Vármegyék könyve

Fejér

A Dunántúl egyik vármegyéje, melynek egykori területe négyezer-száz négyzetkilométer volt, az átlagos megyeméretnél kissé nagyobb, lakossága 1891-ben kétszázhuszonkétezer lélek, közte százkilencvenezer magyar, huszonhatezer német, háromezer szlovák és kétezer szerb. Németek leginkább a móri és váli járásban, szlovákok a váliban, szerbek az adonyiban éltek. A vármegye öt járásra oszlott, székhelye Székesfehérvár szabad királyi város volt. A községek közt volt hetvennyolc nagyközség és huszonnyolc kisközség, általában középnagyságúak, a legnépesebbek Mór kilencezer, Bicske hatezer, Ercsi ötezer-hatszáz, Csákvár ötezer, Sárbogárd négyezerötszáz, Adony négyezer-négyszáz és Káloz négyezer lakossal. 

Közművelődése fejlettnek volt mondható. Területén közel kétszázötven iskola működött négyszáz tanítóval, a tanköteleseknek csak hat százaléka nem tanult. A hat éven felüli népesség körében a férfiak ötöde, a nők negyede nem tudott sem írni, sem olvasni. Az elemi iskolákon kívül volt a vármegyében tizenegy kisdedóvó, három iparostanonc-iskola, püspöki hittani intézet, ciszterci főgimnázium, állami főreáliskola és kereskedelmi akadémia. 

Fejér felülete északon hegyes, délen dombos és lapályos. A Vértes hegység gerince részben a vármegye határát képezte, legjelentékenyebb emelkedései a Mór feletti Csókahegy és a vármegye legészakibb részében emelkedő Nagy-Somlyó várhegy, egyébként magassága a háromszáz métert nemigen haladja meg. A hegység keskeny völgyei dél felé a csákvári lapályra nyílnak, ezen túl a székesfehérvári és velencei dombok terülnek el, melyek a Velencei-tó feletti Meleg-hegyben 352 méter magasságig emelkednek. Északkelet felé a váli völgyön túl az a nagy kőbányái által (Sóskút) jellemzett dombvidék ágazik szét, mely végső nyúlványait Torbágyig és Budafokig bocsátja. A Sárréten és a Velencei-tavon túl elterülő lapályt csak apró dombsorok és csoportok tarkítják, melyek 140-160 méternél nagyobb magasságot nem érnek el. Csak a Duna legközelebbi melléke és nevezetesen az Ercsi és Adony közti öböl ereszkedik száz méteren alul, úgyszintén a Sárvíz csatornájának völgye. 

A megye fő folyóvize a Duna, mely egykor Érdtől Kisapostagig Fejér határát képezte, és egész hosszában gőzhajók közlekedtek rajta. A Duna nagyobb mellékvizei a Vértesben eredő Zámori-patak, Szentlászló-víz és Váli-víz. Ezeknél jelentékenyebb a Sárvíz, mely a móri patak és a Séd vízrendszerét egyesíti magában. A Sárréten kívül, melynek lecsapolására a Nagycsatorna szolgált, még egy nagyobb állóvize van Fejér vármegyének, a Velencei-tó, mely a hozzá csatlakozó Nádas-tóval együtt a millenniumkor mintegy negyven négyzetkilométer területet borított el, és szárnyas vadban való bővelkedése folytán gyakori vadászatoknak volt színhelye. A Velencei-tó a csákvári posványos lapályon eredő vizeket veszi magába, lefolyása nincs. Kisebbek és inkább mocsárjellegűek voltak a székesfehérvári Sóstó, a Kajtori-tó, a Szentágota és Nagylók körüli tavacskák. 

Története 

Fejér területéről az őskori népek számos maradványa ismert, e megye területe évezredeken át folyton lakott és művelt vidék volt. Egyebek mellett Battán, Ercsiben, Dunapentelén, Baracson kőkori eszközöket találtak, különösen utóbbi két helyen nagyobb számmal. A bronzkorból szintén érdekes lelőhelyek vannak, például Bárándon, Vál mellett, Kajászószentpéteren, Dunapentelén, Ercsiben, Érden. Érdekes vaskori leletek jöttek elő Perkátán, kelta érmek Csákváron és Újfalun (Seregélyes mellett). A megye területét a rómaiak Domitianus császár idejében (Kr. u. 81–96) szállották meg. A római uralom alatt vonult keresztül a megye Duna melléki részén a nagy római út Aquincumtól Mursáig (Eszékig), melynek nyomai sokáig fennmaradtak, sőt az eszéki országút részben ma is ezen út nyomvonalán halad. A Duna melletti római telepek voltak Matrica (Batta és Ercsi között), Vetus Salina (Adony község helyén), Intercisa (Dunapentele községben). Már a millenniumi idején is alig akadt olyan község, melynek határában római érmet vagy egyéb régiséget ne találtak volna – a leletek száma később jelentősen megnövekedett, az egyik legjelentősebb pannóniai lelőhellyé Gorsium vált. 

A magyarok bejövetele előtt e vidéken csekély lélekszámú szláv népek tanyáztak, László Gyula szerint viszont korábban érkezett magyar csoportok már ekkor is itt éltek. A honfoglaló magyarok mindjárt az első évben megszállták a vidéket, mely központi fekvése folytán fejedelmi szállásterület lett. Anonymus szerint a későbbi vármegye keleti felső részét Előd, Szabolcs atyja vette birtokba, Székesfehérvár vidékét és a vármegye nagy részét Árpád magának és nemzetségének tartotta meg. A Sárvíz mellékét meghódító Vajta vezér emléke a mai Vajta község nevében maradt fenn. 

A megyét, pontosabban annak elődjét, a várispánságot Szent István alapította. Az ispánságon belül a Géza fejedelem által letelepített besenyők, a XV. században a kunok kiváltságos területet bírtak. Fehérvár Esztergom után a második királyi székhely lett, itt épült fel az a bazilika, amely a hódoltságig számos magyar király hamvait befogadta. A Szent István halála után bekövetkezett mozgalmas időkben, Orseolo Péter gyönge kormányzása alatt az idegeneket megunt pogány magyarság Vata vezetése mellett fellázadt. E lázadás egyik központja Székesfehérvár és vidéke volt. Péter híveinek hívására II. Henrik német császár nagy hadsereggel Magyarországba tört, azonban a magyarok által serege úgy megveretett, hogy a németek vértjeiket elhányva menekültek – azon hegységet, ahol a németek halomszámra heverő vértjeit összeszedtek, krónikáink szerint Vértes hegységnek nevezték el. 

A tatárok a várost ugyan bevenni nem tudták, de a megyét feldúlták, bár akkora pusztítást nem szenvedett, mint az Alföld. Az Árpád-ház kihaltával a királyi udvar is elhagyta Fehérvárt, amely azonban megmaradt szakrális központnak, koronázó- és temetkezőhelynek. A mohácsi csata után Fejér vármegye súlyos veszteségeket szenvedett, mert a győztes török sereg a Duna mellett vonult fel Buda felé, és így a megyét egész hosszában feldúlta, Duna melléki községeit elpusztítván, 1543. szeptember 4-én elesett Fehérvár, és a török hódoltság megkezdődött. 

A török által elfoglalt megyét a budai pasa szandzsákságán belül négy vilajetre – budai, fehérvári, simontornyai és szekszárdi – osztották fel. Az úgynevezett tizenöt éves háború során a megye sokat szenvedett: 1593-ben Pákozdnál volt nagy ütközet, 1601-ben pedig Csókakő vár mellett vívták a sárréti véres csatát. Mindkettő a török vereségével végződött, de a siker ekkor még csak átmenetinek bizonyult. 

A török iga alól 1688-ban szabadult meg Székesfehérvár és vele a megye. Az első tisztújító közgyűlést 1692 szeptemberében tartották Fehérváron, ahol mindössze ötvenkét szavazó nemes volt jelen. A megye lakosságának nagy része elpusztulván, a Duna mellékén, Alsószentiván vidékén, Perkátán, Sóskúton, Ráckeresztúron rácok telepedtek le, Tárnokon, Tordason szlovákok, Etyeken, Acsán, Móron, Isztiméren, Száron németek. A rác lakosság egy része, kivéve a Duna mellékét, a Rákóczi-szabadságharc alatt ismét elvonult. 

A török kiűzése után a reformáció szinte az egész megyét a maga oldalára állította, a katolikus ellenreformáció azonban sikeresnek bizonyult, különösen midőn Mária Terézia 1777-ben megalapította a fehérvári püspökséget. A XIX. század elején megindult nemzeti mozgalmak nyomán a megye 1818-ban Fejér megyei magyar színtársulatot szervezett, melynek tagjai az ország akkori elsőrangú színészei voltak. Az 1830-as és 40-es évek mozgalmai e megyén is átviharzottak, és a pecsovics (Habsburg-hű) és liberális párt közt nagy harcok dúltak, 1843-ban például katonai beavatkozás mellett tartott a kormány véres restaurációt (tisztújítás) a megye tisztikarában. A szabadságharc több nevezetesebb eseménye folyt le a megyében, mindenekelőtt a sorsdöntő pákozdi csata, hol az újonnan szervezett honvédség fényes tanújelét adta hősies bátorságának. 

Gazdasági élet 

A vármegye ipara és kereskedelme a kor viszonyaihoz képest fejlettnek volt mondható. Az ipar elsősorban Székesfehérváron volt jelentős, továbbá Bicskén és Móron, e három település saját ipartestülettel is büszkélkedhetett. A kereskedelem fő cikkei gabonaneműek, bor, gyümölcs, élő állatok, építőanyagok és fa voltak. Fehérvár mellett élénk kereskedést folytatott Mór, Bodajk, Martonvásár, Bicske, Adony és Sárbogárd. Az üzleti élet élénkítésére szolgált egy bank, nyolc takarékpénztár és huszonhét szövetkezet. Az ásványok közül kitűnő építőanyagot szolgáltatott a sóskúti, etyeki, lovasberényi és szári kőbánya. A megye ásványos vizei közül az országos hírű mohai Ágnes-forrás mellett az ottani Stefánia- és Reform-források vize, továbbá a felsőalapi keserűvíz is messzire eljutott, az alsóalapi keserűvíz és a bodajki mésztartalmú forrás fürdőül is szolgált. A Sárvíz körül a lakók sziksót szedtek és salétromot is főztek. 

A lakosság főfoglalkozása azonban a mezőgazdaság volt, és ennek szolgálatában állott a Fejér vármegyei gazdasági egyesület és a váli gazdakör. Fejér megye hazánk legtermékenyebb részei közé tartozik, melynek gabonája mindig nagy hírben állott. A gabonaneműek közül leggyakoribb volt a búza, árpa, zab és tönköly, kukorica és rozs, termeltek továbbá még burgonyát, cukorrépát, takarmányrépát, lucernát és lóherét, valamint kölest, kendert és lent. A megye szőlőművelése a filoxéra pusztításai folytán tetemesen csökkent, aztán ismét erőre kapott. Legjobb borok termettek Mór, Csókakő, Vál és Rácalmás környékén. Jelentékeny volt azonkívül Fejér gyümölcstermelése, melynek nagy részét Budapestre szállították. Az erdőségek kizárólag lomberdők, legnagyobbrészt tölgyesek. 

Fejér állattenyésztése jelentős és fejlett volt, a szarvasmarhák között talán itt volt a legmagasabb az úgynevezett színes (később magyar tarkának nevezett), jól tejelő fajta aránya. Nevezetes állattenyésztő telepek voltak Alcsúton (József főhercegé), Sárosdon (Esterházy Andor és László grófoké), Csalapusztán (Kégl György angol félvérménese), Fejérszentivánon (Zichy Jenő gróf lótenyésztése), Előszálláson (a zirci apátság ménese és magyar gulyája), Martonvásáron stb. 

Jelentős települések 

Székesfehérvár 

Szabad királyi város a Sárrét és Velencei-tó közti síkon, 111 m tenger feletti magasságban. A millennium idején is már egyike volt a Dunántúl csinosabb városainak, melynek belső részei a modern város jellegét viselték magukon, míg külsőbb részei kevésbé rendezett és kevésbé városias jellegű utcákból álltak. Lakosságának száma 1900-ban harmincezer lélek volt (kilencvennyolc százalék magyar), mihez még ezernégyszáz főnyi katonai népesség járult. 

A középkori Fehérvár a hódoltság alatt és a visszafoglaló háborúk során elpusztult, az újkori belvárosban a barokk a meghatározó építészeti stílus. Mint megyeszékhely Fehérvár számos közintézménynek adott otthont, kulturális intézetei közül említendők a ciszterciek főgimnáziuma, az állami főreáliskola, a papnevelde és hittani intézet, a kereskedelmi akadémia, a püspöki könyvtár, valamint számos közhasznú, jótékony és iparos egyesület és társulat, közte a Vörösmartykör és a történelmi és régészeti egylet. Itt jelentek meg a Székesfehérvár és Vidéke, Fejér-megyei Napló és Pályázat (izraelita hivatalnokok közlönye) című lapok. 

A lakosság legnagyobb része mezőgazdasággal foglalkozott, dúsan termő zöldségféléit és kerti veteményeit nagy mennyiségben Budapestre szállította. Ipara a millennium idején fejlődőben volt, jelentékenyebb iparvállalatai voltak a Fellmayer-féle festőgyár, egy gépgyár, két téglagyár és két nagy építészeti vállalat. Kereskedelme, forgalma élénk volt, a magyar királyi államvasút és a déli vasút négy irányban közvetítette a közlekedést. Volt posta- és távíróhivatala, posta-takarékpénztára, városi telefonhálózata. 

Az őskor óta lakott területen Taksony, majd Géza hozott létre fejedelmi központot, amely körül számos falu jött létre. Géza emeltette itt a Szent Péter-templomot, Szent István pedig a Boldogságos Szűz Máriának szentelt bazilikát, mely köré királyi várat építtetett. Fehérvár neve latinul legkorábban 1009-bôl ismert, és szerepel a koronázási paláston is (Alba civitas). Első magyar nyelvű említése a híres nyelvemlékben, a Tihanyi alapítólevélben olvasható: „feheru-uaru rea meneh hodu utu rea” (Fehérvárra menő hadiútra). 

Fehérváron kolostort alapított majd minden jelentős férfi és női szerzetesrend, melyek közül többen iskolát és kórházat is fenntartottak. A királyi udvar mellett volt itt sókamara és pénzverő kamara, és Fehérváron tartották az ország legnagyobb vásárait. Az Aranybulla előírta, hogy a király minden évben törvénynapokat tartson Fehérváron, 1290-ben pedig arról született törvény, hogy itt minden évben országgyűlést kell tartani. A Szent István alapította várost IV. Béla teljesen átépíttette, vallon polgárokat telepített bele, új várat és palotát emeltetett. Az ország világi központja azonban fokozatosan Budára tevődött át, Fehérvár szakrális központ maradt. A középkori Fehérvár utolsó nagy felragyogását Hunyadi Mátyásnak köszönheti, aki itt tartotta esküvőjét Aragóniai Beatrixszal, és ebből az alkalomból új palotát építtetett, felújíttatta a városfalakat és kibővíttette a bazilikát. 

Mátyás halála után Habsburg Miksa elfoglalta és kifosztotta a várost. Ezt a veszteséget Fehérvár még kiheverte, de bő fél évszázad múltán, 1543-ban a török hódítást már súlyosan megsínylette, a lakosság nagy része elmenekült, helyükre törökök és bosnyákok települtek. A tizenöt éves háborúban a város leégett, rommá lett, a törökök csak a védműveket építették újjá. 

A török kivonulása után csak lassan indult újra az élet, mert az itt maradt császári őrség és a rác milícia zsarolása a városban és a vidéken sokszor terhesebb volt a törökénél. A vár falait 1702-ben kezdték lebontani (egy kevés megérte a huszadik századot), ekkor kezdett fellélegezni és szervezkedni a város, amely még megsínylette a Rákóczi-szabadságharc küzdelmeit, de 1715-ben visszakapta szabad királyi város rangját, és végre megindulhatott a fejlődés útján. 

Az újjáépítés megőrizte a középkori utcaszerkezetet, de az épületek már barokk és rokokó stílusban emelkedtek az évszázados alapokon. Lendületet adott a városnak a püspökség megalapítása. A XIX. században megindult az iparosítás, amelyhez támogatást adott, hogy Fehérvár a század végére vasúti csomópont lett. A millennium idejére a romokból feltámadott város az ország egyik jelentős kulturális központja lett, kőszínházzal, nagy közkönyvtárral, újságokkal, kulturális egyesületekkel. 

Adony 

Nagyközség, járási székhely, 1891-ben háromezerháromszáz magyar és ezer német lakossal, vasúti és hajóállomással postával és távíróhivatallal. Itt volt az első és negyedik század között a római Vetus Salina katonai tábor. Első írásos említése a XIV. századból való, Hunyadi Mátyástól mezővárosi rangot nyert. A hódoltság alatt elnéptelenedett, később magyarokkal és németekkel telepítették újra. Az előző századfordulón kitűnő földműveléséről, szőlőtermeléséről, marhatenyésztéséről volt ismert. 

Bicske 

Nagyközség, 1891-ben hatezer magyar lakossal, vasúti állomással, posta- és távíróhivatallal és postai takarékpénztárral. Fejlődő és élénk község volt, takarékpénztárral, iparostestülettel és iparostanonc-iskolával. Csillagvizsgáló tornyát, melyet Nagy Károly matematikus rendezett be, 1849-ben elpusztították, romja ma is áll. 

Dunapentele 

Nagyközség, 1891-ben háromezerhatszáz magyar lakossal, posta- és távíróhivatallal, posta-takarékpénztárral. A kőkor óta folyamatosan lakott település, a római korban Intercisa néven katonai tábor. Magyar nevét a közelben állott, 1000 körül alapított bazilita Szent Pantaleon-kolostorról kapta. A hódoltság alatt elnéptelenedett, majd szerbekkel, bosnyákokkal, bolgárokkal telepítették újra. A XIX. századi falut Dunaújváros olvasztotta magába. 

Ercsi 

Nagyközség, 1891-ben ötezerötszáz lakossal (közte ötezerháromszáz magyar, kétszáz szerb), vasúti és gőzhajóállomással, posta- és távíróhivatallal, posta-takarékpénztárral. Középkori eredetű település, mezőváros. A hódoltság alatt török palánkvár volt, több hullámban horvátok települtek be. A XIX. század elején a báró Eötvös család birtoka, itt töltötte gyerekkorát Eötvös József, és itt is nyugszik. A XIX. század végén jelentős malomipara és cukorgyára volt. 

Mór 

Nagyközség, korábban mezőváros, járási székhely, 1891-ben háromezer-háromszáz magyar és hatezer német lakossal, a járási szolgabírói hivatal, járásbíróság, közjegyzőség és adóhivatal székhelye. A hódoltság után tisztán német lakosokkal települt újra. Volt kapucinus kolostora, takarékpénztára, népbankja, ipartestülete, alsófokú ipariskolája, lovassági kaszárnyája, többféle egyesülete, vasúti állomása, posta- és távíróhivatala és postatakarékpénztára. Országos és hetivásárairól volt híres. Terjedelmes határában sok jó bor termett.