Telefonnal tönkretett gyerekek

„A legtöbb szülő nem akarja, hogy a gyereke a telefonnal töltse a gyerekkorát, de a világ valahogy átalakult, és minden szülő, aki ellenáll, elszigeteltségre ítéli a gyerekét”

– írja le a XXI. század egyik legnagyobb nevelési dilemmáját Jonathan Haidt. A neves amerikai szociálpszichológus az Egyesült Államokban bestsellerré vált, nemrég magyarul is megjelent A szorongó nemzedék (The Anxious Generation) című könyvében rendkívül hatásosan boncolgatja,

hogyan alakult át a játékalapú gyerekkor telefonalapú gyerekkorrá

– ennek minden kártékony hatásával és társadalmi problémájával. „Ahogy egyre több szülő adja fel a harcot, úgy nő a nyomás a többi gyereken és szülőn, mígnem a közösség elér egy stabil, de áldatlan egyensúlyi állapotot: tényleg mindenkinek van okostelefonja, mindenkit beszippant a telefonja, és a játékalapú gyerekkornak vége.”

Felbolygatott élet

A Prospect magazin és a Foreign Policy által a világ legjelesebb gondolkodói egyikének nevezett Jonathan Haidt szerint leginkább és elsősorban az 1995 után született Z generáció élete borult fel – e generáció szinonimájaként használja a szorongó nemzedék elnevezést –, akik java része 2009-től kezdődően lépett a pubertáskorba. Ezek sűrű évek voltak, amikor több technológiai trend találkozott, egymást felerősítő hatással: a nagy sebességű, széles sávú internet gyors terjedése, az első iPhone megjelenése és a közösségi média új korszaka, amelyben a kezdeti, ártalmatlan online kapcsolattartás helyét átvették a „kedvelés” és „megosztás” funkciók, felbolygatva a teljes társadalmi életet.

Kortünet, hogy a legtöbb ember szinte szó szerint egész álló nap a telefonján lóg. De ha a felnőtteknél is ezt látjuk, akkor mi lehet a helyzet a fejlődésben lévő, még érő gyerekekkel? A gyerekek agya hiába éri el ötéves korukra a végleges méretének 90 százalékát, a kifejlődés, a „beállítás” még nagyon hosszú időt vesz igénybe. Az önkontrollhoz, a kielégülés késleltetéséhez és a kísértés leküzdéséhez nélkülözhetetlen frontális kéreg csak az ember húszas éveinek derekára jut teljesítőképessége csúcsára, a kiskamaszok még nagyon sérülékenyek e téren.

Jonathan Haidt éppen ezért azt mondja:

rendkívül káros, hogy a gyerekek túl korán kapnak a kezükbe egy olyan eszközt, amely folyamatos kapcsolatot jelent a virtuális világgal.

„A butatelefonokat leginkább kétfős kommunikációra használták a barátokkal és a családdal. Fel lehetett vele hívni másokat, és lehetett vele sms-ezni, ha az ember nagy körülményesen nyomkodta hüvelykujjával a numerikus billentyűzetet. Az okostelefon egészen más tészta. A nap 24 órájában bekötnek minket az internetbe, alkalmazások millióit tudják futtatni, és gyorsan otthont adtak a közösségi hálóknak, amelyek folyamatosan értesítenek minket, arra nógatva, hogy nézzük meg, ki mit mond és csinál éppen” – írja, idézve a változást jól mutató amerikai adatokat, miszerint 2011-ben az amerikai tizenévesek 23 százalékának volt okostelefonja, 2016-ra viszont már a tinédzserek 79 százalékának (!), köztük a 8 és 12 év közötti gyerekek 28 százalékának.

Mentális összeomlás

A lényeg pedig itt következik. Jonathan Haidt felmérések és kutatások tucatjait tette vizsgálat tárgyává, és mindezek alapján határozottan kijelenti, szoros összefüggés van aközött, hogy 2010 és 2015 között az amerikai tizenévesek társas élete nagyrészt az okostelefonokra költözött és aközött, hogy ugyanebben az időszakban a mentális egészségre vonatkozó szinte minden vizsgált területen óriási romlás volt megfigyelhető. A kamaszokra vonatkozó felmérések erre az időszakra kiugró emelkedést mutatnak a szorongásban, a depresszióra való hajlamban, az önsértések számában és gyakoriságában, valamint az öngyilkosságok számában is. Amíg 2010 előtt „minden rendben volt”, 2015 után nem javult semmi, hanem tovább fokozódtak a problémák, legfeljebb kisebb ütemben ahhoz az ötéves periódushoz viszonyítva, amikor tömegesen okostelefon került a szorongó nemzedék kezébe. „Ez a közösségi média nagy iróniája: minél jobban belemerülsz, annál magányosabbá és depressziósabbá válsz” – jegyzi meg.

Ráadásul van még valami, ami a nyolcvanas évektől kezdődően egyre gyorsuló ütemben bontakozott ki: a túlféltés. Jonathan Haidt szerint veszélyes méreteket öltött és katasztrofális következményekkel jár az a gyakorlat, hogy túlzottan védelmezzük és korlátozzuk a gyerekeket a mindennapi életben. „A szülők egyrészt a valódi világ kockázatainak kiiktatásán és a szabadság felszámolásán dolgoztak, másrészt a virtuális világban általában, és sokszor tudtukon kívül, teljes önállóságot biztosítottak a gyerekeknek, részben azért, mert a legtöbbjük nem nagyon értette, mi folyik ott, arról meg végképp fogalmuk sem volt, hogy mit és miként kellene korlátozniuk.”

Egyszóval az a paradox helyzet állt elő, hogy míg egy tízéves gyereket ma sok szülő nem engedi el egyedül az iskolába vagy nem engedi átmenni a barátaihoz, addig egy olyan önállóan használható eszközt kaptak a kezükbe, amellyel az online világ minden szemete bármikor, bárhonnan, bármilyen körülmények között elérhető – nem véletlen, hogy sok fiatal mindig, mindenhonnan és minden körülmények között a virtuális világhoz kapcsolódik, hacsak nem kap ehhez kereteket, urambocsá! tilalomfákat. (Ezen a ponton azért kicsúcsosodik, hogy az Egyesült Államok mennyire más világ. A Jonathan Haidt által hozott példákon – például egy édesanyát azért választották el gyerekelhagyás címén 17 napra a lányától, mert egy parkban, ahol a kislány barátai is ott voltak, egy másik nő érdeklődésére, hogy miért van egyedül és hol van az anyukája, ő őszintén elmondta, hogy dolgozik – még a sokat látott olvasó szeme is elkerekedik. Ugyanakkor a túlféltés jelensége nálunk is egyre jellemzőbb.)

Csak 14 éven felülieknek!

Jonathan Haidt könyvének egyik érdeme, hogy az alapos helyzetleírás, a mentális egészség összeomlására vonatkozó rengeteg kutatás aprólékos értelmezése mellett számos javaslatot, sőt sürgető tennivalót is megfogalmaz – jogalkotónak, iskolának, szülőnek egyaránt. A legfontosabbak nagyon világosak.

A sztárszerző nyomán egyre többen hirdetik Magyarországon is az első két pontban lefektetett korhatárokat, illetve azt, hogy a gyerekeknek elég lenne egy „butatelefon”. Mindazonáltal nem túl rózsás a helyzet. Koltay András, a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság elnöke egy konferencián ismertette, hogy idehaza a gyerekek háromnegyedének tízéves korára már van saját használatú okostelefonja, sőt minden harmadik nyolcéves gyermeknek is. Jó példák persze vannak, gondoljunk csak a lapunkban is bemutatott gödi Búzaszem Iskolára, amely a mostani tanévkezdés előtt azt közölte: „A szülőkkel abban egyeztünk meg, hogy a családokban sincs a gyerekek számára személyes képernyő, tablet, okostelefon, digitális játék, közösségi oldal nyolcadik osztályig. 2018-ban kötöttük az első megegyezést, azóta évente megújítjuk. A jutalom a kapcsolatok virágzása, az érzelmi intelligencia és a tanulási képességek növekedése.” Az iskola filozófiája szerint „a képernyőre nincs szüksége a gyermeknek, és az a gyermek, akinek hagyományos készségeit a hagyományos módon fejlesztik, még a digitális világban is jobb lesz, mint azok, akikre túl hamar engedték rá a a személyes képernyőket.”

Fontos az iskolai mobiltiltás

A tavalyi tanévtől kezdődően országosan is megtörtént egy komoly lépés, amelynek hatásait még csak most kezdjük érezni: a kormány rendeletben tiltotta ki az iskolákból első osztálytól a középiskola végéig a saját kütyüket. A telefonokat a tanítás előtt begyűjtik egy zárható fiókba vagy szekrénybe. Jonathan Haidt is ezt a megoldást tartja a legjobbnak: ha ugyanis csak arról van szó, hogy a gyerek zsebében vagy táskájában maradhat a kütyü, folyamatos késztetést fog arra érezni, hogy ellenőrizze, jött-e valami értesítés, üzenet, vagy ránézzen valami aktuális „fejleményre”.

Ugyanakkor érdemes lenne megvitatni, hogy az ingyen laptopok és tabletek iskolai osztogatása (ami már az ötödikes korosztályt is érinti) mennyit tesz hozzá a gyerekek fejlődéséhez, tanulmányi eredményeihez

– ha ezzel is csak egy lehetőséget adunk a kezükbe, hogy a tananyagtól elcsatangolva minden mással töltsék az idejüket a világhálón.

Elgondolkodtató e téren a könyv egyik megállapítása. „A »digitális szakadék« már nem arról a 2000-es évek elején jellemző aggodalomról szól, hogy a szegény és a kisebbséghez tartozó gyerekek kevésbé férnek hozzá az internethez; most már arról szól, hogy védtelenebbek vele szemben.”