A magyarság ősi kultúráját is érintő sumer várost, Urt (Urukot) a homok temette be, de nyugodalmasabb időben kiásták a hatalmas kultúrával rendelkező települést. Irak 2003. évi lerohanását megelőzően Ur ókori város területén Margharete van Ess a német régészeti hivatal megbízásából végzett ásatást ezen a területen, egy másik városállam után kutatva. A régésznő elhűlt, amikor meglátta a műholdfelvételen azt a pusztítást, amit ezen a területen végez az amerikai hadsereg. Nemzetközi szinten gyakran felszólították a csapatokat, hogy tartsák távol magukat a még feltáratlan területektől, mindeddig hiába. Sírokat ásnak ki, védőfalakat építenek, kotrógépekkel dolgoznak, nehéz katonai járművek dübörögnek át a világ egyik legősibb civilizációjának emlékeit megsemmisítve. A műholdképeken jól látszik, hogy Nasszarija (Nasszíria) város közelében súlyosan megrongálódott Ur valamikori lakott domboldala; a város délkeleti részének egynegyedét dózerolták le a Tallil katonai repülőtér kiépítése közben.

Lesújtó a véleménye az amerikai hadsereg kártevéseiről a British Museum közel-keleti gyűjteménye gondnokának is, aki egy évvel ezelőtt járt Irak déli részén és döbbenten tapasztalta, hogy a feltáratlan területen felépítettek egy föld alatti kábelekkel és csövekkel ellátott épületet is.

Uruk városában a XX. században Kr. előtti III. évezredből fennmaradt sírokra találtak. A sírkamrákban aranysisakok, hangszerek és más értékes tárgyak kerültek napvilágra. Az egyedülálló leletek – ékírásos táblák, feliratok – nyomán az angol Leonard Wooley régész 1927–1934 között végzett sikeres feltárást, többek között rátalált Subad királynő sírjára, amelyből ezüstből készült hárfák kerültek elő a tetemek mellett. A hangszerek szimbolikáját nemrég Magyarországon is értelmezték.

Hasonló pusztítást végeztek Babilonban öt évvel ezelőtt amerikai és lengyel katonák. Akkor a világ minden részéről érkezett kutatók addig tiltakoztak, amíg azok el nem hagyták a Nabukodonozor király egykori fővárosát. A hadsereg vezetősége azóta belátta, hogy az iraki sumer, babiloni és asszír műemlékek az emberiség pótolhatatlan kincsei közé tartoznak, és védeni kell azokat. Az elmúlt évben a tábornokok értékes leleteket rejtő helyiségek képével díszített játékkártyákat osztottak ki a katonák között. Az egyiken a Bagdadtól délre található Ctesziphon ókori városban ma is látható, a világon legnagyobbnak tartott szabadban lévő téglaíve áll. A játékkártya felirata: „Ez a település tizenhét évszázadot kibírt. Vajon téged is ki fog bírni?”

(hankó)

Leonard Woolley talált rá mezopotámiai ásatásai során Subad (Szubad) királynő sírjára 1927–28-ban. A sír a korábbi vízözön iszapjába ülepedett, a mezopotámiai Urban került napvilágra. A sírban a királynő mellett udvarhölgyei holttestét is megtalálták, akik önként vállalták úrnőjük sorsát, mert hitték, hogy a halál egy új élet kezdetét jelenti az ember számára.

Itt került felszínre a felbecsülhetetlen értékű kincslelet tartozékaként több ezüsthárfa, melyek különböző formája láttán Woolley basszus, alt és tenor hangú hangszerekre gondolt. A királynő hárfája fából készült, s ékes bikafej díszítette.

Kutatótársaim, Nagy Zoltánné Fülöp Krisztina és Tóth László foglalkoztak a hárfával s az ókori hangszerekkel, és dolgozatukban (Ősi Gyökér, 1999. 27., 3–4., 25–34. old.) a hárfa díszítő lapjának állatábrázolásait kívánták elhelyezni az állatövben. Hangzósították a képeket, munkájuk eredményeként nagyon szép, földöntúli dallamot mutattak be 1999-ben a nyári Őskutatási Fórum közönségének.

A régiek számára a csillagos ég mintát adott a földi embernek. A bolygók, állócsillagok és a csillagképek ciklikus rendje mint Isten színházának repertoárja hívta, vonzotta a nézőket és az ősi költészet, a mesék és hőstörténetek az égi mintát tettek át földi szereplőkre. Ahhoz, hogy a világirodalmat megértsük, ismernünk kell a csillagos ég minden rezdülését. A bikafejes hárfa képei is a csillagképek segítségével kelnek életre, s játsszák le az egy felvonásból s azon belül három képből álló jelenetüket.

A bevezető kép a színpadfüggöny. Az akkori ízlés szerint a bika világhónapjának erotikus megjelenítése. Középen Galgamás, a kor sztárja, aki vasbikával viaskodott az eposz szerint és bikákkal barátkozott a hárfa rajza alapján. A bikák térde sarjad, növényi hajtást hoz. A visszanövényesedés állapotában vannak. Elhúzódnak Galgamástól, szinte kitekerik a nyakukat. A Bika korszakában éppúgy, mint napjainkban megfigyelhető, mert jelen van a kor embere, a maga meztelen valóságában és a tőle visszahúzódó, a természetes lét felé hajló érzékeny típus. Humorral alkotta meg a művész, mivel ezt az „érzékeny” típust a növényi létbe visszavágyó bikák testesítik meg.

A Nagy Kutya (csillagkép) egy ládaszerű hangszeren siratódalt játszik a ládára helyezett csikó tetemei alatt. A csikó, a fiatal táltos, az öreg király (Sagittarius) legkisebbik fia (Orion-Nimrud), akit éppen „lóvá tettek”, s mint a mesehősöket apró darabokra vágtak. A Nagy Kutya csillagkép kifejezi a Szíriuszt is, amely a vezércsillaga. Itt tehát a kedves, a hitves siratása is beleolvad a közös gyászénekbe. A segítő az Oroszlán (az Orion hónalja alatt lévő, életcsírákkal teli diffúz köd) baljában hozza a korsót, amely a képjelírásban a Kárpát tálat, medencét jelenti és jobbjában nyújtja az élet vizét, amelytől életre fog kelni a hős.

A második jelenet a Világmindenség gyászát sugározza. Jobb oldalon a Kis Medve (Göncöl) rúdja a Pólus, amely a Bika világhónapjában már valóban pólusként működött. Lábához húzódik a Kis Kutya, akár az égen. Mellettük a Tejutat átívelő Egyszarvú (Monocerosz) csillagkép, csillagkép, s a Tejúton hárfázó szamár. Íme a legalsó képen a győztesek obzódását játsszák le. Főszereplő az Orionnal szemben álló égi vetélytárs, a Skorpió. Ő azonban vidáman ropja a táncot. Kezében a fordított serleg alakú fémből készült jeladó eszköz, melyet önfeledten ráz. A Skorpió győzelmi pillanata a nyári kánikulában következik be, amikor az égen felemelkedik, lesben áll, s orvul megöli a hős Orion-Nimrudot. Feldarabolja, s lelöki az égről. Valóban, a júliusi hajnalokon az Orionnak már csak egy-két csillagát lehet felfedezni a horizonton. Neki is van segítője, a Bak, aki csöves csontból készült csörgőt ráz, közreműködik a Skorpió győzelmi táncánál.

Mégis, mit keres itt a Kárpát-korsó, összenyomva, színtelenül, szinte haldokolva? Száját papírtekerccsel, a törvény könyvével tömték be, sírni sem tud hangosan. Lábát megfaragták, sánta, biceg, alig áll a lábán. Ékességét, szép tartófülét, amely glóriaként övezte, elirigyelték, testének ékes berakású, cizellált zománcdíszeit kilopkodták. Sarokba lökve végig kell hallgatnia a Bak csontcsörgetését és a Skorpió fém dum-dumjának dörömbölését. Szürke, jelentéktelen tárgy. Kit érdekel, hogy éppen benne őrzi Tündér Szép Ilona életvizét a Kárpátok népe, a magyarság?

A fontos kérdés, amelyre választ is tudunk adni az, hogy Szabad királynő sírjának kiásása után 80 évvel miért kellett a hárfa mondanivalójának is napvilágot látni. Mert a színdarab, amelyet bemutat, a mi korunkat idézi, a mi sorsunk van a mozaikjába rakva. És mert a csillagos ég ismeri a megoldást.

Gyárfás Ágnes