Zavar támadt az erőben

A nyugati világot olyan irányból fenyegeti veszély, amilyenre tizenöt-húsz évvel ezelőtt nem is gondoltunk. A férfiak nemzőképességének hanyatlása, amelynek hátterében gyakran civilizációs ártalmak állnak, beláthatatlan következményekkel járhat. Egyelőre a kiváltó okok pontos feltérképezésével is adósok a tudósok.

Fotó: shutterstock.com, illusztráció

A WHO adatai szerint a világon a párok 15 százaléka meddő. Magyarországon ennél is nagyobb, 19 százalékos az arány. Ez azt jelenti, hogy évente párok milliói hiába várnak a gyermekáldásra, orvosi beavatkozás nélkül esélyük sincs rá, hogy megérkezzék hozzájuk a gólya. A terméketlenségért évszázadokon keresztül a nőket okolták, ám az orvostudomány fejlődésének köszönhetően ma már tudjuk: az esetek negyven százalékában a férfiak nemzőképességével van baj.

A világ egyetemein és kutatóintézeteiben folyó kutatások mára arra is fényt derítettek, hogy a probléma megoldásához nem mindig elegendő, ha feltérképezik a leendő apák szervezetét, nincs-e a háttérben valamilyen szervi elváltozás, például herevisszér, rejtettheréjűség, az ondóvezeték kóros szűkülete, esetleg tumor vagy valamilyen hormonális zavar. E problémák zömét akár gyógyszeres kezeléssel, akár valamilyen műtéti eljárással gyógyítani lehet. Az utóbbi évtizedekben végzett kutatások azonban fényt derítettek rá, hogy olyan problémahalmazzal is szembe kell néznünk, amelynek gyökerei civilizációnk alapjait érintik.

Sok vagy kevés

Legutóbb Hagai Levine, a jeruzsálemi Héber Egyetem kutatójának vizsgálati eredményei borzolták a világközvéleményt. Kutatásai során kiderült, hogy a hetvenes évekhez képest a nemzőképes férfiak esetében a spermakoncentrációban 52,4, a spermák számában pedig 59,3 százalékos csökkenés mutatkozik az európai, észak-amerikai, ausztrál és új-zélandi férfiak esetében. A probléma nagyságát mutatja, hogy a mérések szerint az évtizedek óta tartó csökkenés nem állt meg, egyelőre nincs jele annak sem, hogy a folyamat lassulna.

A hazai adatok is hasonló helyzetet mutatnak, mint arról dr. Kopa Zsolt, a Semmelweis Egyetem Andrológiai Központjának vezetője korábban többször beszámolt a médiában. Az 1946-os magyar vizsgálatok még azt mutatták, hogy a hímivarsejtek átlagos száma milliliterenként elérte a 140 milliót. Ha valakinél ennek az értéknek a felét mérték, azt kóros elváltozásnak ítélték az az orvosok. Mára azonban a hím­ivarsejtek száma egységenként átlagosan 50-60 millióra csökkent, ami korántsem biztató. A WHO szakemberei természetesen igyekeznek megnyugtatni a nyugati világ férfilakosságát: szerintük csak 39 milliós érték alatt merül fel a nemzőképtelenség veszélye.

A kutatók egy része azonban arra figyelmeztet: nem érdemes pusztán a hímivarsejtek számosságát vizsgálni. A férfiak termékenységét más tényezők is befolyásolhatják, mint Artur Mayerhofer, a müncheni Ludwig Maximilians Egyetem munkatársa felhívta rá a figyelmet. A spermiumok mozgékonysága, sőt az általuk hordozott génállomány minősége szintén komoly hatással van arra, hogy egyáltalán létrejön-e a terhesség. Az anyaméhben várakozó petesejt ugyanis általában nem engedi magába a genetikailag sérült hímivarsejtet, ám ha „téved”, és mégis létrejön a várandósság, az vetéléssel végződik.

Van magyarázat

A kutatók és az orvosok természetesen keresik a válaszokat a kínzó kérdésekre. Vannak, akik úgy vélik, rossz szokásaink a felelősek a gondokért. A zsebben hordott mobiltelefonok, az ölben tartott laptopok vezetnek a hímivarsejtek genetikai kódjának sérüléseihez. Mások a nemzőképesség lanyhulásáért a megerőltető, ülő helyzetben végzett sportokat okolják, egyebek mellett a kerékpározást, a hasizomgyakorlatokat. Sokan úgy látják, a spermiumszám csökkenésének hátterében megtalálhatjuk a stresszt, a mértéktelen alkoholfogyasztást, a dohányzást vagy az egyre többek által szedett, az izomtömeget növelő anabolikus szteroidokat. E magyarázatok azonban sok tudóst nem elégítettek ki.

A dán termékenységkutató, Niels Skakkebaek már 1992-ben felhívta rá a figyelmet, hogy környezeti tényezők is befolyásolhatják a férfiak utódnemzési képességeit. Az ő vizsgálati eredményeinek nyomán világszerte komoly kutatások kezdődtek a lehetséges okok felderítésére. A figyelem viszonylag hamar a női hormonokra terelődött. Az ösztrogén kis mennyiségben ugyan megtalálható a férfiak szervezetében is, befolyásolja a hímivarsejtek érését, valamint a libidót, ám a vizsgálatok fényt derítettek rá, hogy a vizsgált személyek körében túlságosan gyakori volt az ösztrogén túlzott felhalmozódása. Ez pedig megzavarja a hormonháztartás rendkívül érzékeny egyensúlyát, csökkenti a spermaszámot, végső soron pedig rontja a megtermékenyítési esélyeket.

A választ az elmélet kapcsán felmerülő kételyekre először a környezetbiológusok fogalmazták meg. Közülük többen úgy látták, az élőlények szervezetében felhalmozódó ösztrogéntöbbletet mesterséges vegyületek és szintetikus hormonok is okozhatják, amelyek például a nők által szedett fogamzásgátló tabletták révén kerülnek a szennyvízbe, onnan pedig a természetes vizekbe.

Ezeket az állításokat különös példákkal is alátámasztották. Így tettek szert hírnévre azok a hím halak, amelyek a szennyvízcsatornák közelében lévő parti vizekben a nőstényekkel egy időben maguk is ikrákat raktak és gondoztak Amerika-szerte, mint azt Katie McAvoy amerikai környezetbiológus igazolta vizsgálataival.

Színezékek, tartósítók, hormonok

Ám a kutatások folytatódtak a világ nagy egyetemein és kutatóintézeteiben. Nem lehet csodálkozni azon, hogy az eredmények fényében hamarosan a vádlottak padjára került a vegyipar is. Felmerült például, hogy számos, a műanyaggyártásban alkalmazott vegyület ludas a helyzet ilyen alakulásában. Ezek az adalékok többnyire az alapanyag színét, rugalmasságát és tartósságát hivatottak biztosítani, és szinte az élet minden területén találkozhatunk az így adalékolt zacskókkal, szívószálakkal, evőeszközökkel és dobozkákkal, mikrorészecskéik pedig óhatatlanul bejutnak a szervezetünkbe is. Igaz, a kutatások végül nem igazolták minden kétséget kizáróan, hogy ezek valóban végzetes hatással lennének a férfiak nemzőképességére. A vizsgálatok folytatódtak.

Az amerikai tudósok az ételszínezékként alkalmazott tartrazin nevű vegyületet találták felelősnek, és száműzték a felhasználható adalékok közül. Európában, bár nem hozták szoros összefüggésbe a nemzőképességi problémákkal, többféle tartósítószer, állományjavító és gombaölő szer került tiltólistára. E szerek tekintélyes része a gyanú szerint felhalmozódva a szervezetben mutagén hatású, vagyis az utódokban is jelentkező genetikai elváltozásokat okozhatnak. Az is felmerült már, hogy a vetőmagok csávázása (vetés előtti kezelése) során alkalmazott egyes neonikotinoidok is hatással lehetnek az ivarsejtekre. E teória elfogadtatása, igazolása szintén a jövőre vár.

A mesterséges vegyületeket illetően a dánok bizonyultak a legóvatosabbaknak. Dániában számos kozmetikum, közöttük dezodorok, testápolók és naptejek használatát nem ajánlják a kismamáknak megszületendő fiúgyermekük védelmében.

A folyó kutatások mindazonáltal eddig nem adtak igazán megnyugtató választ arra a kérdésre, valójában mely vegyületeket kellene végleg száműzni az élelmiszer-, a háztartásvegyipar vagy éppen a kozmetikumok gyártásából. Az pedig végképp elkeserítő, hogy egyelőre nemigen vizsgálják sehol, a táplálkozással és más módon a szervezetünkbe jutó kémiai anyagok milyen kölcsönhatásba lépnek egymással, és az így létrejövő vegyületeknek milyen az együttes hatásuk. Mint ahogyan arról is keveset hallani, milyen következményei lehetnek, hogy a hatalmasra dagasztott csirke- és pulykamellek bekebelezésével mennyi szintetikus hormont veszünk magunkhoz. Csak abban lehetünk bizonyosak, hogy a nagyüzemi állattartó telepek bizony szívesen alkalmazzák ezeket a készítményeket.

Természetesen mindez már a profitmaximalizálásra épülő gazdasági-társadalmi viszonyaink alapjait érintik. Egyelőre nem is remélhetjük, hogy a tudomány választ adhat olyan kérdésekre, amelyeknek még a felvetését is gátolják a nagy gyártók és forgalmazók.