Vármegyék könyve

Csík

Hazánk Királyhágón túli részének négyezerötszáz négyzetkilométer területű vármegyéje volt, Erdély keleti határán. Lakóinak száma 1891-ben száztizennégyezer lélek volt, a korabeli viszonyokhoz képest igen csekély, évi háromezrelékes szaporodás mellett. A lakosok közt volt százezer magyar, tizennégyezer román és néhány száz német. A magyar ajkú népesség tisztán székely és zömmel római katolikus vallású volt, a korabeli leírások szerint izmos, középtermetű, széles homlokú nép, erős, munkabíró és szorgalmas, vérmérséklete heves, kedélye komoly, kevés szavú, természete makacs, szíve jó, lelke szabadságszerető. A románság zöme a gyergyói-tölgyesi járásban lakott, de előfordultak a székely községekben is vegyesen. 1671 óta volt testvére a csíki székelységnek a csekély számú örménység, melyet a kortársak lobbanékony, heves, de kitartás nélküli népnek tartottak, melynek eleme a kereskedés, és ebben utolérhetetlen. A zsidóság letelepedésére csak a millennium körüli időkben került sor, inkább a Romániával szomszédos községekben.

Csík vármegye öt járásra oszlott, két rendezett tanácsú városa Csíkszereda és (1886-tól) Gyergyószentmiklós, előbbi egyben a megye székhelye is volt. A községek általában véve középnagyságúak voltak, tizenhatban laktak kétezernél többen. Legnépesebb volt Gyergyóditró közel hatezer, Gyergyóalfalu ötezer és Gyergyóremete négyezerötszáz lakossal. 

A közoktatásügy meglehetősen hátramaradt, a vármegye hat éven felüli lakói közül a férfiak fele, a nők kétharmada sem írni, sem olvasni nem tudott, ezen kívül tíz százalék volt a csak olvasni tudó nők aránya. A tanköteles gyerekek negyede nem látogatta az iskolát. A vármegye területén százhárom népiskola működött, a községek mindegyikébe jutott legalább egy. Volt továbbá négy kisdedóvó, két felsőbb népiskola, három polgári iskola, egy főgimnázium (Csíksomlyón) és egy gazdasági iskola. 

Csík túlnyomóan hegyes vidék, keleti részét a Gyergyói- és a Csíki-hegycsoport hálózza be, mindkettő túlnyomóan erdős, a magasabb hegység jellemvonásaival. Legmagasabb tetői a Nagy-Hagymás (1793 m), a Tarhavas (1772 m) és a Lóhavas (1611 m). E hegycsoportoktól nyugatra három terjedelmes fennsík terül el. Egyik a Gyergyó lapálya a vármegye északnyugati részében a Maros mindkét partján, a Maros forrásvidékén emelkedő dombok ettől elválasztják a Felcsík nevű kisebb síkot, melyet ismét a csíkszeredai dombok különítenek el az Alcsík síkságától. Mindkét síkság az Olt és mellékvizeinek mentén terül el, és sűrűn van benépesítve. 

A vármegye folyóvizei közül a Gyergyói- és Csíki-hegycsoport keleti oldalán fakadók (Kis-Beszterce, Békás, Tatros, Cuca, Csobányos és Uz) mind Romániának veszik útjukat, és a Szeretbe ömlenek. A vármegye közepe táján a Feketerez déli tövében a Maros ered, mely jobb felől a Belkény és Orotva, balfelől a Somlyó, Kis- és Nagy-Borzon vizeivel gyarapodva a gyergyói lapályt öntözi, és Gyergyósalamáson alul Maros-Torda vármegye területére lép át. A Maros forrásától nem messze, a Feketerez északkeleti nyúlványaiból az Olt ered, mely Felcsík és Alcsík lapályait szeli át, és Tusnádfürdőn alul hagyja el a vármegyét. Tavai közül nevezetes a Gyilkos-tó, melyből a Békás vize folyik ki, és a híres Szent Anna tava a tusnádi fürdő közelében, a Nagy-Csomád hegyen. Számos ásványos forrása közül leghíresebb a nagy szénsavtartalma által kitűnő borszéki földes vasas savanyúvíz, továbbá a tusnádi konyhasós vasas savanyúvíz.

Csík vármegye története 

A vármegye újkori szerzemény, a székely székeket (és azzal együtt a szász székeket, a hajdú, kun és jász kerületet) megszüntető 1876-os közigazgatási reform hozta létre a székely Csíkszék, valamint az általa alapított Gyergyó és Kászon fiókszékek egyesítésével. Maga Csíkszék mint a hét székely szék egyike, középkori eredetű. A székelyek eredete a mai napig nem egyértelműen tisztázott, az azonban bizonyosnak látszik, hogy a mai szállásterületüket csupán a XII–XIII. században foglalták el. Annak sem nyelvi, sem néprajzi, sem egyéb jele nincs, hogy a székelyek a magyaroktól különböznének, mégis okának kell lenni, hogy magukat a legrégibb időktől kezdve megkülönböztették. Valószínűnek látszik, hogy önálló népcsoportként csatlakoztak a magyarokhoz, de ennek igen korán kellett történnie, mivel, mint említettük, a különbözőségnek semmi nyelvi nyoma nem maradt. A székely hagyomány a középkor óta őrzi a hun leszármazást. 

Arról nem tudunk bizonyosat, hogy a honfoglalást követően hol éltek, csupán halvány nyomok utalnak arra, hogy ekkor egyes csoportjaik a nyugati gyepű határőrzői voltak. Az bizonyosnak látszik, hogy a mai Székelyföldre való áttelepülés előtt jelentős részük Biharban és környékén lakott (lásd például a bihari Székelyhíd vagy a nyírségi Székely településnevet). Innen települtek át a keleti határ védelmére – de még ekkor sem a mai szállásterületükre, hanem attól kissé délre, a későbbi Királyföldre. Erre utal, hogy egyes székek (például orbai, kézdi) elnevezésüket onnan hozták magukkal. 

A székelyek egészen az újkorig sajátos, ótörök jellegű nemzetségi társadalomban éltek, amely alapvetően az egyenlőségre épült. A középkorban törzsenként hat-hat nemre, nemenként négy-négy ágra oszlott a székelység, amely földjeit faluközösségben művelte, a földeket minden évben nyílhúzással sorsolták egymás között. Fontos fejlemény, hogy a székely parasztok nem lettek jobbágyokká. A törzseket a XV. században a székek rendszere váltotta fel, és ekkortól a teljes egyenlőség helyébe bizonyos tagolódás lépett, kialakult a primoroknak nevezett székely nemesek, a lovon hadba vonuló lófők és a gyalog katonák rétege. Az 1437-ben létrejött, úgynevezett kápolnai unió a székelységet (a szász és a magyar mellett) Erdély három nemzete egyikének ismerte el. 

Itt azonban hangsúlyoznunk kell, hogy a középkorban nemzet alatt egészen mást értettek, mint ma: nem az egy nyelvet beszélők közösségét (hiszen a székelyek ugyanazt a nyelvet beszélték, mint a magyarok), hanem a területileg elkülönülten érvényes saját jogokkal és kiváltságokkal élőkét. Egy adott jogrend alanya (és kedvezményezettje) volt tehát az adott nemzet tagja. A románok azért nem kerültek be Erdély nemzetei közé, mert ők nem rendelkeztek saját kiváltságokkal, mindig annak a nemzetnek a jogával éltek, amelynek a területén laktak. 

A székelység egészét Hunyadi Mátyás koráig a Székely Egyetem (lásd Szász Egyetem) fogta össze, a székelyispán vezetésével. Királyi (állami) adójukat az egész középkoron át ökörrel rótták le. Bár a XVI. században náluk is megindult a földesúr-jobbágy viszony kialakulása, a székelység archaikus társadalomszervezetét és önállóságát egészen a szabadságharc bukásáig megőrizte. Ennek köszönhetően sajátos, tiszta népi kultúra alakult ki náluk, amelynek talán legismertebb alkotásai a XIX. századi unitárius püspök, Kriza János által gyűjtött balladák és népmesék. 

A középkorból kevés adat maradt fenn Csíkkal kapcsolatban, Hunyadi Mátyás idejétől azonban megszaporodnak az információk. Mátyás és elődei intézkedései szerint kötelessége főképp a keleti határőrizet volt, és ebből fakadóan olykor súlyos pusztításokat is elszenvedett. 1553-ban Illés moldvai vajda Felcsíkot teljesen feldúlta. Csík lakossága 1567-ben János Zsigmond hadai ellen sikeresen harcolt vallásáért, és fényes győzelme emlékére évenként pünkösd szombatján a Somlyó-hegyen ma is népes búcsújárást tart, melyet a millennium idején messze földről összesereglő 15-20 ezer ember látogatott. Ali basa 1661-ben egész Csíkot felégette, kifosztotta, 1694-ben Mirza kán alatt tizenkétezer bucsáki tatár öt napon át ölte és hamvasztotta Fel- és Középcsíkot, a Sántus Benedek alkirálybíró vezetése alatt összegyűlt lakosság azonban elkergette őket. 

Szomorú emléket őriz a felcsíki Madéfalva. A Habsburg udvar 1763-ban úgy döntött, hogy megszünteti a székely kiváltságokat, és a lakosságot a déli szerb ezredek mintájára két székely és két román ezredbe szervezi. A székelyek azonban ellenálltak az ezredek erőszakos felállításának, és vezetőik Madéfalván gyűltek össze, hogy a teendők felől határozzanak. Siskovics József tábornok ekkor úgy döntött, hogy erőszakkal letöri a székely ellenállást, 1764. január 7-én hajnalban ágyútűz alá vette a falut, aminek körülbelül négyszáz ember – többnyire egyszerű falusiak, asszonyok, gyerekek – esett áldozatul. 

Ezután a székelyek megmaradt vezetőit perbe fogták, és megindult az erőszakos sorozás. Ennek következtében kezdődött meg a székelyek kivándorlása az akkor még török fennhatóság alatt lévő Bukovinába, a már korábban ott élő csángók falvaiba. Mikor Bukovina a Habsburg Birodalom része lett, Hadik András tábornok közbenjárására a katonaszökevény székelyek kegyelmet kaptak azzal, hogy a Hadik alapította falvakban telepednek meg. Így jött létre a bukovinai Istensegíts, Fogadjisten (1776), Hadikfalva, Józseffalva (1785) és Andrásfalva (1786). 

Gazdasági élet 

Az 1891. évi népszámlálás szerint a lakosság a következőleg oszlott meg: az értelmiségi kereset fenntartott kétezer főt (ennek kétharmada eltartott), az őstermelés hetvenezret, a bányászat, ipar és forgalom tízezret, végül a napszámból élők száma harmincezer fő volt, fele kereső. A vármegye kereskedése és ipara a kezdetlegességnél ekkor alig volt több. Egyedül a fa- és ásványvízkivitel követelt számottevő helyet magának, míg a méltán hírre kapott szőnyegszövés minden szépsége mellett, komplikáltságánál fogva nem volt képes jelentős tért hódítani. A házi fazekasság Csíkdánfalva, Csíkmadaras, Csíkszentkirály, Gyergyószentmiklós, Gyergyótekerőpatak és Gyergyószárhegy községekben fordult elő, a vidéki fazekasok részben a helyi piacokon, részben vásárról vásárra járva értékesítették többnyire a köznép használatára szánt készítményeiket. Némi jelentősége volt a vas- és malomiparnak. A megye egyéb iparvállalatai közül említendő a borszéki üveggyár, a csíkszeredai és gyergyószentmiklósi sörgyár. 

A növénytermesztésnek a zord éghajlat kevéssé kedvez. A kászoni halmos vidéken, a csíki és gyergyói síkokon kevés búzát, rozsot, árpát, zabot, kukoricát és bükkönyt termesztettek, de leggyakoribb volt a rozs. A térségek vizenyősebb és kövérebb részein szénát termeltek, mert a csíki gazdának állatállományához képest erre volt legnagyobb szüksége a hét hónapos telelési idő alatt. Termeltek még igen jó kendert és lent, here- és lucernafélét is. 

A megye állatállománya az 1884. évi összeírás szerint, a szárnyasokat nem számolva a következő volt: hatvanötezer magyar és száz nem magyar fajtájú szarvasmarha, nyolcszáz bivaly, tizenkétezer ló, huszonhétezer sertés, száztízezer juh és hatezer kecske. Az erdei vadak közül gyakori volt a medve és farkas, ritka a hiúz, sok az őz, róka, nyúl, vaddisznó, ellenben kevés a szarvas. Gyakori volt továbbá a süketfajd, császármadár és fogoly, míg a nyírfajd ritkán fordult elő. Patakjaiban előfordult a pisztráng és galóca, folyóiban csuka, márna, ponty és más apróbb halfélék éltek, melyekben az egykor nagyon elszaporodott vidrák veszedelmes pusztítást vittek véghez. 

Fontos települések 

Csíkszereda 

Rendezett tanácsú város, megyeszékhely, 1891-ben ezernyolcszáz magyar lakossal, mely lélekszám 1914-re négyezer főre gyarapodott. Megyeszékhely lévén számos közintézmény kapott benne helyet: többek között járásbíróság, közjegyzőség, pénzügyőr-biztosi állomás, adóhivatal, csendőr-szakaszparancsnokság, takarékpénztár, polgári leányiskola, gazdasági szakiskola, felsőbb népiskola, óvoda, közkórház, posta- és távíróhivatal, posta-takarékpénztár. Itt jelent meg a Csíki Lapok és a Gazdasági Értesítő című újság. 

Első írásos említése 1558-ból való, ekkor már mezőváros. Kiváltságait több erdélyi fejedelem is megerősítette. Várát, a négy sarokbástyás, késő reneszánsz Mikóvárat Mikó Ferenc 1621-ben építette, 1661-ben azonban a törökök lerombolták, és romjaiból csak 1714-ben építette fel gróf Steinwille István tábornok, attól fogva nagyobbrészt laktanyaként szolgált. A XVII. században több általános székgyűlést tartottak a városban. Az első iskola 1751-ben nyílt meg, ma is álló templomát 1758-ban emelték. Itt volt 1849-ben a Gaál Sándor vezette székely sereg székhelye, és itt szerelték fel Gábor Áron több ágyúját. 

Csíksomlyó 

Eredetileg a hétszáz lakosú Várdotfalva kisközség része volt, mely már a huszadik század derekán egyesült Csobotfalvával, majd együtt beolvadtak Csíkszeredába. Első írásos említése a XIV. századból való, a Várdotfalva elnevezés a XVI. században bukkan fel. Ferences kolostorát Zsigmond király idejében alapították. IV. Jenő pápa 1444-ben Sarlós Boldogasszony napján (július 2.) búcsút engedélyezett a kolostornak. A ferences iskola 1626-ban létesült, ezt azonban a törökök negyven év múlva elpusztították. Kájoni János tartományfőnök azonban hamarosan ujjászervezte az iskolát, nyomdát, könyvtárat alapított, a diákok már a XVII. században iskoladrámákat adtak elő, a szerzetesek posztómanufaktúrát működtettek. A kolostor a XVII. századtól az erdélyi katolicizmus központja. A katolikus hit védelmében 1567-ben itt vívott csata emlékére pünkösd szombatján évszázadok óta sok ezren gyűlnek itt össze. 

Gyergyószentmiklós

Nagyközség, 1886-tól rendezett tanácsú város, járási székhely, 1891-ben közel hatezer magyar (székely) és négyszáz örmény lakossal a Belkény patak mentén, a Gyergyói-síkság szélén és a Gyergyói-havasok tövében, igen szép vidéken. A járás legélénkebb és legvárosiasabb települése volt, benne takarékpénztár, hitelintézet, népbank, az osztrák-magyar banknak fiókja, ipartestület, polgári iskola, iparos- és kereskedőtanulók iskolája, továbbá állami gyermekjátékszer-tanműhely, mezőgazdasági szeszgyár és sörgyár. Kereskedelme is igen jelentékeny, marhavásárai élénkek, fakereskedése is nagy volt. A XIV. század óta ismert egyházas hely, csíkszéki mezőváros, melyet Rákóczi Zsigmond fejedelem vásártartási joggal ruházott fel. A XVII. század végén örmények telepedtek be, akik főként állatkereskedéssel foglalkoztak. Közelében állott Hiripné vára, amelynek romjaiból a XVI. században reneszánsz várkastély épült, ezt azonban egy császári tábornok seregei lerombolták. 

Gyimesi csángó falvak 

Gyimesfelsőlokot, Gyimesközéplokot és Gyimesfelsőbükköt a Tatros patak partján, Csíkszeredától keletre a XVII. században hozták létre eredetileg legelőbérlettel foglalkozó lakói. Ők tehát nem abban az értelemben csángók, hogy elhagyták országukat, csupán új községeket alapítottak Csíkban. A millennium idején a három falut hatezer ember lakta, Felsőlokot és Középlokot tisztán magyarok, a legnagyobb Felsőbükköt magyarok és románok vegyesen. A községek évszázadokig a székelységtől és a magyarságtól elszigetelten éltek, ezért népi kultúrájuk (viselet, építkezés, népköltészet, zene) mintegy megőrizte a XVII. századi állapotokat. 

Tekerőpatak

Nagyközség, 1891-ben kétezer magyar, valamint ötven román lakossal, jelentős fazekasiparral. A település neve először csupán a XVI. században bukkan fel. Temploma 1661-ben, a Rákóczi György lengyelországi hadjáratát megbosszuló török hadjárat során pusztult el, és ekkor valószínűleg a falu maga is leégett. Az új templomot a XVIII. század elején emelte a falu. A két székely ezred egyikének székhelye volt, az ezredek feloszlatása után jelentősége csökkent. A település legfőbb gondja az ivóvíz volt, mivel patakja időről időre kiszáradt, ásott kútból pedig nem lehetett vizet nyerni.