Mióta ember él a Földön, örökösen nyomukban settenkedik a létbizonytalanság. A természet hatalmas erői, a kozmosz felfoghatatlan nagysága, a szabályosan mozgó égitestek, a nappalok és az éjszakák váltakozása, a hideg és a meleg egymást követése, földrengések, vulkánkitörések, áradások, szárazságok mind-mind olyan tényezők, amelyekkel életük kezdetén az emberek úgy szembesültek, hogy nem tarthatták befolyásuk alatt. A következtetés logikus: bármikor bekövetkezhet egy olyan eseménysorozat, amely elpusztítja a világot. Ahogyan keletkezett, úgy vége is szakadhat. Ez a kollektív szorongás a mai napig kíséri az emberiséget, hiába a tudomány és technika csillagokat ostromló fejlődése, a természet erői ellen tehetetlenek vagyunk.

A hatalmas természeti erők és az égitestek rendszer szerinti mozgása hívta életre az emberekben az első, csak emberre jellemző szellemi „terméket”, a vallást. Attól függően, hogy az adott élettér területén milyen környezeti erők uralták a kezdetleges társadalmakat, aszerint választottak maguknak egy olyan személyt, aki hitük szerint képes megvédeni őket, boldogságot árasztani, ha megfelelően viselkednek, de haragjában képes elpusztítani is őket, ha valamivel megsértik. Így a korai társadalmak élete szinte abban telt el a lét- és fajfenntartás mellett, hogy igyekeztek megfelelni ki-ki a maga alkotta isteneknek, a jó és ártó szellemeknek. Fejlettebb civilizációk elég korán értettek a csillagászathoz, ezt használták időmérésre, az időjárás szokásos változásainak regisztrálására, tájékozódásra, a mezőgazdaság aktuális munkálatainak kijelölésére, sőt, még bizonyos jövőbelátásra – jóslásra – is. Így érthető, hogy az égbolt ismerői nagy hatalomra tettek szert, hiszen szinte minden az ő orákulumuktól függött.

A világ végének eljövetelét is írástudók próbálták kifürkészni. Ki-ki a maga tudománya szerint határozta meg azt az időpontot, amikor bolygónk ahogy keletkezett, ugyanúgy visszahullik a semmibe.

A különböző szektáknak se szeri, se száma, amelyek addig turbózták a világvégevárást, hogy a közbe eső időben híveik már nem csináltak semmit; értelmetlennek találták. Egy-egy karizmatikus vezető tanácsára egész közösségek menekültek a halálba, öngyilkosságot követve el, hogy ne kelljen élve átélniük az apokalipszis lovasának végigszáguldását a világon. Hogy mikorra és milyen világvéget prófétáltak már eddig, könyvtárakat betöltő irodalom tudná csak fölsorolni. Már a mi életünkben is volt néhány kritikusnak mondott dátum, aztán nem történt semmi. Az emberek napirendre tértek fölötte, mára jószerével nem is emlékeznek rá.

Seneca, római filozófus úgy vélte, hogy hatalmas tűzvész fogja elemészteni a Földet. A középkorban és az újkor elején hatalmas járványok és százezrek halála okozott világvégi pánikot; gondoljunk a pestis, a kolera és egyéb tömeges halált okozó kórokra. Különösen nagy ijedtséget okoztak olyan égitestek föltűnése, amelyeket addig nem láttak az égen: üstökösök, meteoritok végítéletet jelentettek az embereknek. Nemkülönben a hold- és napfogyatkozások, bolygó- együttállások, különleges fények mind világvége-hangulatot keltettek az emberekben.

Némi alapja azért volt minden természeti jelenség okozta rémületnek, hiszen a Bibliában az Úr második eljövetelét hasonló jelenségek kíséretében írják le az evangélisták. Lukács – aki eredetileg orvos volt – így ír: „Jelek lesznek a Napban, a Holdban és a csillagokban, a Földön pedig kétségbeesett rettegés a népek között a Tenger zúgása és a hullámok háborgása miatt… A mindenség összetartó erői megrendülnek. Akkor majd meglátják az Emberfiát, amint felhőn jön, nagy hatalommal és dicsőséggel. Amikor ez teljesedésbe kezd menni, nézzetek fel, és emeljétek föl fejeteket, mert elérkezett megváltástok ideje” (Lukács, 25). Akik keresztényként értelmezik a végítéletet, azok egyben vigasztalást is kapnak, mert a rettenet bekövetkeztében benne van a megváltás ígérete is, mint Krisztus kereszthalálában a föltámadás; a Teremtő soha semmilyen körülmények között nem hagyta népét remény nélkül.

Az „aktuális” világvége jelenleg 2012. december 21-e. Évek óta erre az időpontra várnak apokaliptikus eseményeket. A filmeseket is számtalanszor megihlette a dátum: földrengés, szökőár, földrészek elmozdulása, földmágnesség megváltozása, vulkánkitörések, meteoritok becsapódása.

Nem csoda, hogy egy ilyen film láttán hihetőnek tűnnek a rémhírek. Legutóbb az ezredfordulón terjedt el, hogy 2000. májusában a Merkúr, a Mars, a Jupiter, a Szaturnusz, a Nap és a Hold együttállása olyan nagy gravitációs erőt gyakorol a Földre, hogy elferdíti a tengelyét, ettől pedig alapvetően megváltozik bolygónk éghajlata.

Napjainkban valós veszélynek számítanak a földsúroló kisbolygók, amelyek közül ha valamelyik keresztezi a földgolyó pályáját, összeütközhet vele. Különös történet a Nibiruk legenda, amely arról szól, hogy 3660 évenként hozzánk látogat egy bolygó, amelyiken élőlények élnek és állítólag ők alapították Atlantiszt. Amikor ismét visszatérnek, vége a világnak. Ebből annyi igaz, hogy a NASA valóban megtalálta ezt a bolygót, 2012-ben valóban megközelíti a Földet. Vagyis létezik egy kis egybeesés a jósolt 2012. december 21-ével. A pólusátfordulás és a földtengely-változás ismert jelenségek. Földünk mint „geodinamó” működik. A pólusátfordulás a földtörténet során gyakran bekövetkezett, átlagosan 250-300 ezer évente. Az utolsó 750 ezer éve történt, így most is egy póluscsere előtt állhatunk. Hasonló valós tényekre épül a Föld forgástengelyének „billegése”; úgy mozog, mint egy búgócsiga. Az így előálló eltéréseket az úgynevezett nutáció jelenségkörébe sorolják. Ennek következtében a pólus földfelszíni helyzete egy szabálytalan, spirális alakú vonal mentén mozog.

Még a fentiek sem adnak magyarázatot a napjainkban divatos világvége időpontjára, 2012. december 21-ére. Maga az elmélet az 1960-as években látott napvilágot, amikor az erősen megrongálódott, maják lakta tortuguerói ásatási felszínt teljesen feltárták. Egy táblát sikerült kimenteni, amin viszonylag jól olvasható írás volt. Ebből kiderült, hogy a maják rendkívül pontos naptárt használtak, kifinomult időrendszerük vallásukban gyökerezett. Az időt nemcsak nézték, istenítették is. Naptáruk hibája ötezer (!) évenként növekedett egy napra, így másfélszer pontosabb volt a gregorián naptárnál.

Az időszámításuk annyira bonyolult volt, hogy abban reménykedtek a kutatók, ezáltal fény derül a maják titokzatos múltjára is. Ez részben beteljesedett, mert naptárukból derült fény az általuk használt húszas számrendszerre is.

A Kolumbusz előtti Közép- és Dél-Amerika népei – éppúgy, mint az egyiptomiak – szoláris naptárt használtak, amelyben messzemenően kiküszöbölték a Hold járását. Legjobban ismerik a Yucatan-félsziget maja népeinek naptárát.

Az évet egyenként 18, egyenként 20 napos szakaszra osztották, majd ezt követte egy ötnapos ünnepi időszak: a Napisten ünnepei. Az éveket 60 éves ciklusokba foglalták, ezeken belül 15 toldaléknapot iktattak be. Vallási célokra egy 260 napos periódust is számon tartottak, amelyet 20, egyenként tizenhárom napos időszakra bontottak – a kétféle időszámítás – a 360 napos és a 260 napos – minden 52. évben találkozott. A maja dátum tehát a következő elemekből állt: a 13 napos hétnek a hónapon belüli száma és neve; a 20 napos hónap napjának elnevezése és száma; az adott hónap napjainak elnevezése és száma; az adott hónap neve. Ha bármelyik összetevő hiányzott, a maja dátum már nem dátum, mert az egyes időpontok csak 52 év múlva ismétlődhetnek meg.

A maja év eredetileg december 23-án, a téli napforduló idején kezdődött, de a spanyolok Yucatánba érkezése után a papok hanyagsága miatt eltolódott november 13-ára. A hónapokat a maja papok fantázianevekkel látták el: világfa, lehelet, éjszaka, sötétség stb. Mivel 52 éves ciklus az időben számtalanszor fordul elő, a maja dátum viszonylagossá vált. Ezért egy mitikus időponttól, Kr. e. 3114-től egyszerűen számlálni kezdték a napokat, a mi Julián dátumainkkal pontosan megfelelő módon. A maják naptárát bizonyos módosításokkal később az aztékok és más mexikói népek is átvették.

Féltek a haláltól, okát mindig valami rossz cselekedet következményének tartották. Hosszú szertartásaik voltak, az elhunytat leggyakrabban a saját háza mellé temették a földbe, majd a házat elhagyták.

Az előkelők temetése a szertartási központokban történt, esetenként magában a maja piramisban. A hanyatlást feltehetően vallási mozgalmak, földrengések, járványok indíthatták el, de többek szerint mexikói törzsek betörése okozta; az északi részeket a toltékok szállták meg. Végül a spanyol hódítás véget vetett az ősi indián kultúrának, átalakítva a társadalom szerkezetét és az embereket a kereszténység befogadására alkalmassá tették.

A fentiekből következően a majákat semmiféle hátsó szándék vagy tudás nem vezette, hogy naptárukat – már amit megismernek – 2012. december 21-ig vezették.

A mai maja származású lakosok sem tudnak semmit egy lehetséges világvégéről, egyszerűen egy számukra más nézőpontból, saját, bonyolult időszámításuk szerint fontos korszakot fejeztek be az inkriminált dátummal.

Hankó Ildikó