Vármegyék könyve

Csanád

A Tiszán túl, a Maros jobb partján elterülő megye, melynek területe 1918 előtt ezerhétszáz négyzetkilométer volt, tehát a kisebbek közé tartozott. Lakóinak száma 1891-ben százharmincezer lélek volt, mely 1914-re közel százötvenezerre szaporodott, így Csanád az ország egyik legsűrűbben lakott megyéje lett. Lakói közel háromnegyede volt magyar, bő tíz százalék szlovák, tíz százalék román, kevés német és szerb. Az előző századfordulón úgy tartották, hogy a csanádi magyarok nagyon elütők egymástól, köztük a makói igen munkás, szorgalmas és takarékos nép, ritka üzleti szellemmel, az apátfalvi igen takarékos és szorgalmas, mások kevésbé. 

Csanád négy járásra (központi, nagylaki, battonyai, kovácsházi) oszlott, székhelye a megye egyetlen – rendes tanácsú – városa, Makó volt. A községek közt csak három kisközség volt, a többi mind nagyközség, általában népesek, ezernél kevesebben csak hatban laktak. Legnépesebbek voltak Nagylak tizenháromezer, Battonya tizenkétezer, Csanádpalota hatezer, Mezőhegyes ötezer és Apátfalva ötezer lakossal. 

A megye közoktatása a kiegyezés után jó lendületet vett, százhúsz népiskola létesült, így minden községbe, ráadásul még tizenkét pusztára jutott. A régi lemaradást azonban csak lassan lehetett behozni, 1891-ben a férfiak egyharmada, a nők fele nem tudott írni-olvasni. Ekkor középiskola a megyében nem volt, gimnáziumok később létesültek. 

Csanád vidéke végtelen róna, melyet csak apró, természetes dombok (őrhalmok vagy temetkezési dombok) tarkítanak helyenként. A síkság keletről nyugat felé lassan ereszkedik alá, és tengerfeletti magassága százhét és nyolcvan méter közt ingadozik. E rónát délen az egykor gyakran kiöntő Maros, odább északra a Szárazér öntözi. Az utóbbi tulajdonképpen a Holt-Marosból jön ki, szabályozása 1889-ben fejeződött be. A talaj a legtermékenyebbek egyike az országban, túlnyomóan feketeföld, keverve iszappal, fekete szikkel és homokkal, a meddő szikes talaj ritka. 

Története 

A bronzkortól lakott terület a honfoglalást követően fejedelmi, majd királyi birtok. Egyike a Szent István által alapított várispánságoknak, mely több más megyéhez hasonlóan első ispánjáról, az Ajtonyt legyőző Csanádról kapta a nevét. Szent István a régi Marosvár helyén – a mai Németcsanádon – 1030-ban püspökséget alapított, hol a székes káptalanon kívül társaskáptalan is alakult. A régi Csanád megye az Árpád-házi királyok oklevelei szerint a Maros mindkét partján terült el, és nemcsak észak felől terjedt túl mai határain, de dél felé is egész Bocsár, Kikinda és Bánátkomlós környékéig elnyúlt, hol a kunoknak „Szenteltszék” nevű területével volt határos, tehát a későbbi Torontál és Temes északi részét is magában foglalta. E területi alakulás egészen a török hódoltságig fennállott, négy vár és kastély, kilenc város és mintegy kétszáz helység tartozott a vármegye joghatósága alá. 

A megye gyakorta volt országos érdekű események színhelye. 1043-ban Aba Sámuel király Csanádon tartott országgyűlést, ahol a főurak közül sokat kivégeztetett. Két évvel utóbb ugyanitt nyilvánították a főurak Pétert trónvesztettnek. A tatárjárás idejéből a csanádi és egresi várak és a fallal kerített Perg (Kaszaperg) feldúlásáról maradtak fenn feljegyzések. Az újjáépülő ispánság a XIV. században nemesi vármegyévé alakult, mely folyamatosan gyarapodott, gazdagodott. 

Ezt a fejlődést először Dózsa György hadai akasztották meg, melyek az egész megyét feldúlták, és maga a püspök, Csáky Miklós is áldozatul esett. A mohácsi vész után a törökök pusztították a megyét, és 1551-ben a csanádi, a következő évben a nagylaki várat elfoglalván az egész vármegyét hódoltatták. A közel másfél százados török uralom alatt a virágzó és népes Csanád annyira elpusztult, hogy 1710-ben, amidőn Nádasdy László csanádi püspököt az újra helyreállított vármegye főispánjává kinevezték, a megye területén mindössze hét helység állt fenn: Battonya, Földeák, Makó, Tornya, továbbá Csanád, Nagylak, Sajtény, mely utóbbi három nem is a vármegye, hanem a marosi katonai határőrség igazgatása alá tartozott. 

A megye egésze csupán az 1718-as pozsareváci béke után került vissza a török fennhatósága alól. Ekkor nagy része kincstári puszta volt, melyre lassanként községeket telepítettek, egyes részeit az uralkodó az udvarhoz hű főuraknak és tábornoknak eladományozta. Az elpusztult és elmenekült magyar lakosság helyére többnyire szlovák, szerb és román népesség települt be, majd lassan a magyarság visszatelepülése is megindult. A vármegye önállóságát 1730-ban nyerte vissza, a magyar királyság felségjogai pedig csak Mária Terézia idején (1740 után) álltak helyre. 

II. József közigazgatási reformjai sorában Csanádot Csongráddal és Békéssel egyesítette, halála után azonban a megyék nyomban helyreállították önállóságukat. A szabadságharc után, a Bach-korszakban mindez még egyszer megismétlődött, a végén megint csak a megyei önállóság helyreállításával. A kincstári puszták elidegenítése egészen a XIX. század végéig folyt, és a millenniumra alig maradt más, mint a mezőhegyesi uradalom, ahol annak idején József császár rendeletére a negyvenkétezer holdnyi pusztán Csekonics József vérteskapitány az európai hírű méntelepet felállította. 

Gazdasági élet 

Csanád száz évvel ezelőtt alapvetően mezőgazdasági jellegű megye volt. A lakosság kétharmada élt őstermelésből, tizenhárom százalékának az ipar adott kenyeret, a többiek kereskedők, szolgáltatók, értelmiségiek vagy birtokosok voltak. Nagyobb gyárak csak Mezőhegyesen akadtak, de azok is mind feldolgozók (hét szeszgyár és egy cukorgyár), ezenkívül még harmincöt gőzmalom őrölte a gabonát. A megye kézműipara és kereskedelme kizárólag a helyi szükségletet elégítette ki. A gabonakereskedés központja Makó volt, óriási mennyiségű kitűnő búza került itt a piacra. Nevezetesebb marhavásárok Makón, Battonyán, Nagylakon és Tornyán voltak. A hitelszükségletek kielégítésére hat pénzintézet szolgált, a mezőgazdaság szolgálatában pedig a vármegyei gazdasági egyesület állott, azonkívül csaknem minden nagyobb községben alakultak gazdakörök. Terményekben Csanád bővelkedett. A szántóföldek negyede búzával, negyede kukoricával, tizenkét százaléka árpával volt bevetve. Jelentékeny volt még a zab, cukor- és takarmányrépa, repce és dohány, továbbá főleg Makó vidékén a zöldség, vöröshagymát már ekkor külföldre is szállítottak. 

Az állattenyésztés az uradalmakban és nagyobb gazdaságokban fejlődött. A kisebb gazdák inkább a lóval bántak sikeresen, míg a szarvasmarha-tenyésztés sok kívánnivalót hagyott hátra, az új fajtákat és módszereket a gazdák nehezen fogadták el. A baromfitenyésztés, különösen a libanevelés Makón volt jelentős. A háziállatok száma az 1884. évi összeírás szerint a következő volt: harmincezer magyar és ezerhatszáz nem magyar fajtájú szarvasmarha, huszonnyolcezer ló, ötvennégyezer sertés, negyvenháromezer juh és bárány, harminchat bivaly, száz szamár és száz kecske, továbbá kétszáznegyvenezer tyúk, nyolcezer pulyka, hetvennégyezer lúd, huszonegyezer kacsa és százötvenezer galamb. 

Jelentős települések 

Makó 

Rendes tanácsú város a Maros jobb partján, a megye törvényhatóságának és más közintézményeknek székhelye. Lakóinak száma 1891-ben harminckétezer volt, kilencvenkilenc százalékban magyar. Volt állami főgimnáziuma, alsófokú kereskedelmi és ipariskolája, polgári leányiskolája, többféle egyesülete, megyei kórháza, ipartestülete, három takarékpénztára, ipari és kereskedelmi társulata, az osztrák-magyar bank fiókot tartott fenn. Itt jelentek meg a Maros és a Makói Hírlap című politikai hetilapok. Makó lakóit a kortársak igen szorgalmasoknak és törekvőknek tartották, akik különösen a kertészetben igen ügyesek, vöröshagymájuk jövedelmező világkereskedelmi cikk volt, és más zöldséget, barackot és szőlőt is nagy mennyiségben szállítottak kivált Hamburgba, Oroszországba és Angliába. A város ipari vállalatai közül a tégla- és tetőcserépgyár és négy gőzmalom volt említendő. 

A város környéke már a rézkorban lakott volt, és az ókorból is számos régészeti emlék ismeretes, közte számos szarmata lelet. A honfoglalást követően jelentős magyar népesség települt le, az előző ezredfordulón a vidék Ajtony területe lett Marosvár (a mai Csanád helyén) központtal. Ajtony szembeszállt a központi királyi akarattal, elsősorban a Maroson leúsztatott erdélyi só jövedelmeivel kapcsolatban támadt vita. Szent István vezére, Csanád legyőzte Ajtonyt, és jutalmul megkapta a terület feletti ispánságot. A település első neve Vlnuk volt, mai nevét Makó vitéznek köszönheti, aki II. (Jeruzsálemi) Andrással részt vett a keresztes háborúban, és aki adományként kapta a települést. (Róla meséli a történelmi adoma, hogy részegségében Spalatót Jeruzsálemnek nézvén, leborulva imádkozni kezdett, ami miatt rajta maradt a mondás: messze van, mint Makó Jeruzsálemtől). 

A mohácsi vész közvetlenül nem érintette a várost, még hetven éven át megőrizte szabadságát, hol fegyverrel, hol ajándékokkal. A környező falvak lakosságának egy része beköltözött Makóra, amely a marhakereskedés egyik legfontosabb központja lett, és a vagyonosodás magával hozta a szellemi élet fellendülését is. A tizenöt éves háború véget vetett ennek a különös virágzásnak, 1596-ban a temesi pasa csapatai fölégették a várost, a lakosság szétfutott, és a többség nem is tért vissza. A XVII. század folyamán öt-hatszáz ember lakta Makót, ám a visszahódító háborúk során, 1686-ban a visszavonuló török sereg felégette, lakóit szétkergette. 

Az 1699-es pozsonyi oklevél adómentességet és közmunkamentességet ígért mindenkinek, aki visszatelepül. Ezután a város gyorsan fejlődött, orosz és zsidó negyeddel is bővült, a népesség is gyorsan nőtt, bár a csanádi püspök földesúri hatalmaskodásait nehezen tűrte, és az ellenségeskedések egy nyolcvan éven át folyt úrbéri perbe torkolltak. Lassan erőre kapott az ipar, elsősorban a malmok száma emelkedett. A kiegyezés után itt is lendületet vett a gazdaság, és erős gazdaszövetkezetek alakultak. A lakosság száma rohamosan nőtt, 1890-ben a tizenkettedik volt az országban. Az előző századfordulón már aszfaltutak épültek, gimnázium létesült, és több újság is megjelent. 

Battonya 

Nagyközség, járási székhely, 1891-ben tizenkétezer lakossal, kik között hétezerötszáz volt magyar, ötszáz szlovák, ezerötszáz román és kétezerötszáz szerb. Nevét egy sajátos összetétel alapján kapta: a tatárjárás előtt a helyén egy Anya nevű falu állt, melynek egy része bizonyos Both birtoka lévén, azt Both-Anyának nevezték. A tatárjárás után ez a rész népesülvén be újra, lett az új falu neve Bothanya, majd Battonya. A hódoltság után az elnéptelenedett községet a császári hadvezetés szerbekkel telepítette újra. Az erőre kapó település a XIX. században mezővárosi rangot nyert. A szerb és a román ortodox egyház egyik fontos bázisa volt, mindkét egyház szép barokk templomot emelt itt a XVIII. században. A XIX. században népes izraelita közösség is élt itt, amely szintén szép zsinagógát emelt. 

Csanádpalota 

Nagyközség, 1891-ben ötezerhatszáz magyar lakossal. Volt takarékpénztára, három gőzmalma, vasúti állomása, posta- és távíróhivatala, posta-takarékpénztára. A hódoltság alatt elpusztult középkori település helyén, teljesen lakatlan területen a kamara 1768-tól telepített magyar lakosokat a mérnökök által megtervezett, sakktáblaszerűen elhelyezett telkekből kialakított faluba, melynek ilyenformán minden utcája derékszögben metszette a másikat. 

Földeák 

Nagyközség, 1891-ben négyezernégyszáz magyar lakossal, dombon álló katolikus templommal, postahivatallal és postatakarékpénztárral, két gőzmalommal. A mai falu Návay Lajos földbirtokos földjén 1845-ben épült, miután a közeli Óföldeákot a Tisza és a Maros áradása elvitte. Az új település gyors fejlődésnek indult, tíz év múlva már templomot emelt. A vasút 1903-ban ért ide, ami a település fejlődését tovább lendítette. 

Magyarcsanád (Őscsanád) 

Nagyközség, 1891-ben háromezer lakossal, kiknek fele volt román, negyede szerb és magyar. Nem azonos az úgynevezett Őscsanáddal, későbbi nevén Németcsanáddal, mely a Maros túlpartján, Torontál vármegyében feküdt, összeépülve a közigazgatásilag önálló Szerbcsanáddal. A hódoltság előtt itt fekvő település volt az, amelyen Szent István püspökséget (első püspöke Gellért) és felsőbb tanintézetet állított fel, és ahol 1041 március 22-én megkoronázták Aba Sámuelt, aki 1043-ban az itt tanácskozó urak közül ötvenet puszta gyanúból kivégeztetett. Őscsanádot 1514-ben Dózsa György hadai elpusztították, és püspökét, Csáky Miklóst karóba húzták. A török időkben palánkvár állott itt, melyről a híres utazó, Evlia Cselebi is megemlékezett. A várat a török idők után lerombolták. 

A Maros jobb partján, a mai Magyarország területén a hódoltság után, a török időkben elpusztult település helyén jött létre Magyarcsanád, minthogy az 1699-ben kötött karlócai béke szerint a bal part a török birodalom része maradt. Az új lakosok – köztük sok idetelepített szerb – határőrszolgálatot láttak el. A szerbek a XVIII. század közepén kiköltöztek, és a kincstár a helyükre románokat hozott, akik mellé utóbb számos szerb család is visszatelepült, sőt közösen ortodox templomot is emeltek. A XIX. században a település lendületesen gyarapodott, kereskedő nagygazdái számos szép, ma is álló épületet emeltek. A vasút 1882-ben ért ide, a millennium előtt két évvel hidat emeltek a Maroson. 

Mezőhegyes 

Nagyközség, 1891-ben ötezernégyszáz magyar és szlovák lakossal. A településnek volt szállodája, vasúti állomása, posta- és távíróhivatala és posta-takarékpénztára, a millennium előtt is már világhírű állami ménesuradalom saját területén öt népiskolát tartott fenn. 

A tatárjárás során elpusztult település IV. Béla idején kunok szálláshelye, majd letelepedő magyaroké. A hódoltság kezdetén, 1552-ben elpusztult, majd újra települt, de a tizenötéves háborúban ismét fölégették, a következő száz évben pedig gyér lakosságát is ismételten megtizedelték török hadak és portyázó rablók. 

A hódoltság után a falu határa kincstári kezelésbe került, és abban is maradt a XX. századig. A ménes, melyet 1784-ben II. József császár alapított (maga személyesen kétszer is járt itt), négy törzsre oszlott: gidrán (a telivér arab törzsmén után), kis és nagy nóniusz (a hasonnevű francia származású törzsmén után) és furioso-nordstar (a hasonnevű angol törzsmén után, utóbb mezőhegyesi félvér). Ezek a vérvonalak alapvetően befolyásolták Magyarország, sőt Közép-Európa lótenyésztését. Az 1789-ben Bábolnán alapított állami ménes a mezőhegyesinek fiókintézete volt. A ménes mellett a XIX. század második felében a Monarchia egyik legfejlettebb mezőgazdasági nagyüzeme jött létre, amelyre jelentős feldolgozóipar (cukorgyár, szeszgyár, gőzmalom, kendergyár) települt. Ferenc József 1852-ben látogatott Mezőhegyesre. 

Nagylak 

Nagyközség, járási székhely, 1891-ben tizenháromezer lakossal, köztük hétezer szlovák, négyezer román, ezer magyar, valamint összesen háromszáz német, szerb és rutén. A XIV. századtól egyházas hely, uradalmi központ, a következő században mezőváros, melybe akkori birtokosa szerbeket telepített. A hódoltság alatt szerbek lakták, utána a kamara szlovákokkal telepítette újra, a románok pedig spontán módon települtek be.