Vármegyék könyve

Fogaras

Egykori erdélyi megye, területe ezerkilencszáz négyzetkilométer volt, az átlagos megyenagyságnak durván a fele, lakóinak száma 1891-ben nyolcvannyolcezer lélek, köztük négyezer magyar, négyezer német és nyolcvanezer román. Négy járásra oszlott (alsóárpási, fogarasi, sárkányi és törcsvári), a lakók öt nagy és nyolcvankét kisközségben éltek, melyek közt kétezernél több lakosa csak kettőnek volt. Legtöbben, hatezren Fogarason laktak, mely 1876-ban elvesztvén szabad királyi városi rangját, a millenniumkor nagyközség volt, de 1907-ben rendezett tanácsú várossá lépett elő. Ilyenformán az előző századfordulón Fogaras vármegyében város nem akadt. 

Közművelődés tekintetében a megye az előző századfordulón még igen alacsony fokon állott, a férfiak fele, a nők háromnegyede nem tudott sem írni, sem olvasni, és a tanköteles gyermekek negyede nem járt iskolába. A népiskolákon kívül volt a megye területén két állami polgári iskola, egy kereskedelmi középiskola, egy alsófokú kereskedelmi iskola és egy iparostanonc-iskola, valamennyi Fogarason. 

A megye a termékeny völgylapályt a havasok zord régiójával egyesítette. A nagyrészt északi határát képező Olt folyó mentén termékeny lapály terül el, dél felé e lapály észrevétlenül emelkedik, és abból a Fogarasi-havasok nagyszerű láncolata minden előhegy nélkül hirtelenül kiemelkedik. A hegylánc, melynek főgerince Románia felé a határt képezte, Erdély legmagasabb csúcsait egyesíti magában, és ebben emelkednek a Negoj (2536 m), Buttyán vagy Vunetara (2510 m), Viszta mare (2520 m) és Vurvu Urli (2479 m). E hatalmas hegységet keleten a Barca forrása feletti horpadás választja el a Brassói-hegységtől, melynek nyugati tagja, a 2241 méter magas Királykő egészen Fogaras vármegye területére esett, míg a Törcsvári-szoroson túl emelkedő Bucsecsnek csak nyugati lejtői számítottak Fogarashoz. E két utóbbi hegytömeg aljában a Barca termékeny rónája terül el (Barcaság), melyet nyugat felől a középmagasságú Persányi-hegység határol, mely azonban csak nyugati ereszkedőjével nyúlt be Fogaras vármegye területére, és itt azon halmos vidéket alkotta, mely a Sinka és Barca völgyei közt szétterül. 

Története 

A megye története szorosan összefügg az erdélyi románság történetével. Az ő mondájuk Oláhország alapítását egy állítólagos fogarasi vajdának, Fekete Radónak (Radu Negrunak) tulajdonítja, aki állítólag Fogarasból kiköltözve alapította volna a román vajdaságot. Már Hasden román történetíró megállapította, hogy ez a Radu Negru csak mesés alak, de úgy gondolta, hogy a Bassarabok 1160–1170 között már bírták volna Fogarast. Hunfalvy Pál kimutatta, hogy ez épp oly valótlan, mint a Fogarasból való kiköltözés meséje. Tény az, hogy Fogaras vidékére, mint e végvárhoz tartozó állami birtokra a magyar királyok a XIII. század folyamán, főképp a tatárdúlás után nagyobb tömegben telepítettek a havason túlról románokat jobbágyokul. Egy oklevél 1222-ben említi először az erdélyi románokat, éppen Fogaras vidékén, 1223-ban a király a kerci apátságnak egy a románoktól elvett földet adományoz. 

II. András királynak 1224-ben a szászok számára adott kiváltságlevele, az úgynevezett Andreanum így fogalmaz: „Ezek felett az oláhok és bissenusok (ti. besenyők) erdejét minden vizeivel egyetemben közönségesen nékik (ti. a szászoknak) adtuk úgy, hogy az oláhok és bissenusok közönséges szabadsággal azoknak hasznát vévén, onnan senkinek is szolgálni ne tartozzanak.” Ez az „oláhok erdeje” valószínűleg a későbbi Fogarasi-hegység mindkét oldali lejtőit foglalhatta magában. 

Fogaras neve először egy 1231-i oklevélben fordul elő, mely szerint Fogaras vidékén, nevezetesen Szombathelyen (a későbbi Szombatfalván) az oláhok földje azelőtt a bolgároké (a szláv brodnikoké, révészeké) volt, akik szintén királyi telepesek voltak, és Fogaras várához tartoztak. A vidéken 1291-ben vegyesen laktak szászok, székelyek és románok, mind új királyi telepítvényesek. Román részről kenéznek nevezett elöljárók (lásd a szláv úr, herceg értelmű knyáz szót) intézték a betelepítést, akik egy-egy falut alakítottak a havason túli jövevényekkel, és a királytól jutalmul megkapták a falu elöljárói tisztét. Az új telepesek mint várnépek és jobbágyok szolgáltak a királyi birtokokon. 

A XIV. század derekán Fogaras vidékét új telepítvénynek (nova plantatio terrae Fogaras) nevezik. Nagy Lajos király 1369-ben Fogarast hűbéresének, Vlad (magyarosan Lackó) román vajdának adományozta, aki címébe vette a fogarasi herceg (dux) nevet is. Ezután a terület közel száz évig (1464-ig) a havasalföldi vajdák magyar zászlós uradalmát képezte a magyar királyok fennhatósága alatt, gyakran ide menekültek a török elől veszély idején. Mátyás visszavette tőlük a területet, és 1464-ben Geréb Jánosnak (a későbbi erdélyi vajdának) és fiainak adományozta haszonélvezetül. A XV. század végén Corvin János herceg bírta. II. Ulászló 1505-ben Bornemisza Jánosnak adományozta, aki később budai várnagy volt. Ő Tomori Pált küldte le Fogarasba várnagynak, aki itt szerzett magának vezéri hírnevet egy székely lázadás elnyomása, a Fogaras vidékén elszaporodott rablók üldözése, török becsapások visszaverése által. 

A mohácsi vész után Maylád István (a Fogaras megyei Kománáról származott román bojár család ivadékából lett erdélyi vajda) és sógora, Nádasdy Tamás nyerte adományul a hatalmas állami birtokot. A Szapolyaiak ellen pártot ütő vajda Fogaras várába zárkózott, és sikerrel védte magát Szapolyai ostromló hadai, majd török és moldvai segélyhadak ellen is. Csellel csalták ki végre a várból és hurcolták Konstantinápolyba fogságra, ahol 1550-ben meghalt. A fogarasi uradalom valósággal egy kis fejedelemség volt ekkor, hatvannégy falu tartozott hozzá, zászlós uradalom (liber baronatus) volt, országos adót nem fizetett, a várnak adózott és tartozott katonai szolgálattal. 

Az uradalmat a várral 1567-ig a Maylád család, majd többszöri tulajdonosváltás után, midőn Báthory Zsigmond fejedelem nőül vette a császár rokonát, Mária Krisztierna főhercegnőt, hitbérül adta neki. A szerencsétlen fejedelemasszony sokat tartózkodott itt. Mihály román vajda is nejének adományozta Erdély leigázása után (1599), Mihály kiveretése után Csáky István kapta meg. A várat Bethlen Gábor építtette újra, aki az uradalomból is mintagazdaságot igyekezett teremteni. Bethlen, a Rákócziak és Apafi Mihály fejedelemsége alatt Fogaras szintén a fejedelemasszonyok birtoka volt, II. Rákóczi György ott töltötte mézesheteit 1643 tavaszán. 

A legnagyobb, valóban országos szerepet az utolsó erdélyi fejedelem, Apafi Mihály idejében játszott Fogaras vára, ahol a fejedelmi pár legtöbbször tartózkodott, országgyűléseket is tartottak. Ott raboskodott Béldi Pál, Bethlen Miklós, Haller János, oda zárkózott a fejedelem a Szebenben székelő Caraffa császári tábornok Erdélyt megszálló hadai elől. Ott halt meg Apafiné Bornemisza Anna 1688-ban és Apafi Mihály 1690-ben. Az erdélyi fejedelemség megszűntével (1690) a vár és a fogarasi uradalom a kincstár birtokába került. Az uradalmat Mária Terézia 1758-ban Bethlen Gábor erdélyi kancellárnak, 1762-ban pedig a szász egyetemnek zálogosította el, utóbbinak kilencvenkilenc évre, tizenhárom községet kiszakítván belőle a határőrséghez. 

Fogaras városának lakossága a fejedelmi korszakban (mint hivatalos kimutatások tanúsítják) magyarokból állott, akik többnyire református vallásúak voltak. A református templom kertjében van eltemetve a hitbuzgó Árva Bethlen Kata, aki a templomot újjáépíttette, iskolai alapítványokat tett. A város vidékén is sokkal több magyar volt, mint az előző századfordulón. Az 1765-ben felállított román határőrezred románosította el egészen a vármegyét. A fogarasi kapitányság 1766-ban jött létre, a tisztet magyarok és szászok felváltva viselték, 1767-ben Bruckenthal Mihály lett az első kapitány. A régi határőrség feloszlatása után annak vagyonából iskolaalapítványok létesültek. 

Az uradalom a szász egyetemmel folytatott úgynevezett kiváltási pör lejártával, 1874-ben szállott vissza az államkincstárra, amely állami ménesuradalmat rendezett ott be. Hatszáz-ezerötszáz holdig váltakozó tagokban mintegy nyolcvan kilométernyi hosszú vonalon elszórva terült el ez az állami birtok. A ménes törzse Alsószombatfalván volt, ahol az anyakancákat és kiscsikókat tartották, Alsókománán a nagyobb csikókat, Kománán, Sárkányban és Alsószombatfalván gazdasági intézőségek és tanyák voltak. 

Gazdasági élet 

A lakosság főfoglalkozása a mezőgazdaság volt, mely mellett a többi foglalkozási ágak alig kaptak szerepet, az iparban, közlekedésben, kereskedelemben, valamint az értelmiségi pályákon foglalkoztatottak együttes aránya az öt százalékot sem érte el. Az ipar jelentéktelen volt, egyetlen nagyobb telepe a zernesti cellulózgyár (száznyolcvan munkás), volt továbbá két szeszgyár (Fogarason), több fűrészmalom, négy nagyobb és százhuszonnégy kisebb vízimalom. Az üzleti életet két takarékpénztár és egy előlegező szövetkezet (mind Fogarason), egy posta-takarékpénztár és egy takarékpénztár segítette. 

A megye talaja a hegységekben terméketlen, ezért a földművelés csak az Olt lapályára szorítkozott, és leginkább rozsra, zabra és kukoricára terjedt ki, búzát és árpát keveset termeltek. Előfordult még pohánka (itt haricskának hívták), burgonya, kender és kevés, de jó dohány (1892-ben harminc hektáron termett négyszáz mázsa), valamint hagyma, zöldség, takarmánynövények stb. Az Olt mellékein kevés szőlő is termett, mely elég jó bort adott. 

Az állattenyésztés a havasi legelőknek köszönhetően eredményes volt, különösen a juhtartás, de akadt bőven szarvasmarha, nagy számban bivaly, sertés és természetesen ló is. A havasi legelőkre messze földről (Nagyszeben, Szelistye vidékéről, sőt olykor a Dobrudzsából) felhajtott nagy juhnyájak legeltek itt tavasztól őszig a falvaktól kibérelt legelőkön, fel a legmagasabb csúcsokig. A bivaly a mocsaras völgylapályon tenyészett leginkább. 

Fogaras vármegye vadban is bővelkedett, a völgylapály feletti erdőkben az apró vadon kívül sok volt a vaddisznó, a magasabb régiókban a medve, mely sok kárt tett a legelő marhában, a sziklák közt zerge is előfordult. Fogarasban egykor nagy vadászatok estek, az egész országból jártak ide a sportvadászok. A havasi patakokban sok volt a pisztráng, az Oltban nagyobb halak is akadtak. 

Jelentős települések 

Fogaras 

A századfordulón nagyközség, azelőtt szabad királyi város, 1907-től rendezett tanácsú város az Olt folyó mellett, a vármegye székhelye. Lakóinak száma 1891-ben közel hatezer lélek volt, köztük kétezer-négyszáz magyar, ezerötszáz német és kétezer román. Csinos város volt több templommal és régi várkastéllyal, mely a millennium idején kaszárnyául szolgált. Fogaras a vármegye törvényhatóságának, a járási szolgabírói hivatalnak, járásbíróságnak, közjegyzőségnek, adóhivatalnak és pénzügyőrségnek volt székhelye, volt állami, kereskedelmi középiskolája, alsófokú kereskedelmi iskolája, polgári iskolája, iparostanonc-iskolája, több pénzintézete, az osztrák–magyar bank fiókja, vasúti állomása, posta- és távíróhivatala, posta-takarékpénztára, gőzmalma, téglagyára stb. Lakói élénk kereskedést űztek, vásárai országos hírűek voltak. 

Fogaras neve először, mint említettük, 1231-ből ismeretes, ekkor azonban várról még nincs szó. A tatárjárás alatt a környék szinte teljesen elpusztult, azt követően a szászok és a vlach (román) kenézek szabadalmat kaptak, hogy a vidéket német földről, illetve a havasokon túlról benépesítsék. Az új lakosok állataik ötvenedével adóztak az épülő Fogaras vár részére. Az első ismert várat Apor László vajda építtette 1310 körül, de ez inkább fa palánkvár lehetett, semmint kőerődítmény. Van olyan nézet is, hogy az első vár építése jóval korábbi, a Csák-nembeli Pós mester emelte volna 1230 körül. A XIV. századtól a havasalföldi román vajdák hűbérként bírták Fogaras vidékét és várát. A szászok és a románok között gyakoriak voltak a villongások, főleg a legelő használata miatt. A XV. század elején az utóbb Drakulaként elhíresült Vlad Drakul volt Fogaras ura, őt Dán vajda követte. Ekkor már egyre gyakoribbak voltak a török betörések, és mivel a román vajdák azokat megállítani nem tudták, Fogarast 1464-ben Mátyás király koronajószágnak nyilvánította, de már 1472-ben a hét szász széknek odaengedte. 

Amint a megye történeténél már említettük, Fogaras fontos szerepet játszott az erdélyi fejedelemség életében. Az utolsó fejedelemtől, II. Apafi Mihálytól a kincstár vette át, attól a szász egyetem szerezte meg és tartotta birtokában egy évszázadon át. Ezalatt Fogaras alig fejlődött, hiszen a szászoknak semmi érdekük nem fűződött ahhoz, hogy a szomszédságukban jelentős kereskedőváros alakuljon ki. Az 1876-os nagy közigazgatási reform folyományaként, 1878-ban alakult meg Fogaras vármegye, és székhelye is ekkor indult fejlődésnek. Érdekes adalék, hogy tizenkét éven át Mikszáth Kálmán volt a város képviselője, és itt tanított 1908 és 1911 között Babits Mihály. 

Sárkány 

Nagyközség, járási székhely, 1891-ben ezerötszáz német, román és magyar lakossal, járásbírósággal, postahivatallal és posta-takarékpénztárral. Szászok által alapított település, már a XIII. században egyházas hely. 

Szombatfalva 

Alsószombatfalva, kisközség, 1891-ben nyolcszáz román és magyar lakossal, vasúttal, posta- és távíróhivatallal és postatakarékpénztárral. Elsősorban lipicaiakat tenyésztő állami ménes-uradalom széke volt, melyhez a hajdani Bruckenthal-féle kastély is tartozott. Eredeti neve Szombathely, magyar telepítés, a görögkatolikus fogarasi püspöknek 1737-ig székhelye. Keletifelsőszombatfalva és Nyugatifelsőszombatfalva, 1914-ben egyesített kisközség kilencszáz román lakossal, régi szép görögkatolikus templom romjaival.

Zernest 

Nagyközség, 1891-ben háromezer-ötszáz román és német lakossal, járásbírósággal, jelentékeny papiros- és cellulózgyárral, ezüsttartalmú ólomteleppel, vasúttal, posta- és távíróhivatallal és posta-takarékpénztárral. A XIV. század óta ismeretes, kezdetben a törcsvári uradalom, majd Brassó birtoka. Nevezetes az 1690. augusztus 21-i csata, melyben Thököly Imre török, tatár, román és kisebb részben kuruc sereggel a kétszeres túlerőben lévő, a Teleki vezette székelyeket is maga mellett tudó Heisler császári tábornokot váratlan rajtaütéssel megverte. A csatában Teleki Mihály elesett, Heister fogságba jutott, és Thököly Imre néhány hétre Erdély ura lett. 

Törcsvár 

Kisközség, járási székhely, 1891-ben kilencszáz román lakossal, a járási szolgabírói hivatal széke, posta- és távíróhivatallal és posta-takarékpénztárral. A község felett, meredek hegyen Erdély egyik legépebben megmaradt középkori erődítése, Törcsvár vára emelkedik. Midőn II. András 1211-ben a német lovagrendet behívta a határok védelmére, a rend fából emelt itt várat, ezt azonban a lovagrend kiűzése után feltehetően lerombolták. Nagy Lajos a szászoknak megengedte, hogy új várat emeljenek a szoros védelmére, az azonban királyi birtok lett, és a szászok csak a XV. század végén szerezték vissza, először zálogjogon, száz év múlva viszont örökjogon az övék lett. Az erdélyi fejedelmek több ízben megpróbálták a szászoktól visszaszerezni, de újabb és újabb fizetség ellenében lemondtak erről a törekvésükről. Az ország egyesítése után jelentőségét elveszítette, egy tucat katona teljesített benne szolgálatot.