Vármegyék könyve

Csongrád

A Tisza mindkét partján elterülő vármegye, területe háromezer-négyszáz négyzetkilométer volt, az átlagosnál valamivel kisebb, lakóinak száma 1891-ben (a városokkal együtt) kétszázhatvanezer lélek, évi másfél százalékos szaporulattal (ez éppen ötszöröse a csíkinak). Egy négyzetkilométerre hetvenhét lakos jutott, és így Csongrád hazánk legsűrűbben lakott megyéi közé tartozott. A lakosság kilencvennyolc százaléka volt magyar, egy százalék német, valamint néhány száz szlovák, román, horvát, szerb és egyéb. 

A vármegye három járásra oszlott, székhelye Szentes rendezett tanácsú város volt. Szeged és Hódmezővásárhely törvényhatósági joggal bírtak, tehát a vármegye hatósága alá nem tartoztak. A tizennyolc község közt kettő volt kisközség, a többi mind nagyközség, általában igen nagyok. Legnépesebb volt a három városon kívül Csongrád huszonegyezer, Dorozsma tizenkétezer és Mindszent szintén tizenkétezer lakossal. 

A közművelődés ügye nem állt a legjobban. Habár minden községben és nyolcvanhét pusztán is volt iskola, a tanköteles gyermekek negyede nem járt iskolába, és a hat éven fölüli lakosságból a férfiak harmada, a nők közel fele nem tudott sem írni, sem olvasni. Ha kivesszük Hódmezővásárhelyt és Szegedet, melyeknek lakossága a vármegye lakóinak nagyobb felét tette, az arány még rosszabbnak mutatkozott. A vármegye területén volt tizennyolc kisdedóvó, három felső népiskola, négy polgári iskola, egy felsőbb leányiskola (Szeged), négy alsófokú ipariskola, a középiskolák között főgimnázium Hódmezővásárhelyt, községi főgimnázium Szentesen, kegyesrendi főgimnázium és állami főreáliskola Szegeden. Működött továbbá Szegeden polgári fiú- és felsőbb leányiskola, városi kereskedelmi iskola, tanítóképző és bábaképző intézet. 

A megye felülete rónaság, melyen csak itt-ott látni egy-egy halmot (temetkezési vagy őrhalom). A róna a vármegye közepe táján a Tisza felé ereszkedik alá, és legmélyebb része Szeged táján van, míg többi része tíz-húsz, nyugaton negyven méterrel magasabb. Közepe táján a Tisza szeli sok átmetszéssel rövidített kanyargós mederben, melyhez mindkét parton holt erek és terjedelmes mocsarak csatlakoztak. Szentesen felül a Körös ömlik a Tiszába, Szegednél pedig a Maros. A nagyszámú tó (több Fehér-tó, Csaj-tó, Rekettyés-tó, Hódtó stb.) csak időnkint telik meg vízzel, és a folyóvizek szabályozása folytán ezek, valamint a folyó menti mocsarak terjedelme az előző századfordulóra tetemesen csökkent. 

A megye jelentős része egészen a reformkorig vízjárta terület volt, a földeket olykor hónapokig tavaszi áradások és belvizek takarták, lehetetlenné téve a rendszeres földművelést. A Tisza szabályozása ezen alapvetően változtatott, ami a XIX. század folyamán megváltoztatta a megye életét. Addig a rideg állattartás volt a meghatározó, ahhoz igazodott a lakosság élete, arra épült társadalma, melynek csúcsán a sok ezer állatot birtokló nagygazda állt, derékhadát a gulyások, csikósok, juhászok belül tovább tagolt rétege adta, alján pedig a gyakran sorozás elől megszökő parasztlegényből lett marhatolvaj, futó betyár próbált megkapaszkodni. A vízrendezés következtében Csongrád földművelő megyévé lett, a legelőket felszántották, a gyarapodó népesség paraszti gazdálkodásból kereste a kenyerét. A régi idők hagyatékaként azonban megmaradt Szeged, Hódmezővásárhely és Szentes hatalmas határa (városi közös birtoka, egykor a városi nagygazdák legelői), melyek együtt a megyének majd a felét tették ki. 

Története 

A letelepedésre igen alkalmas tájon már az újkőkorban jelentős létszámú lakosság élt, kiknek régészeti emlékei sok helyről kerültek elő. A népvándorlás szinte valamennyi népe megfordult itt, köztük legtovább, két évszázadon át az avarok birtokolták a területet. Anonymus szerint a honfoglaló hét törzsfő a megye területén lévő Szeren (Pusztaszeren) tartotta első gyűlését és kötötte meg a vérszerződést. A legújabb kutatások igazolják, hogy Csongrád területének nagy része a honfoglaláskor fejedelmi szállásterület lett, mellette az Ajtony törzs szerzett birtokot. A krónikás hagyomány szerint Árpád fejedelem ezt a vidéket Ete vezérnek, Ond fiának jelölte ki telephelyül, ki is a Tisza partján a szlávokkal földvárat építtetett, mit azok Csernigradnak – Feketevárnak – neveztek el, így jött létre a csongrádi várispánság és Csongrád vármegye. 

Mai ismereteink szerint a várispánság megszervezésére a XI. században került sor, valószínűleg még Szent István idejében. A megye határai a századok során sokszor változtak, jelentősége azonban mindvégig fennmaradt, mint fontos kereskedelmi és hadi útvonalak találkozópontja. A megyében a korai időktől nagy birtokokkal rendelkezett a Becsegergely, Bárkalán és Dorozsma nemzetség. 

A tatárjárás a sík, védtelen megyében hatalmas pusztítást vitt végbe, a települések háromnegyede megsemmisült, a lakosság életben maradt része a vizek közé, járhatatlan mocsarakba menekült. Csongrád földvára is elpusztult, és a település elvesztette vezető szerepét, melyet Szeged vett át. Utóbbiban királyi kővár is épült, melynek várnagya egyben a megye főispánja, az ország jelentős méltósága volt. 

A tatárjárás után IV. Béla a népesség pótlására kunokat telepített a megyébe, akik azonban itt önkormányzatot nem alakítottak. A mohácsi vész előtt a vármegye területén egy királyi vár, négy város, nyolcvanhat helység létezett. Főbb birtokosai voltak a király és királyné, a garamszentbenedeki apátság, a budai és csanádi káptalanok, Szeged város, a Garai, Győri, Hékedi, Hunyadi, guti Országh, Sövényházi, Szilágyi és Zeleméri családok. A mohácsi vész után a két megválasztott király, Habsburg Ferdinánd és Szapolyai János között kötött 1538. évi nagyváradi béke értelmében Csanád vármegye János királyhoz tartozott, az ő halála után az erdélyi fejedelmeknek, majd a töröknek hódolt. 

A török uralom alatt a megye területe a szegedi szandzsákhoz tartozott, a községek legnagyobb része elpusztult, és a nemesség előbb Pest, majd Heves, utóbb Borsod vármegyével egyesülten Füleken és Szendrőn tartott üléseket. 

A török kiűzése után Csongrád előbb az újonnan felállított kormányszerv, a szegedi prefektúra, majd katonai igazgatás alá került. A vármegyét 1715 után újraszervezték, de régi déli részének elvesztésével. Első közgyűlését Szegeden 1723. október 6-án tartotta, majd Károlyi Sándor gróf szegvári kastélyát a vármegyének adományozván Szegvár, e félreeső kis helység lett a vármegye székhelye egész a XIX. századig, amikor is Szentes vette át ezt a szerepet. A török hódoltság után a hatalmas vásárhelyi uradalmat Bercsényi Miklós gróf, majd a csongrádival együtt Schlick Leopold gróf nyerte adományul, kitől később mindkettőt Károlyi Sándor gróf vette meg. A megye legnagyobb birtokosai a következő két évszázadban a Harruckern, Zichy, Károlyi és Keglevich családok voltak. 

Csongrád József császár alatt Békés és Csanád vármegyékkel volt egyesítve. A vármegye népessége 1780-ban még csak harmincezer lélekből állott (közte nyolcszázötven nemes férfi), de 1805-ben már hatvanháromezer, 1827-ben százhúszezer, 1850-ben százhatvanezer, 1880-ban kétszázharmincezer fő volt. E gyarapodás mellett a megye községeiből időközönként egész rajok bocsátkoztak a délvidéki új telephelyekre. 

A megye községei a tiszai áradásoktól gyakori és súlyos károkat szenvedtek. Már a XVIII. században is, de még inkább 1827-ben és 1836-ban épültek egyes védtöltések, továbbá szabályozó és ármentesítő társulatok alakultak 1848-tól. A Tisza szabályozása a század második felében mindvégig folyt, és végül eredményre vezetett. 

Gazdasági élet 

Az előző századfordulón a földművelés és állattenyésztés volt a nép fő kereseti forrása, az ipar- és kereskedelem a nagyobb városokra, Szegedre és Szentesre szorult. A jelentősebb iparvállalatok közé tartozott a szegedi szeszgyár, műtrágya-, bőrgyár, kenderfonógyár, a magyar kender- és lenipar vállalat, az újszegedi kenderkikészítő-, fonó-, szövő- és telítőgyár. Működött továbbá harminchét gőzmalom, több téglagyár, fűrészmalom stb. A kereskedelemnek is e két város volt a központja, főbb cikkei mezei termények, állatok, gyapjú, dohány, gyékények, baromfi. A hitelélet szolgálatában két bank, kilenc takarékpénztár, négy szövetkezet és az osztrák-magyar bank szegedi fiókintézete állt. A mezőgazdaság céljait igyekezett előmozdítani a csongrádi gazdasági egyesület, a szegedi gazdasági egyesület, szegedi felsőtanyai gazdakör, hódmezővásárhelyi két gazdakör, szentesi és kisteleki gazdakör és a Szeged vidéki méhészegyesület. 

Termények tekintetében Csongrád hazánk leggazdagabb vármegyéi közé tartozott. A talaj a mocsaras részektől eltekintve gazdagon termi meg a gabona minden nemét, és a nedves rétek az állattenyésztésnek nagyon kedveznek. A szántóföldek legnagyobb része búzával volt bevetve, igen jelentős volt még a rozs, árpa és kukorica művelése is, ezenkívül termeltek még kétszerest, zabot, dohányt, nagy mennyiségű takarmányrépát. Szőlő leginkább a homokos részen termett és sok bort adott. Gyümölcs nem termett sok, de jó, legkiválóbb a dinnye, melyet külföldre is szállítottak, a konyhakertészet főleg a televényes talajon jövedelmezett jól. Sok szénát adtak nagy kiterjedésű rétjei, de ezek a belvizek levezetése folytán évről évre csökkentek, a hajdan virágzó állattenyésztés ezért fontosságából sokat veszített. A vadállomány, kivéve a mocsári szárnyasokat, nem nagyon volt gazdag, nagyobb vad már ekkor is teljesen hiányzott, bár még a XVIII. században rengeteg vaddisznó tanyázott a mocsarakban. Nyúl, fogoly, fácán, vadlúd, szárcsa és vadkacsa meglehetősen sok volt. A halászat a vízszabályozás óta nagyot csökkent. 

Jelentős települések 

Szeged 

Szabad királyi város az Alföld közepén, a Marosnak a Tiszába való beömlésével átellenben, melyet az ország második városának szoktak nevezni. A lakosság száma 1891-ben nyolcvanhétezer fő volt, köztük nyolcvankétezer magyar, kétezer német és összesen ezer szlovák, román, szerb és egyéb nemzetiségű. 

A város V alakú határa hatalmas területet foglalt magában, az egykori rideg állattartás örökségeként. A Tisza bal partján, a Tisza és Maros zuga között van Újszeged, melyet 1880-ban Torontál vármegyéből kivéve egyesítettek Szegeddel. A tanyák által sűrűn benépesült külterület a csengelei, balástyai, gajgonyai, őszeszéki, fehértói, szatymazi, csorvai, átokházi, királyhalmi, mórahalmi, zákányi, domaszéki, nagyszéksósi, feketeszéli és szentmihálytelki kapitányságokra volt osztva, melyeknek külön elöljáróik, iskoláik, orvosaik, szülésznőik, lelkészeik stb. voltak. A belterület, illetőleg a város két körút és hét sugárút által hét közigazgatási és adózási kerületre volt felosztva. Az I. kerület a város magva, a Tisza Lajos körúton belül eső városrész. E városrész az 1879-i árvíz által aránylag legkevesebbet szenvedett, mert legmagasabban fekszik, és épületei is szilárdabb anyagúak voltak. Az utcák villannyal és légszesszel voltak világítva, a kocsi- és gyalogjárók aszfalttal borítva. 

A város a nagy árvíz után jelentősen újjáépült, a kor legjelentősebb építészei által tervezett középületek és lakóházak százai emelkedtek. Ennek következtében Szeged egészen egyéni arculatot nyert, az előző századforduló városépítésének egyik kiemelkedő példája lett. Nem lévén megyeszékhely, a közintézmények zöme nem itt kapott helyet, a kulturális életnek azonban egyértelműen központja volt. Ekkor egyetem még nem volt Szegeden, de itt kapott helyet a kegyesrendiek főgimnáziuma, melyet a város 1719-ben alapított, az 1846-ban létrehozott főreáliskola. A felső kereskedelmi iskola hat osztályába kétszázhuszonhét tanuló járt, az államilag segélyezett két polgári iskola tizenegy osztályába pedig hatszázötven tanuló volt beírva. Volt még községi felsőbb leányiskola, püspöki tanítóképző intézet, állami fa- és fémipari szakiskola internátussal, nőipariskola, voltak kereskedelmi és iparostanonc-iskolák és a belterületen hét községi iskola, számos külterületi iskola. Mindezeken túl az evangélikusoknak, a reformátusoknak, görögkeletieknek és zsidóknak is voltak felekezeti iskoláik, és az apácák vezetése alatt levő leánynépiskolán és nőnevelő intézeten túl még több magán nevelőintézet is működött. 

Szeged már az ősidőkben is lakott hely volt, amint azt a város területén talált kő-, csont-, réz- és bronzeszközök tanúsítják. A népvándorlás korában az egymást követő áradatok is mindenkor megszállották, mint azt az öthalmi, szilléri, röszkei, valamint a honfoglalás kori pogány szertartású temetkezések emlékei bizonyítják. 

Magát a várost a magyarok alapították a keleti országrész két meghatározó vízi útja, a Tisza és a Maros találkozásánál. Azt tudjuk, hogy a XII. század elején már királyi sólerakóhely, az Erdélyből a Maroson lehozott sót itt tárolták és osztották szét a továbbvitelre. A tatárjáráskor elpusztult, de utána ismét újjáépült, valójában három település formájában, melyek a XV. században egyesültek. Az uralkodók gyakran tartózkodtak a kővárral is megerősített Szegeden, több országgyűlés is volt itt. 

Szeged növekvő jelentőségre tett szert a XV. századi török elleni háborúkban, mint a dél felé induló hadak gyülekezőhelye. A rangban és befolyásban emelkedő várost az 1498-i budai országgyűlés iktatta a szabad királyi városok sorába. Az ezzel járó kiváltságokat azonban nem sokáig élvezhették Szeged polgárai, mert a mohácsi vészt követően a törökök kirabolták, majd 1543-ban elfoglalták és szandzsákközponttá tették. 

A hódoltság alól 1686-ban szabadult fel, és ekkor számos elpusztult település birtokait magába olvasztotta. Megyeszékhely mégsem lett, mert Csongrád legnagyobb birtokosa, Károlyi Sándor a saját birtokát, Szegvárt tette székhellyé, melynek helyébe az 1876-os közigazgatási reform után Szentes lépett. 

Kétes hírnevet szereztek Szegednek az 1728-ban és a következő években lefolyt boszorkányperek, mikor is számos elítélt máglyahalált szenvedett. Polgári fejlődése azonban sem ez, sem az ismétlődő árvizek és tűzvészek miatt nem akadt meg, kulturális és gazdasági téren egyaránt lendületesen gyarapodott. Az első közvilágítás 1827-ben, az első kaszinó 1829-ben, az első kövezet 1840-ben, az első takarékpénztár 1845-ben létesült. Az első tiszai gőzhajó utasaként 1833-ban lépett partra Széchenyi István, maga a rendszeres hajójárat 1845-ben indult. A szabadságharc alatt a város négy honvédzászlóaljat állított ki fiaiból és szerelte fel azokat. Szeged 1849 júliusában az ország fővárosa volt, itt írta alá Kossuth Balcescu román vezetővel a magyar-román megbékélési tervezetet. 

1879. március 5-én tört Szegedre a nagy árvíz. A várostól észak felé, négy mérföldnyi távolságra eső percsóra-petresi töltésvonalat a Tisza árja elszakítván, az áradat a város mögé került. Egy ideig az alföldi vasút vonalán rögtönzött védművekkel igyekeztek a vizet feltartani, de március 11-én éjjel olyan óriási vihar támadt, hogy a hősi védelem dacára a töltés átszakadt. A vízbe fúltak száma százötvenegy, a romba dőlt házaké pedig ötezerhatszáz volt, és csak négyszáz épület, illetőleg háromszáz lakóház maradt épen. Az újjáépítés érdekében az egész ország megmozdult, sőt külföldön is gyűjtések indultak. A város újjáalkotási munkálatainak vezetésével királyi biztosi minőségben Tisza Lajost bízták meg, ki négy év alatt teljesítette a rábízott feladatot. 

Hódmezővásárhely 

Törvényhatósági joggal felruházott város a Tiszától keletre, a Hód-tavi csatorna mellett. Egyike volt az Alföld legnagyobb városainak, lakóinak száma 1891-ben ötvenötezer lélek volt, majdnem kizárólag magyar, csupán háromszáz egyéb nemzetiségű. Volt járásbírósága és adóhivatala, közjegyzősége, népbankja és két takarékpénztára, vasúti állomása, posta- és távíróhivatala, posta-takarékpénztára. Óriási határa kitűnő televényföld, mely sok és jó búzát termett. A város lakói főleg földműveléssel és állattenyésztéssel foglalkoztak, a szarvasmarha és lóállomány igen nagy és jó volt, a gyümölcstermelés szintén jelentékeny. A nép zöme birtokos, földműves és napszámos munkás volt, a fazekasok, kovácsok, bognárok és ácsok azonban messze földön híresek voltak. Tanintézetei voltak a református főgimnázium, községi polgári leányiskola, szakiskola, negyvenkét elemi és egy felső népiskola és hat óvoda. Ipara és kereskedelme csak a XIX. század végén vett nagyobb lendületet. 

Az Árpád-korban a város későbbi területén több templomos falu is állott, köztük az 1231-ből ismert Hód, valamint Vásárhely (első említése 1266-ból). IV. László a Hód-tó partján verte meg a kunokat. Utóbb az egyesült település mezőváros, a Hunyadiak birtoka lett. A török hódoltság idején a szultáni (hász) birtokká lett Hódmezővásárhelyre betelepültek a környék falvainak lakói, amely így a hódoltság kori Alföld egyik legnagyobb települése lett. A visszafoglaló háborúk során a város teljesen elnéptelenedett, de hamar újranépesült, és visszanyerte mezővárosi rangját is. Lakossága nagy része a hatalmas puszta határban rideg állattartással foglalkozott, földet csak az úgynevezett szállások körül műveltek a maguk szükségére. A XIX. század második felében, a vízrendezés előrehaladtával fokozatosan a földművelés vált a megélhetés döntő forrásává, a váltás azonban társadalmi feszültségeket hozott magával, amelyek a század végén nagy zendülésekbe torkolltak. 

Szentes 

Rendezett tanácsú város a Kurca ér partján és a Körös régi árterén, 1891-ben harmincezer lakossal, kik közt csak háromszáz nem volt magyar. Mint új megyeszékhely az előző századfordulón gyors fejlődésnek induló város, rendezett utcáin jeles épületekkel, melyek közt kiváltak a vármegyeháza, a városi gimnázium, a református iskola és templom. A lakosok túlnyomóan őstermelésből éltek, de fejlődésnek indult az ipar is, különösen a műasztalosság. Volt négy gőzmalma, több téglagyára és fűrészmalma, igen élénk kereskedést űzött baromfival. Az Árpád-házi királyok kora óta ismeretes Szentes a múlt századokban igen sokat szenvedett a legkülönfélébb hadaktól, tatártól, töröktől, kuructól és labanctól egyaránt. A XVIII. századi lassú fejlődést követően virágzásnak csak a XIX. század második felében indult.