szent Margit ünnepét 1673-ban vették föl a római naptárba, előbb június 10-ére, majd utóbb november 10-ára helyezték át.