Még meg sem száradt a tinta a diplomáján, s máris a Művelődési Minisztérium Irodalmi osztályának az előadója, a Minisztertanács Nemzeti és Etnikai Kisebbségi titkárságának főtanácsosa. Mindössze 34 évesen! Kapott Móricz-ösztöndíjat és a Soros Alapítvány birtokában a Müncheni Magyar Intézetben ügyködött egy évig. Még bőven bent az ánti-kádári időkben. Pályafutása szemszögéből a legjobb pillanatban a rendszerváltó párt, az MDF egyik alapítója, 1988-tól elnökségének tagja, 2000 és 2003 között alelnöke. Karrierje tehát a rendszerváltozás után is töretlenül szárnyalt, folytatva a puha diktatúra idején megkezdett fényes ívét.

Szögezzük le, annak ellenére, hogy vaskosan Kádár-rendszer típusú minősített káder volt, 1990 után a magyar vezető politikai gárda egyik legrokonszenvesebb képviselőjévé nőtte ki magát. Művelt, széles látókörű, korrekt nyelvtudású, nemzeti értékeket képviselő, s a határon túli magyarok sorsával törődő ifjú politikus. Emblematikus figura. Választókerületében sok, kommunisták által meghurcolt ember miatt lépett be az MDF-be.

Nem értem, csak sajnálom, hogy amikor a Demokrata Fórum a züllés útjára süllyedt, s sorozatban dobálta el magától a legszebb eszméit, Csapody ellenállás nélkül, tehetetlenül sodródott „valamit visz a víz” alapon. Akarva vagy akaratlanul részese lett a fórum szétzüllesztésének, és e kalózhajóban kifejezetten a nemzet, az ország érdekei ellen lapátolt. Gondolják csak meg, hölgyeim és uraim! 2002-ben és 2006-ban összeszorított fogakkal és netán belső marcanggal, de részt vett az MDF Fideszt megbuktató és a szörnyű nemzetellenes erőket győzelemre segítő akcióiban! És részt vett volna napjainkban is, ha nem lökik ki rútul a pikszisből. Azt is szó nélkül tűrte, hogy Demszky megnyerhesse a választásokat az MDF-es polgármesterjelölt állításával, s ezzel aktívan besegített a főváros totális tönkretételébe. Tehát nem oktalanság, hogy a baloldali propagandamédia legvisszataszítóbb tagjai, Avar, Bolgár meg a többi, mint valamiféle vénséges vén siratóasszonyok körülóbégatták politikai hulláját és nagyszerű embernek minősítették őt lucskosan magasztaló nekrológjaikban. Dicséretbe fajuló rokonszenvük megadta a végső döfést tisztessége nimbuszának.

Mentegetik őt azzal, hogy felesége és fia állása miatt kényszerült a csendes bűntárs szerepére. Kérdem én viszont, az ország tízmillió lakosa közül hány millió kényszerülhetett volna hitványságra a családja érdekében? Vajon kötelező-é parlamentben, minisztériumban, követségen ügyködni akár aljasság árán is? Nem lehet-é elmenni óvodába mosogatni, krumplit kapálni, orvosi rendelőben éhbérért dolgozni, a nemzet napszámosaként tanítani, vasat esztergálni? Ahogyan azt tette Hamvas Béla, korunk legnagyobbja, vidéki raktárosként tengetve életét? Miért kell akár Csapodynak és családjának magas pozíciókat betöltenie, árulásig fajuló megalkuvások árán is? Persze „a lányomnak mondom, hogy a menyem is értsen belőle”.

Csapody sorsa kifejezetten kommunista pártkáder sors. Lásd Sztálin, Rákosi, Kádár baráti gyilkolászásait. Mára csak a módszerek változtak. Múltunk rémülete a jövőnkbe is belelóg. És alattomosan mérgez, ha nem fogjuk intő jelét.

Szalay Károly