Az ezredik napsúroló üstököst, amelyet néhány hete örökített meg a SOHO, egy műkedvelő csillagász fedezte föl a felvételeken. A műhold segítségével az ismert napsúroló üstökösök száma hatvanszorosára nőtt, így igen nagy érdeklődés előzte meg az ezredik utáni vadászatot. A versenyt Toni Scarmato olasz középiskolai tanár nyerte, aki a 999. és az 1000. üstököst is megtalálta.

A SOHO eredetileg a Napot és a belőle kiáramló részecskék együttesét, a napszelet volt hivatva vizsgálni, azonban így a Naphoz közel járó üstökösök is a látókörébe kerülnek. És bár a műhold már 1998 tavaszán befejezte hivatalos, előre tervezett küldetését, a mai napig aktív és még évtizedekig az maradhat, komoly segítséget nyújtva az üstököskutatóknak. A Naprendszer külső térségéből érkező kométák felszíne jeges, a Nap forróságának hatására szublimálnak, gázt és port bocsátanak ki. Az üstökösök magja körül ily módon keletkezett ködös burok – a kóma – a Nap közelében a legnagyobb, a róla visszaverődő fény révén pedig az üstökösök itt a legfényesebbek, így jobban láthatóak, mint a gyengébb fényűek.

Az üstökösök már az ókorban izgatták az emberek fantáziáját, hiszen ritka megjelenésük, különleges mozgásuk, érdekes alakjuk felkeltette a figyelmet. Hiányos, bár meglehetősen fejlett csillagászati ismereteik mellett az üstökösök megjelenését mindig rendkívüli esemény bekövetkezésének jelzéseként értékelték. Természeti katasztrófák, háborúk, járványok, világvége eljövetelét jósolták a csóvások jövetelének hatására. A modern kor csillagászai már a világűr jobb megismeréséhez használják az üstökösöket, a valamikor keletkezett égitestek kialakulásának rejtelmeibe próbálnak betekintést kapni az üstökösök anyagának vizsgálata révén.

Az első üstököskutató műhold az amerikai ICE volt, amely 1985-ben áthaladt a Giacolaini-Zinner üstökös csóváján, 26 550 km-re a magjától. Ugyanabban az évben több szonda közelítette meg a híres Halley-üstököst: a japán Sakigake és Suisei, a nemzetközi/szovjet VEGA szonda és az európai Giotto, amely csupán 600 km-re haladt el a magtól; a VEGA és a Giotto képeket is készített az üstökös magjáról. A Giotto 1992-ben 200 km-re közelítette meg a Grigg-Skjellerup üstököst, és értékes adatokat szolgáltatott. 1998-ban startolt a NASA Deep Space-1 üstökösszondája, amely 2001 szeptemberében 2200 km-re közelítette meg a Borelly-üstököst. 1999. február 7-én indította a NASA a Stardust űrszondát, amely 2004. január 2-án 240 km-re volt a Wild-2 üstökös magjától, mintát vett az üstököst körülvevő porból, ami jelenleg úton van a Föld felé, ahová 2006 januárjában fog megérkezni. Az ESA Rosetta nevű űrszondája 2014-ben fog éri el a Csurimov-Geraszimenko-üstököst. Ekkor keringeni kezd körülötte és mintegy hat hónapos keringés után leereszti a Philae nevű kisebb egységet a mag felszínére.

Bár az első landolás a Rosettára vár, fizikai kapcsolatot már sikerült létesíteni üstökössel, amikor a NASA Deep Impact nevű szondája „rátámadt” a Temple-1-re. A cél kettős volt: megismerni, hogy mi van egy üstökös felszíne alatt, másrészt hasznos adatokat szerezni arról, hogy miként kellene a jövőben szükség esetén megsemmisíteni egy földet veszélyeztető égitestet. Korábban is előfordult, hogy veszélyesen közel száguldott el bolygónk mellett egy hatalmas szikladarab (kisbolygó), és csak a szerencsén múlott, hogy elkerültük az ütközést. A 2005 januárjában útnak indított Deep Impact űrszonda két részből állt: egy 364 kilogrammos, egy méter átmérőjű becsapódó egységből és egy másik részből, amely ötszáz kilométeres távolságban elhalad a becsapódás helyszíne fölött, miközben felvételeket készített az ütközésről. A NASA kutatói úgy számolták, hogy a becsapódáskor annyi energia szabadul föl, mintha 4,5 tonna TNT-t robbantanának föl. A szonda fölvitte az üstököshöz az űrrajongók neveit is, ugyanis egy internetes akcióval emberek milliói küldték el nevüket a kozmoszba. A CD az űrszonda becsapódó egységén volt, azzal együtt semmisült meg.

A nevezetes ütközésre a mi időzónánk szerint 2005. július 4-én 7 óra 52 perckor került sor. Az anyaszonda csak 24 órával azelőtt „engedte el” a miniatűr becsapódó egységet, s összesen 13 perce volt arra, hogy az esemény utóhatását fedélzeti műszereivel közvetlenül megfigyelje. A becsapódó egység a Földtől 133 millió kilométerre, óránként 37 ezer kilométeres sebességgel rohant a mintegy hat kilométer átmérőjű Temple-1 üstökös magjába.

A detonáció nagyobb volt, mint amire számítottak. Ugyanakkor ez a hatás az egész üstökösre olyan elhanyagolható volt, mintha egy szúnyog csapódna egy Boeing-

737-es repülőgépnek. Az üstökös mellett elsuhanó anyaszonda továbbította a Földre a becsapódó egységről származó adatokat (még az ütközés előttről), és két kamerájával, valamint egy infravörös színképelemző műszerrel vizsgálta a robbanás után kicsapódó anyagot. A Temple-1 felszínén – a becslések szerint – mintegy száz méter átmérőjű kráter és egy jeges törmelékekből álló apró felhő keletkezett.

Az anyaszonda és a becsapódó egység kamerái összesen 4500 képet rögzítettek. A fotókon jól látható két sima vidék, amelyek egyike ívesen kanyarodva a mag árnyékos oldalára is áthúzódik; ehhez hasonló képződményt még egyetlen üstökösmagon sem figyeltek meg. A közvetített adatok alapján a mag felszínét púder finomságú por borítja, alatta kemény vízjég van. A becsapódáskor több ezer tonna anyag repült ki. Lehetséges, hogy a Deep Impactot tovább vezérlik majd egy újabb célpont, a Boethin-üstökös felé, amelyet 3,5 év múlva érhet el.

(hankó)