Vármegyék könyve

Esztergom

A régi Dunán inneni kerületben, a Duna mindkét partján elterülő megye volt, területe ezeregyszáz négyzetkilométer, egyharmada az átlagos megyenagyságnak, lakóinak száma 1891-ben hetvennyolcezer lélek, mely 1914-re kilencvenezer fölé emelkedett. A lakosok nyolcvan százaléka volt magyar, valamivel több mint tíz százalék német és nyolc százalék szlovák. A magyarság a Duna északi partján lakott legsűrűbben, a jobb (déli) parton a németekkel és szlovákokkal keverve. A vármegye két járásra (párkányi és esztergomi) oszlott, egyetlen – rendezett tanácsú – városa Esztergom volt. A lakosok továbbá huszonkilenc nagyközségben és huszonhárom kisközségben, valamint ötvenhat pusztán és telepen laktak. A községek középnagyságúak voltak, a háromezer lakost egy sem érte el. 

A közoktatás a kor viszonyaihoz képest fejlett volt, a vármegye férfilakosságának nyolcvan, a nők hatvannégy százaléka tudott írni és olvasni. Az ötvenegy község közül csak kettőnek nem volt helyben iskolája. Magasabb iskolák csak Esztergomban voltak, úgymint a katolikus főgimnázium, községi alreáliskola, papnevelő, érseki tanítóképző intézet, felső nőnevelő intézet, kereskedelmi iskola, ipariskola. 

A megye földje a Duna bal partján nagyobbára termékeny síkság, melyen csak Farnad és Magyarszőgyén, valamint Béla és Kőhídgyarmat vidékén emelkednek hullámos dombok. A Duna jobb partja nagyobbára hegyes. A vármegye délkeleti részében a Pilis hegycsoport végső nyúlványai ágaznak szét. Az egykori vármegye főfolyója a Duna, mely bal felől a Garamot veszi fel. A jobb oldalról jelentékeny mellékvize nincs a Dunának. Ásványforrások csak Esztergomban fakadnak, melyek gyógy- és ivóvízre lehűtve egykor igen keresettek voltak csúzos és ideges betegségekre. 

Története 

A vármegye területe az őskor óta lakott, neolit- és bronzkori leletek előkerültek Bajna, Esztergom, Ebed, Lábatlan, Nyergesújfalu, Piszke, Tokod, Bény, Kéménd, Köbölkút, Nána és Szőgyén határában. A rómaiak uralma alatt a megye területén át megerősített útvonal vezetett el a Duna partján. Aquincum felől az első római állomás a vármegyében Castra ad Herculem (Pilismarót) volt, a későbbi Esztergom helyén lévő településnek Solva volt a neve. A honfoglaló magyarok a Duna mindkét oldalát megszállták. A megye szervezéséről eltérőek a nézetek. Korábban általános volt a feltételezés, hogy a Géza fejedelem által székhellyé tett város körül Szent István 1001-ben megalapította a várispánságot, újabban azonban mind jobban megerősödik az a nézet, hogy erre csak fél évszázaddal később, az egykori Visegrád ispánság elenyészte után került sor, az északi felét pedig Barsból hasították ki. 

Az azonban nem kétséges, hogy Esztergom várában született Szent István, itt is koronázták meg, mely alkalomból megalapította az esztergomi érsekséget. A közeli Dömös I. Béla királynak volt kedves mulatóhelye, itt halt meg 1063-ben egy rejtélyes balesetben – rászakadt a trónus. Álmos herceg 1110-ben Dömösön alapította meg a Szent Margitról nevezett prépostságot, midőn pedig királyi bátyjának, Kálmánnak haragját magára vonta, büntetésül e prépostság épületébe zárták őt fiával együtt, utóbb pedig mindkettejüket megvakították. 

Esztergom vára Imre király alatt szűnt meg királyi székhely lenni, mert ő a várat Jób érseknek adományozta. A vármegyének IV. Béla kora előtt nagyobb volt a területe, mert Pilis vármegye annak kiegészítő része volt. Bajóton, a megye területén történt, hogy a Katona drámájából ismert történet szerint Gertrúd királynét 1214-ben felkoncolták. Midőn 1242-ben a tatár had ostromolta Esztergomot, a régóta kőből megépített sziklavárba gyűltek a környék lakói, kik a sajói ütközetből visszatért Simon gróf vezérlete alatt megvédték a várat. 

Az Árpád-ház kihalását követő zavaros időkben Esztergom vára sokat szenvedett. Midőn a cseh Vencel 1304 júniusában haddal hazánkba jött, hogy a magyar trónt megszerezze, Kőszegi Iván nagy bérért kezére játszotta Esztergom várát, visszavonulásakor pedig Vencel kegyetlenül kiraboltatta, még a székesegyház kincseit és a káptalan leveleit sem kímélte. Aztán ismét Kőszegi Iván kezére került, de ennek uralma most nem tartott sokáig, a következő évben Tamás érsek Esztergomot visszavette. Véres ütközet színhelye volt a vármegye 1441-ben, midőn I. Ulászló a koronáért küzdött Utószülött László híveivel. Széchy Dénes érsek ismét felvirágoztatta Esztergom vidékét, és bár Mátyás király 1471-ben Vitéz János érseket, mivel ellene pártot ütött, ostrom alá fogta, a megye legszebb múltjához tartozik e korszak a mohácsi vészig, melyben különösen Bakócz Tamásnak jelentékeny része volt. 

A mohácsi vész után Esztergomot az érsek és főkáptalana is elhagyta, holott akkor a töröknek még nem sikerült az esztergomi várat bevenni. Közelebb került a veszély, midőn a török 1541-ben Budát megszerezte. Bár nemzetközi keresztény haderő szerveződött a vár megvédésére, az 1543-ban mégis török kézre került. A keresztény hadak 1594-ben sikertelenül ostromolták a török Esztergomot, ekkor esett el Balassi Bálint. Rá egy évre sikerült visszafoglalni a várost, ám csak rövid tíz évig maradt magyar kézben, minthogy az 1604. évi eredménytelen ostrom után, 1605-ben a törökök újra elfoglalták. Csak 1683-ban, a párkányi híres ütközet által szabadította meg Lotharingiai Károly és Sobieski János lengyel király hadserege Esztergomot a török félholdtól. 

Esztergom megye földjén a táti csata (1685) volt az utolsó mérkőzés a félhold és a kereszt között. Ezt követően rohamos gyorsasággal népesült be ismét a vidék, elsősorban német telepesek segítségével. Ekkor németesedtek el Dorog, Leányvár, Nyergesújfalu, Piszke és Süttő. A megye lakossága 1699-re elérte a tízezer főt, a városé a kétezret. A Rákóczi-szabadságharc idején a megyét számos had dúlta, emberben, állatban és épületben súlyos veszteségeket szenvedett. Esterházy Imre érsek Esztergom újjászületése körül nagy érdemeket szerzett, de maga az érsekség és a főkáptalan csak 1820-ban tért vissza a városba. II. József közigazgatási reformja során a kis területű megyét egyesítették Komárom vármegyével, de József halála után azok ismét szétváltak. A szabadságharc bukása után a kormány Komárom és Esztergom vármegyék dunántúli részét Esztergom, bal parti részét Komárom megye néven egyesítette, de 1860-ban visszaállt a régi rend. A millennium évében Lábatlan és Piszke Komáromtól Esztergom vármegyéhez került. 

Gazdasági élet 

Ismeretes Esztergom vármegye lakóinak foglalkozás szerinti pontos megoszlása 1891-ből. Eszerint értelmiségi keresetből élt 2 291 fő (ebből 653 kereső, a többi eltartott), őstermelésből 48 020 (ebből 20 096 kereső), bányászatból, iparból és forgalomból 18 925 (7 322 kereső), járadékos volt 1 414 (766 kereső), napszámos 5 773 (3 326 kereső). Az adatokból látszik, hogy egy értelmiségi kereső saját magán kívül átlag két és fél főt tartott el, az ipari munkás 1,6 főt, az őstermelő (paraszt) már csak 1,4 embert, a napszámos csak héttizednyit. Ez lefordítva annyit jelent, hogy az értelmiségi családban tipikusan csak a férfi dolgozott, a gyerekek hosszú ideig iskolába jártak, az ipari munkás családja hasonló volt, a gyerekeknek rövidebb tanulóidővel, a paraszt családjában már gyakori volt, hogy az asszony is kereső munkát végzett, a napszámosoknál pedig ez szinte bizonyos volt, emellett a négy-hat elemi elvégzése után a gyerekek is munkába álltak. 

A megyében a millennium idején jelentős tényező volt a bányászat. A dorogi, tokodi, annavölgyi, nyergesújfalui és szarkási bányákban barnaszenet, a süttői és piszkei bányákban márványt, Kesztölcön épület- és mészkövet, Esztergomban agyagot termeltek ki. A megye egykori iparvállalatai közül említendő még a lábatlani, piszkei és nyergesújfalui cementgyár, az esztergomi téglagyárak és ugyanott néhány kisebb ipartelep (vas- és rézöntő, bőrgyár, szeszgyárak), továbbá a bátorkeszi szeszfőző, a nyergesújfalui téglagyár és a párkányi keményítő- és csirizgyár. A kereskedelem fő cikkei gabona, bor, szőlő és gyümölcs, továbbá a bányák (márvány, kőszén) és gyárak (cement, szesz) terményei voltak. A közlekedés főere a Duna volt, melyen különösen a márványbányák termékeit szállították Budapestre, továbbá az államvasutak pozsony-budapesti vonala. A gőzhajózást a Dunán a Dunagőzhajózási társulat tartotta fenn, azonkívül Esztergomból az államvasút megállójához csavargőzös közlekedett, és a Garamon élénk tutajozás folyt. 

Esztergom az ország legtermékenyebb megyéi közé tartozott. Rónája kitűnő gabonát termett, leginkább búzát, árpát, zabot, rozsot, kevesebb kétszerest, jelentékeny volt még a kukorica, burgonya és takarmányrépa termelése. Jó bor termett a megyében, ám a század végén a filoxéra szinte az összes szőlőt tönkretette, és aztán a bortermelés csak lassan kapott lábra. Az állattenyésztés inkább a síkon volt elterjedt. A hegyes rész vadban bővelkedett, szarvas és őz igen gyakran mutatkozott, vaddisznó kevésbé. Ősszel a jeges Dunát vadludak és vadkacsák lepték el, rájuk nagy vadászatokat rendeztek. 

Jelentős települések 

Esztergom 

A magyar középkor egyik legfontosabb városa, királyi és érseki székhely. Lakói közt 1891-ben volt kilencezer magyar, háromszázötven német és százötven szlovák. Esztergom 1895-ig valójában négy közigazgatásilag elkülönült, ám teljesen egybeépült községből állt: maga a város mellett, attól északra Szenttamás nagyközség terült el, a bazilikától koronázott várhegy és az alja Viziváros nagyközséget képezte, míg tőle északra Szentgyörgymező nagyközség volt, utóbbi kettő közvetlenül a Duna partján. E négy településen összesen tizenhatezer ember élt, ebből magában a városban, mint említettük, kilencezer. 

Esztergom város a várhegytől délre terült el, szabályosan épült, csinos utcákkal, melyek a város északi csúcsától dél felé legyező módra ágaztak szét. Legélénkebb tere a Széchényi tér volt, melyen a barokk városháza (hajdan Vak Bottyán kastélya), a takarékpénztár, az iparbank épülete, a Saskaszárnya és a csendőrségi laktanya volt. A városháza mögött állott a megyeház, odább a Jókai utcában a plébániatemplom, a bencések háza és a ferencesek temploma és zárdája. 

Szenttamás nagyközség Esztergom városával teljesen összeépült. Hajdan itt prépostság állott fenn, mely utóbb az érseki káptalanba olvadt, és épületeit a törökök erősségnek alakították át. Szentgyörgymező nagyközség a Duna mentén épült, kelet felé a pilismaróti útig terjedt. Víziváros (Érseki Víziváros) nagyközség az esztergomi Várhegyet és alját foglalta el, Szentgyörgymező és Szenttamás közé ékelve, közvetlenül a Duna partján. 

Az újkőkor óta lakott várhegyen Krisztus előtt kelták és illírek telepedtek meg. A rómaiak az illír nevet átvéve Solvának nevezték itt felépített erődjüket. Nevének eredetéről több elgondolás is létezik. Korábban a frank Osterrungen (Ostar = kelet, rungen = vár) névből vezették le, amelyből a középkori latinság Stringoniumot, a szlávok Ostrihomot, a magyarok végre Esztergomot formáltak. A nyelvtörténészek többsége ma már ezt nem fogadja el, de abban nincs egyetértés, hogy valójában mi az igazság. 

Géza fejedelem itt rendezte be székhelyét, és mint említettük, itt született Szent István király, aki itteni koronázása alkalmával megalapította az érsekséget. Az Árpádok alatt a kiváltságokkal bőven ellátott város az ország egyik legnagyobb kereskedelmi és ipari központja lett. Mint a legfontosabb hiteles helyen, az esztergomi káptalanban nagyszámú oklevelet állítottak ki, melyek közül több száz máig fennmaradt. III. Béla idején hatalmas palotarendszer épült a várhegyen, amelynek nagyságát jól érzékeltetik a fennmaradt csekély maradványok is. A királyi város piacán az egész Kárpát-medence árui megfordultak. Ha a középkori Esztergomot magunk elé képzeljük, egy zsúfolt, nyüzsgő, gazdag, számtalan nációt (magyarokat, itáliaiakat, franciákat, zsidókat) befogadó, élettel teli települést láthatunk, akár egy kosztümös filmben. 

A város első virágzása a tatárjárással véget ért, a tatárok a lakosság nagy részét legyilkolták, és bár a várat elfoglalni nem tudták, a többi részt felégették. Ezt követően a királyi székhely is elkerült innen Budára, Esztergom jelentősége lecsökkent. Második virágzását a nagy reneszánsz érsekek, Vitéz János és Bakócz Tamás hozták el, a hódoltság alatt azonban, valamint a visszafoglaló háborúk során az egész középkori város megsemmisült. A XVIII. századtól itt is megindult az újratelepülés, de korábbi jelentőségét Esztergom nem nyerte vissza. A millennium idejére némileg mégis erőre kapott, megépült a székesegyház, az állandó dunai híd, kiépült a vasút, 1895-ben végre közigazgatásilag is egyesült a négy település, amely lendületet adott a város fejlesztésének, iparosodásának is. 

Dorog 

Kisközség, 1891-ben ezerháromszáz német és magyar lakossal, postahivatallal és posta-takarékpénztárral. A település mellett volt a Drasche-féle kőszénbánya és téglagyár százötven munkással, kik külön munkásházakban laktak. Első említése a XII. századra esik, egy ideig a királyné udvarának szakácsai, illetve azok családjai lakták. Rövid időre Csák Máté szerezte meg, annak bukása után a XIX. századig az esztergomi káptalan birtoka maradt. A hódoltság kezdetén elnéptelenedett, és végig lakatlan maradt településre a XVIII. században svábok és magyarok költöztek. A század folyamán kereskedelmi központtá fejlődött. A bányászat a XIX. század derekán kezdődött, és fellendülést hozott Dorognak. 

Dömös 

Nagyközség a Duna visegrádi szorosának elején, a folyó jobb partján, 1891-ben ezerháromszáz magyar lakossal, vasúti állomással, postahivatallal és posta-takarékpénztárral. Határában emelkedik a páratlan kilátást nyújtó Dobogókő és a Keserüshegy. Álmos herceg 1107 táján azon a helyen, hol nagyapja, I. Béla halálát lelte az összeroskadt ház vagy trón romjai alatt, prépostságot és káptalant alapított. Kálmán király az ellene lázadó Álmost megvakíttatta, és Álmos azután jobbadán itt töltötte életének még hátralevő éveit. A Szűz Mária és Szent Margit tiszteletére emelt egyházat csak fia, II. (Vak) Béla fejezhette be 1138-ben, Saul prépost idejében. A prépostságnak ötvenkilenc faluja volt. Idő folytával feloszolván a káptalan, Zsigmond király 1433-ban Benedek-rendi közösséget telepített ide. Az új rend első apátja, az 1441-ben elhunyt Filipponi Bernadin sírjához kegyelettel zarándokoltak a magyarok. A várnai csatát követő zavarokban a rend lemondott az apátságról, mire IV. Jenő pápa ezt 1446-ban a pálosoknak ajándékozta, V. Miklós pápa pedig Kapusi Bálintot nevezte ki perjellé, őt közvetlenül a római szentszék alá rendelve. Időközben azonban Hunyadi János kormányzó Bothos Istvánnak adományozta a prépostságot. Ebből nagy összeütközés támadt a pápa és az ország közt, amit úgy szüntettek meg, hogy a pápa elfogadta Kapusi lemondását, a budai vártemplomot és a dömösi perjelséget ismét prépostsággá egyesítette, és első prépostjává Bothost nevezte ki, utódi, kinevezésének jogát azonban biztosította a magyar koronának. A XVI. század elején a nyitrai püspökséggel egyesítették, és ezentúl a dömösi prépostság csak mint cím maradt meg, mivel 1526-ban a török hadak az apátságot felégették, és 1543-ban az egész települést rommá tették. 

Kesztölc

Kisközség az esztergomi járásban, a millennium idején 1500 szlovák lakóval, postahivatallal és takarékpénztárral. Kesztölc felett emelkedik a Kétágú-hegy, amely már ekkor is kedvelt kirándulóhelye volt a budapestieknek. A község első említése a 11. századból való. A török időkben sem néptelenedett el teljesen, az adóösszeírásokban szerepel. Később, valószínűleg a visszahódító háborúk idején a lakosság mégis szétszéledt vagy elpusztult, a helyükre szlovákok érkeztek. A második világháborút követően, a lakosságcsere keretében több mint 300 szlovák lakos áttelepült Csehszlovákiába, a helyükre felvidéki magyarok érkeztek. A településhez tartozó Klastrompusztán építették a pálosok első monostorukat a 13. században.

Lábatlan 

Nagyközség, 1891-ben ezernégyszáz magyar lakossal, vasúti állomással, posta- és távíróhivatallal, posta-takarékpénztárral. Környékén nagy kőbányák voltak, melyekben márványnak is mondott jó minőségű mészkövet fejtettek, emellett a gróf Roon-féle cementgyár részvénytársaságnak nagy portland- és románcement-gyára működött. Valószínűleg a honfoglalás óta lakott település, amely római előzményekre települt. Legkorábbi okleveles említése a XIII. századból való, a XV. században már jelentős település, melynek temploma Árpád-kori maradványok felhasználásával épült. Lábatlan és a szomszédos Piszke kőbányáinak termelése Pestbuda-Budapest építkezéseinek fellendülésével megsokszorozódott. 

Nyergesújfalu 

Nagyközség, a millennium idején kétezerötszáz magyar és német lakossal, vasúti és gőzhajóállomással, posta- és távíróhivatallal és posta-takarékpénztárral. Helyén egykor a római limes egyik megerősített tábora állott, melynek romjaiból a kurucok 1706-ban várat építettek, de Pálffy János és Stahremberg Guidó bevették és lerombolták azt. A település első írásos említése 1285-ből való. A török korban elpusztult, azt követően mint az érsekség birtoka épült újjá. Az előző századfordulóra Nyergesújfalu is ipari központtá vált, ahol követ és szenet bányásztak, cementet és eternitet gyártottak. 

Párkány 

Nagyközség, 1891-ben kétezerötszáz magyar lakossal, takarékpénztárral, gőzhajó- és vasúti állomással, posta- és távíróhivatallal és posta-takarékpénztárral. A vele szemben fekvő Esztergom városával azelőtt hajóhíd kötötte össze, 1895 óta állandó vashíd. Eredetileg egy Kakat nevű község és vár állott a helyén, ezeket azonban a törökök Esztergom elfoglalása után lerombolták, majd új palánkvárat (parkan) emeltek a helyén. A hódoltság alatt ez az erőd többször gazdát cserélt. A Sobieski János lengyel király és Lotharingiai Károly vezette egyesült keresztény hadak 1683-ban a híres párkányi csatában súlyos vereséget mértek a Bécset sikertelenül ostromló, onnan visszavonuló szultáni hadseregre – valójában ezzel a csatával vált egyértelművé, hogy a törökök többé már nem tudják tartani Magyarországot. Ezt követően Párkány jelentős fejlődésnek indult, a XVIII. század elejétől mezőváros lett. Az egyik első magyarországi vasút, az 1850-ben megnyílt vác-pozsonyi vasútvonal Párkányon haladt keresztül, ami a község fejlődésére nagy hatást gyakorolt. 

Tokod 

Nagyközség, 1891-ben kétezer magyar és német lakossal, vasúttal, posta- és távíróhivatallal és posta-takarékpénztárral. Jelentős, az esztergomi papnevelő intézet tulajdonában álló barnaszénbányák működtek itt, melyekben kétszáz munkás dolgozott, az évi termelés két-háromszázezer mázsa volt. Tokod évezredes múltra tekint vissza, a helyén kelta falura települt római tábor és település volt, ahol már ekkor foglalkoztak üvegművességgel és vasiparral. Első (közvetett) írásos említése 1181-ből való. A hódoltság alatt többször elpusztult, majd újratelepült. A szénbányászat 1812-ben indult, majd az üvegipar is lábra kapott. A millennium idején jelentős ipari településnek számított.