Arisztotelész elve a fokozatosságról a XVII. században újra megjelent, miután tapasztalatokat szereztek az emberi test felépítéséről és hasonlóságáról, bizonyos fejlődési fokon lévő állatok szervezetének működéséről. A fizika, a csillagászat, az orvostudomány egyre mélyebb bepillantást engedett az élővilág bonyolult szerkezetébe.

Linné (XVIII. század) osztályozta az élővilágot, mert észrevette, hogy az egyes fajok között markáns eltérés van ugyan, de összekötő hasonlóságok tömege is. A természet valódi tagoltságát csak a faj tükrözi, a fajban fejeződik ki a forma állandósága.

Linné az embert is a rendszertan keretei közé sorolta. Ez a rendszer volt az első, amely számításba vette, hogy az ember nem csupán abban az alakban létezik, ahogy azt Európában elképzelték. Az evolúciós elmélet születése csak a XIX. században reneszánszát élő őslénytani leletek ismeretében következhetett be. Kiderült, hogy a ma élő fajok formagazdagsága csak töredéke az elmúlt idők állatvilága változatosságának.

Elgondolkodtunk-e azon, hogy mennyi faj létezett a teremtéskor? És olyan rövid idő alatt ennyi forma pusztult volna el? Tulajdonképpen mennyi ideje volt a teremtésnek? A XVII. században Usper püspök végzett számításokat arra nézvést, hogy milyen korú lehet a Föld. Nem túl pontosan, 4004 évben állapította meg. Utóbb már évmilliárdokban számolunk és kezdjük megfejteni, hogy mi történt ennyi ido alatt a bolygónkon.

A múlthoz vezető zár kulcsa a jelen. Ez a gondolat vezette Darvint is világkörüli útján, aki tapasztalati alapon mondta ki először, hogy az élet alapjelensége a változékonyság. Főműve, A fajok eredete (1835) a természetes kiválasztódás törvényszerűségével foglalkozott. Ő volt az első fejlődéselmélet megalkotója, személye máig sem kerülhető meg azoknak a kutatóknak, akik evolúcióval és biológiával foglalkoznak.

1870-ben jelent meg „Az ember származása” című összefoglaló műve. A XIX. század második felében megkezdődött a harc a darvinisták és az antidarvinisták között, amely itt-ott még ma is fölbukkan. Amerikában pedig óriási botrányok közepette – 1925-ben – megkezdődött a „majomháború”, és csak 1968-ban ért véget.

Tévedések, agresszív hamisítások, természettudományos tények, ősi leletek elemzéseit végző kutatók ugrottak egymásnak, amiből az újkor embere annyit szűrt le, hogy az ember a majomtól származik. Ami soha nem volt igaz, és komoly kutató soha sem állította. Ennek ellenére sok millió ember állandóan sértve érezte magát, és kereste a kiutat a nem létező vád alól. Nem véletlen, hogy árgus szemekkel figyelték az egyház állásfoglalását, különösen a Vatikán megnyilvánulásait.

A teremtés és a fejlődés kapcsolatában nincs ellentmondás, a teremtés tana nem zárja ki a biológiai fejlődést, még azt sem, hogy belső erőkből kiindulva új fajok keletkezzenek. A fejlődés – önmagában – már feltételezi a létet, de azt nem magyarázza meg, a teremtés pedig éppen a létet magyarázza.

Az evolucionizmus – fejlődéstan – az ember eredetét magyarázó elméletek gyűjtőfogalma. Fontos, hogy inkább fejlődéselméletekről beszéljünk és nem egy fejlődéselméletről. II. János Pál 1996-ban a Pápai Tudományos Akadémiához intézett üzenetében ezt írja: „Szigorú hermeneutikára van szükség a sugalmazott szó helyes értelmezéséhez. Jól körül kell határolni a Szentírás tulajdonképpeni értelmét, és el kell hagyni a nem megfelelő értelmezéseket, melyek olyan dolgokat magyaráznak bele, amiket az Írás nem akar mondani.” XII. Pius már 1950-ben – a Humani generis enciklikában – hangsúlyozta, hogy „a fejlődéselméletet nem szabad úgy kezelni, mintha biztos és bizonyított tanítás volna, s hogy a fölvetett kérdésben ezek után teljesen el lehetne tekinteni a Kinyilatkoztatástól.”

Az embert nem lehet egyszerű eszközként sem fajának, sem a társadalomnak alárendelni: önértéke van, az ember az egyetlen teremtmény a földön, akit Isten önmagáért akart. Azért van az emberi személynek – beleértve testét is – ilyen méltósága, mert szellemi lelke van. XII. Pius hangsúlyozta: az emberi test korábban létező anyagból származik, a szellemi lelket ezzel szemben közvetlenül Isten teremti. Tehát az ember szelleme nem csak az élő anyag formációja, vagy annak egyszerű megnyilvánulása; az utóbbiak képtelenek megalapozni az ember személyi méltóságát. Vagyis a természettudomány tárgya az élő anyagból való fejlődés révén kialakult emberi test és működése, a szelleme pedig a filozófia, teológia és egyéb bölcseleti tudományok tárgya. Így a két vizsgált rész – test és szellem – más-más síkon mozog, nem zavarják egymást. Ez az oka, hogy a legkiválóbb biológusok ugyanakkor a leghitelesebben képviselik a Biblia tanítását is.

Az ember biológiai kialakulásának fejlődéselméletével foglalkozó szakemberek annál jobban megközelítették a valóságot, minél több lelet állt rendelkezésükre, valamint minél több és jobb vizsgálómódszer birtokában voltak. (Arra kevés a hely a cikkben, hogy minden elméletet akár csak megemlítsünk is, de a lényeget, az utat, ami az emberré váláshoz vezetett összefoglaljuk.)

Mintegy 12 millió évvel ezelőtt éltek a Ramapithecusok, például Rudabányán is. Az őskőkorban, a Homo habilis („ügyes ember”) 2,5 millió évvel ezelőtt jelent meg, kezdetleges eszközkészítő volt, gyűjtögetett, a táplálékot megosztották egymás között (Turkana-tó, 1470-es koponyalelet). A Homo erectus („felegyenesedett ember”) már tüzet használt, lándzsát, szakócát készített, világszerte elterjedt (2 millió – 100 ezer évvel ezelőtt élt), Jáva-szigeten, Vértesszőlősön találtak leleteket. A Homo sapiens (ősember) vadászott, tüzet gyújtott, már közösségi szelleme is kialakult (Neander-völgy, Tata, Érd, Subalyuk stb.). A Homo sapiens sapiens (értelmes ember) mintegy 35 ezer évvel ezelőtt jelent meg, jellemző rá, a csoportos vadászat, gyűjtögetés, anyajogú társadalom, csoporton belüli házasság, művészet megjelenése a barlangrajzokon; agytérfogatuk a mai emberének felel meg (Cro-Magnon, Szeleta-barlang, lovasi festékbánya).

Természetesen ennél lényegesen bonyolultabb volt az ember evolúciója, hiszen sok elágazás, kihalt származási vonal tarkította. Mondhatni, ahány lelet, eszköz, annyi újabb kérdés vetődik föl.

Óriási lépést jelentett az emberi evolúció felderítésében a DNS (dezoxiribonukleinsav) örökítő anyaga szerkezetének meghatározása. Befejezték – 2010 őszén – annak a vizsgálatnak a legelső fázisát, amelyben ezer ember teljes genetikai anyagát, tehát a DNS-molekulát fölépítő alkotóelemek (bázisok) sorrendjét határozták meg és hasonlították össze. Összesen több mint 16 millió DNS-változatot sikerült fölfejteni, amelyeket addig nem ismertek.

Bár a Neander-völgyi emberek már kihaltak, úgy látszik, mégsem tűntek el teljesen. Örökítő anyaguk nyomai a mai emberek genetikai állományában is megtalálhatóak.

A vizsgálatok során afrikai, európai, ázsiai, óceániai és amerikai földrészen élő emberek genomját elemezték, 1983 személynél. A leglogikusabbnak az a feltevés bizonyult, amely szerint a Neander-völgyiek csoportjai kétszer is keveredhettek a mai ember – a Homo sapiens – ősével.

A kutatócsoport a csontleletek alapján 60 ezer, illetve 45 ezer évvel ezelőttre teszi az emberfajok találkozásának időpontját. Az első időben mindez a Földközi-tenger térségében, a második esetben Kelet-Ázsiában történhetett. A fajok találkozására már akkor sor kerülhetett, amikor a Homo sapiens elhagyta bölcsőjét, Afrikát.

Szenzációnak számított, hogy a lipcsei Max Planck Intézet egy új, eddig ismeretlen fajra is talált a mitokondriális DNS elemzésével; a mintát egy lelet ujjcsontjából vették. Az új emberfajt a szibériai Altaj-hegységben lévő Gyenyiszova-barlangban találták. Korát 48 ezer és 30 ezer év közé teszik, ami nagyjából egyezik azzal az időszakkal, amikor a mai ember és a Neander-völgyiek egymás mellett élhettek.

Az is kezd elfogadottá válni szakmai körökben, hogy nem néhány hirtelen, gyors, hatékony és robbanásszerűen fejlődő mutációnak volt köszönhető az emberré válás. Az úgynevezett „1000 genom projekt” során közel kétszáz, a Föld különböző pontjairól származó emberi genetikai állományt (genomot) hasonlítottak össze. Ennek eredményeként kiderült, hogy a modern humán adaptáció nem egyéni, nagy hatásokat kiváltó változásokkal zajlott, hanem inkább apró gyakoriságváltozásokkal a genom számos pontján.

Az evolúció csendesen, de ma is zajlik. Úgy tűnik, hogy az evolúciós változásokhoz több tízezer éven át, tartósan fennálló környezeti nyomás szükséges. Például a bolíviai Altiplano közel négyezer méteres hegyei között élő asszonyoknál gyorsabban nőnek a méhartériák, mint az alacsonyabban élőknél; ez az elmúlt tízezer évben kifejlődött tulajdonság segíti elő a magzat oxigénellátását a nagy magasságokban.

A ma élő emberek csoportjaira ható természetes kiválasztást nehéz tetten érni. Azonban könnyű elképzelni, hogy milyen tulajdonságokra hatnak. Az olyan fertőző betegségek, mint az AIDS és a maláriahatékony szelekciós nyomást fejtenek ki a fejlődő országokban. A némi védelmet nyújtó maroknyi génváltozat elterjedésére valószínűleg nagy nyomás hat, mivel az ezt hordozó emberek tovább élnek, több gyerekük lehet. Mivel azonban a HIV-vírus evolúciója gyorsabb, mint az emberé, a problémát valószínűleg egy vakcina fogja megoldani.

A fentiek alapján világossá válik, hogy éppen az ember mint biológiai lény kialakulása okoz máig problémát. Bár a molekuláris evolúció sokat tisztított a homályos elméleteken, az emberré válás valódi időpontja egyre messzebbre kerül az időben.

Hankó Ildikó