Túlnépesedés? A legnagyobb tévhit, amit az adatok már régóta cáfolnak

Az emberiség jövőjéről szóló vitákban a túlnépesedés az egyik leggyakrabban hangoztatott aggodalom. Dean Spears és Michael Geruso közgazdászok új könyve, az After the Spike (After the Spike: Population, Progress, and the Case for People | Dean Spears, Economist & Demographer) ezt a paradigmát gyökeresen megkérdőjelezi. Szerintük nem az a legvalószínűbb forgatókönyv, hogy a jövőben túl sok ember él majd a bolygón, hanem éppen az, hogy túl kevés. (A „spike” szó a népességnövekedés hirtelen megugrására utal, tehát a könyv címét úgy fordíthatnánk, hogy „A népességnövekedés után”).

A Texasi Egyetem közgazdászai merész kijelentéssel kavarták fel a demográfiai diskurzust: szerintük az emberiségre fenyegető legnagyobb veszély nem a túlnépesedés, hanem az, hogy egyre kevesebben leszünk a Földön.

2012-ben tetőzött a világ éves születésszáma, mintegy 146 millió újszülöttel, azóta ez a szám folyamatosan csökken, és ami még beszédesebb: a világ legnépesebb országai, mint India és Kína, már jóval a reprodukciós szint alá süllyedtek. A termékenységi rátájuk alig haladja meg az 1,5-öt, miközben a népesség fenntartásához 2,1-re volna szükség.

A termékenységi ráta több mint hatvan országban már most a reprodukciós szint alatt.

Ez alapján a szerzők azt jósolják, hogy a világ népessége a 2080-as évekre éri el a csúcsot, majd gyors és meredek zuhanás következik. Háromszáz év múlva, azaz 2300 környékén már csak kétmilliárdan élhetnek a Földön, azaz körülbelül annyian, mint 1930 és 1950 között. A szerzők szerint ha folytatódik a csökkenő demográfiai trend, akkor a jövőben kevesebb ember fog születni, mint amennyi már megszületett. Az emberiség 2080-tól nem növekszik tovább, hanem zsugorodni kezd. Ez azt jelenti, hogy

az emberiség történetének nagy része már lezajlott, legalábbis népesség szempontjából.

A közgazdászok szerint az emberek ma nem azért vállalnak kevesebb gyermeket, mert nehezebb lenne fenntartani egy családot – bár ez is szerepet játszik –, hanem azért, mert megváltozott az élethez való viszonyuk. A könyvben példákkal világítanak rá arra, hogy

nem a szegénység, hanem épp a jólét az, ami visszafogja a gyermekvállalást.

Ahogy egyre kényelmesebb életet teremtünk magunknak, úgy válik a gyermekvállalás – paradox módon – egyre ritkábbá. Mert a gazdagság nemcsak több lehetőséget, hanem több választást is jelent: karrierépítés, utazás, szabadidő, önmegvalósítás. A modern életstílusban mindez gyakran ütközik a gyerekvállalás kötöttségeivel. És bár sokan mondják, hogy anyagi okok miatt halogatják a családalapítást, a globális adatok másról mesélnek:

minél gazdagabb egy ország, annál alacsonyabb benne a termékenységi ráta.

A szerzők szerint a kormányzati próbálkozások e trend megfordítására rendre kudarcot vallanak. Kitérnek például Kína hírhedt egygyermekes politikájára, amelyet a világ úgy tart számon, mint a népességszabályozás iskolapéldája. Spears és Geruso viszont provokatív módszerrel rántják le róla a leplet: címkézetlen grafikonokat mutatnak Kína és szomszédai népességéről az intézkedés bevezetése előtt, alatt és után, az olvasó pedig nem tudja megmondani, melyik vonal melyik országé. Mert a trendek azonosak: a termékenységi ráta mindenhol csökkent, egygyermekes politika ide vagy oda. Felhívják a figyelmet arra is, hogy a bölcsődei támogatások sem tudták megállítani a termékenységi ráta süllyedését a reprodukciós szint alá. A következtetésük, hogy

az ösztönzők csupán átmeneti hullámzást okoznak, de a hosszú távú lejtmenetet nem fékezik.

Sokan gondolnák, hogy ez a népességcsökkenés jó hír lehet a bolygó számára. Kevesebb ember, kisebb ökológiai lábnyom – talán lassul a klímaváltozás? Spears és Geruso szerint ez hamis remény. A környezeti problémák nem csupán az emberek számától, hanem az energiahasználattól, a technológiai fejlődéstől és gazdasági struktúráktól függnek. Sőt, épp a népesség csökkenésével veszítünk potenciális innovátorokat, mérnököket, kutatókat, azaz olyanokat, akik képesek lennének megoldani a jelen és jövő kihívásait.

A könyv ezért nem csupán statisztikai előrejelzéseket tartalmaz, hanem egy filozófiai üzenetet is közvetít: az ember nem probléma, hanem erőforrás. A könyv szerint a megoldás nem az, hogy kevesebb legyen belőlünk, hanem hogy megfelelő körülményeket teremtsünk a családalapításhoz. A szerzők hangsúlyozzák, hogy

semmiféle kényszerítést nem javasolnak, a reprodukciós szabadságot alapértéknek tekintik, ugyanakkor szükségesnek látják, hogy társadalmi rendszereink alkalmazkodjanak a változó demográfiai környezethez.

Dean Spears és Michael Geruso provokatív kérdése nem az, amit megszoktunk – hogy vajon meddig bírja még a Föld a túlnépesedés terhét -, hanem az, hogy mi történik akkor, amikor a világ lassan elcsendesedik. Egy olyan bolygón, ahol kiürülnek a játszóterek, elhalkulnak a nagy metropoliszok és a gyerekkacaj helyét madárcsicsergés veszi át, nem azért, mert a természet visszafoglalta, hanem mert az ember nem hagyott utánpótlást. Ez nem disztópia, hanem egy lehetséges jövő, amely a jelen tendenciáiból rajzolódik ki. A könyv mégsem világvége-dráma, hanem józan figyelmeztetés: gondoljuk újra, amit a túlnépesedésről belénk neveltek, mert hiába határozta meg évtizedekig a jövőről alkotott elképzeléseinket, ma már történelmi tévedésnek tűnik.