Évente százezer tonna sóval hintik be a fővárost

Hosszú idő óta téma téli időszakokban az utak sózásának káros mivolta. Ütközik egymással az utak járhatóvá tételének igénye és a környezetszennyezés. Afelől semmi kétség, hogy a sózás ártalmas mind az élővilágra, mind az élettelen környezetre. Egyre több országban váltják ki a káros vegyi anyagot más síkosságmentesítővel. Hazánk – mint oly sok esetben – a sózásból is jobban kiveszi a részét, mint más, környezettudatosabb országok. Az ebből származó üzleti haszonról nem is szólva.

A januári és februári kemény tél és hóesés ismét próbára tette az utak járhatóságáért felelős hivatalokat és vállalkozásokat. Az utak síkosságmentesítése az autóforgalom növekedésével párhuzamosan létkérdéssé vált, mivel életünk szinte minden tevékenységéhez és szükségletéhez nélkülözhetetlen lett a járműforgalom. Amíg kevesebb jármű használta az utakat, a síkossággal sem törődtek sokat, legföljebb a havat kotorták el hóekékkel vagy kézi erővel. Hazánkban a hatvanas években kezdték tömegesen alkalmazni a sózást. Talán sokan emlékeznek még arra olvasóink közül is, hogy az első döbbenetet a cipők „sóvirágzása” váltotta ki. Az amúgy is „egy pár cipős” világban bizony szomorúan vették tudomásul a járdán gyaloglók, hogy a sós hólé olyan fehér lerakódást okozott a cipőkön, amelyet igazán soha nem lehetett eltüntetni; nem a fehér színt, hanem a sólé marta, felhólyagzott „térképeket”. Aztán rövid időn belül kiderült, hogy a só igen hamar és nagy erővel korrodálja az autók fémvázát, elsősorban az alvázat. Akkor jöttek a különféle „kencék”, amelyekkel igyekeztek megóvni az egyébként sem „acélos” fémből készült keleti autókat a korai szétrohadástól. Így szépen virágzott az „alvázvédelem”, mint korunk új vállalkozási ága. Azt már csak később vették észre – vagy nem nagyon szellőztették -, hogy szinte minden műtárgy, amivel a sós lé érintkezik, rövidesen tönkremegy; vasbeton szerkezetek, betonutak, aszfaltutak, házak stb. Külön ront a helyzeten, hogy a kiszórt só sohasem bomlik el; addig rágja, repeszti az elért anyagokat, amíg szét nem esnek. És akkor még nem szóltunk az élővilágot érő káros hatásokról.

Amit a mindennapi életben sónak neveznek, az a közönséges konyhasó, a nátrium-klorid (NaCl). Vízben jól oldódik, és egy jól ismert fizikai-kémiai jelenség során a sós víz olvadáspontja csökken, ezáltal később fagy meg az oldat. Természetesen sós lé nem bír ki korlátlan hideget; a tapasztalatok szerint mínusz 6-8 Celsius-fokig használható a sózás. Ugyanakkor a folyékony sóoldat beszivárog a talajba, a talajvízbe, ahonnan patakokba, tavakba és folyókba is eljut. Az épített műtárgyak – hidak, felüljárók és egyebek – a sózás alkalmazása előtt meglehetősen hosszú életűeknek bizonyultak. A vasbeton szerkezetek ötven-száz évig is biztonságosnak számítottak, a sózás óta például a budapesti hidakat és felüljárókat öt-tíz évenként fel kell újítani. A folyamat nagyon egyszerűen játszódik le: a sós víz beszivárog a betonban és az aszfaltban lévő hajszálrepedésekbe, ott megfagyva tovább feszíti a pórusokat és repedéseket, majd eljut a fémszerkezetekig, a gerendákig és a vezetékekig. Aztán már idő kérdése, hogy mikor teszi tönkre teljesen a megtámadott részeket, ugyanis – mint említettük – a só nem bomlik le, így évszakoktól függetlenül korrodálja a fémet. Ugyanez a helyzet az autókkal is, az alvázra fröccsent sós lé bejut, ahová csak tud, és tönkreteszi a mégoly erős acélvázat is. Védekezni ellene gyakorlatilag lehetetlen, a mosóvíz sem jut el mindenhová.

Külön odafigyelést igényel a sózás élővilágra gyakorolt hatása. Közismert, hogy a talaj sókoncentrációja kihat a növényzetre. A sómolekulák a vízben ionokra bomlanak, és pozitív töltésű nátriumionként, valamint negatív töltésű kloridionként vannak jelen a talajban, ahonnan a növények gyökereiken keresztül fölszívják. Attól függően, hogy a kérdéses növény mennyire sótűrő, hosszabb vagy rövidebb ideig bírják a sós lé ostromát. A nagyobb sókoncentrációt a növények nagy része nem viseli el, így az egyik, ha nem a legfőbb oka lehet a sózás a fővárosi fasorok rohamos pusztulásának. Természetesen egyéb környezeti ártalmak is közrejátszanak, a szárazság, a kipufogógáz, a víz- és légszennyezettség, a talajba jutott hulladékok és egyebek. A sózás legfőképpen a belvárosi kerületeket érinti. A járdák és a közlekedési utak sózása miatt az erősen sózott VI., VIII. és IX. kerületekben a nátriumtartalom 500-700 ppm közötti értéket ér el, ami a fák – főleg a fiatal fák – korai pusztulásához vezet. De közvetett hatása is van a sónak, ugyanis elpusztítja a talaj mikroorganizmusait, amelyekre szüksége van a talajnak és a növényeknek is. A talajból a só bejut a Dunába, ahol tovább folytatja kártékony hatását. Hogy az állatokról is szót ejtsünk, a tócsákból ivó madarakra is mérgező hatással van a sós víz, de nem hagyhatjuk ki négylábú kedvenceinket sem, ugyanis a kutyák talpát is fölmarja a sóoldat, és ha elfertőződik, komoly következménye is lehet a sétáknak.

Mindezek ellenére az érintett „sószóróknak” változatlanul az a véleménye, hogy a sónak nincs kiváltója a síkosságmentesítésben. A sózás káros hatásának észlelése azért nem múlik el nyomtalanul, manapság már tapasztalható némi változás a sófelhasználásban, amennyiben a terület adottságainak és a hó vagy jég mértékének megfelelő mennyiséget szórnak szét. Az utakra négyzetméterenként legfeljebb 40 grammot, védett fasorok mellett, hidakon és felüljárókon pedig legfeljebb 10 grammot. A són kívül használnak só-homok keveréket és tiszta homokot is jégmentesítésre. A házak előtti járda hó- és jégmentesítése a tulajdonos kötelessége, így a legkönnyebb megoldást választják – sóznak.

Elhangzottak olyan javaslatok is, hogy az alternatív csúszásmentesítő anyagok használata jobb megoldás lenne: a homok, a sóder, a természetesen lebomló faforgács- vagy a gránitkőzúzalék. Ajánlották, hogy az utak mellé a sózást jobban tűrő cserjéket kellene telepíteni, ezek egyben védenék a gyalogosokat a kipufogógázoktól is.

A szomszédos országokban – Csehországban, Szlovákiában – egyáltalán nem sóznak. A dolog pikantériája, hogy Pozsonyban egy magyar fejlesztésű folyékony anyaggal mentesítenek, megfelelő hatékonysággal és megfelelő áron. Bécsben évi néhány alkalommal, ha a hőmérő higanyszála nem süllyed mínusz 8 Celsius-fok alá, használnak kevés sót, de annak mennyisége évente kevesebb, mint amennyit Budapesten egy nap alatt kiszórnak. Emellett az osztrák fővárosban kötelezővé tették a kiszórt só vagy keverék legalább fele arányú visszagyűjtését, így az olvadás után nem marad sóban gazdag por az utakon. Természetesen azt sem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy a szórósó beszerzése komoly üzletet is jelent, így érdekeket sértene a betiltása.

Azért is érdemes lenne megalkotni egy erre vonatkozó jogszabályt, mert az egyre komolyabbá váló kátyúsodást is a sózás számlájára írják. Nyugati országokban természetesen már elég régen nem sóznak; megtalálják a hatásos alternatív hó- és jégmentesítő anyagokat.

A rómaiak Karthágó lerombolása után sóval szórták be a város helyét, hogy sokáig ne legyen élet azon a területen. Remélhetőleg Budapestből nem lesz második Karthágó.

(hankó)