Vármegyék könyve

Hortobágy

A Kárpát-medence egyik legismertebb és legkülönlegesebb tájegysége a hatalmas alföldi puszta, a Hortobágy. Európai rangú nevezetesség volt már az előző századfordulón is, a Magyarországra érkező külföldi utazók rendre felkeresték, hogy megízleljék a puszta romantikáját, gyönyörködjenek egyedülálló szépségében. Ismertsége és nagysága indokolttá teszi, hogy kötetünkben külön fejezet foglalkozzék vele. 

A Hortobágy pontos határait kijelölni nem lehet, hiszen nem közigazgatási, hanem tájföldrajzi egység, mely észrevétlenül megy át a környezetébe. A lepergett évszázadok során még ez az észrevétlen átmenet is folyton változott az éghajlat és az állattartás intenzitásának változásai, valamint a vízrendezés következtében. Az azonban nem kétséges, hogy az előző századfordulón az egész puszta területe meghaladta az ezerötszáz négyzetkilométert, tehát nagyobb volt, mint Esztergom vármegye. Ma inkább a nyolcszáz négyzetkilométer területű nemzeti parkot értik alatta, az előző századfordulón azonban csupán Debrecen városának kétszázhetven négyzetkilométer kiterjedésű puszta határa viselte ezt a nevet. 

Északi határa nagyjából a Balmazújváros-Tiszacsege vonal volt, északnyugaton a Tisza holtágai Egyekig, onnan dél felé bő húsz kilométer, majd keletnek huszonöt kilométer, onnan fel Balmazújvárosig. A terület szintkülönbsége keleti és nyugati vége között alig öt méter, melyet csak az úgynevezett kunhalmok törtek meg. Ezek a kurgánok mesterséges eredetű képződmények, lakódombok, sírhalmok, őrhalmok és határhalmok. Méretük változó, átmérőjük húsz-kilencven, relatív magasságuk egy-tíz méter, alaprajzuk többnyire a körhöz közelítő ovális. 

A közfelfogás ma úgy tartja, hogy a hortobágyi puszta ősidők óta meglévő száraz, víztelen vidék. A valóság ezzel szemben az, hogy a tájat döntően a vizek formálták. Egészen a XIX. század harmadik harmadáig a Tisza és a Berettyó árterülete volt a széles sík, tavasszal a többségét víz borította, amelynek egy része a mélyebb részeken egész évben át megmaradt, vagy tocsogókká, mocsarakká szikkadt. A honfoglaláskor mocsarakkal, ligeterdőkkel tarkított, valószínűleg lakatlan réteket találtak az ideérkezők. 

Története 

A Kárpát-medence egészéhez hasonlóan ez a vidék is már a kőkor óta lakott, az ásatások különböző kultúrák nyomait tárják fel. A réz- és bronzkor idején, tehát a népvándorlás századai előtt emelték a tévesen kunhalmoknak is nevezett halmok nagy részét. Ezeket később a vidéket hosszabb-rövidebb ideig uralmuk alatt tartó nomád népek is használták temetkezésre vagy őrhelyként. A vidék adottságai révén elsősorban a legeltető állattartás honosodott meg, de a földművelés is megkezdődött. 

A középkorban számos falu települt az akkor még ligeterdőkkel is tarkított pusztára. Mivel az akkori épületek közül többnyire csak a templomok épültek kőből, mára csupán ezek romjai, alapfalai maradtak meg, bizonyítékaként a korábbi településeknek. Ezek emlékét az egyes pusztarészek is megőrizték, például Papegyháza, Zám, Derzs, Máta, Angyalháza. Ezek néhánya a tatárjáráskor semmisült meg, de részben újra települtek, vagy újak jöttek létre. 

A kiszámíthatatlan vízjárás miatt elsősorban a legeltető állattartás terjedt el, hiszen a ló, a marha, és bizonyos határig a juh és a disznó is átlábal vagy átúszik az egyik füves kiemelkedésről a másikra, a szántóföldi növényeket viszont könnyen tönkreteheti egy-egy nagyobb áradás. A késő középkorban ezért egyre inkább állattartó közösségekké alakultak a falvak, melyek állataikat Debrecen, Buda vagy még messzebbi városok piacain értékesítették. 

Korábban általános feltételezés volt, hogy a puszta falvai a hódoltság alatt pusztultak el, lakóik bemenekültek a védettséget adó városok falai közé, odakint csak a szilaj pásztorok maradtak. A valóság ennél árnyaltabb. A tatárjárás és a hódoltság kétségkívül hozzájárult a falvak meggyengüléséhez, de ez önmagában nem lett volna elég – gondoljunk például Baranyára, amely szintén hódoltsági terület volt, az aprófalvas településszerkezet mégis érintetlenül vészelte át az évszázadokat. 

Az Alföldön az is szerepet játszott, hogy a falvak mintegy kiélték környezetüket, kivágták az amúgy is kevés fát, kimerítették a sekély termőtalaj erejét, és a romló gazdasági környezetben egyre inkább nagyállattartásra tértek át, amely viszont nem igényelte a helyben lakást. Mindehhez járult, hogy a gazdálkodási viszonyok az átlagnál rosszabbak voltak, öt-tíz évenként komoly árvizek öntötték el az egész határt, amely nyáron viszont kiszáradt, füvet is alig termett. Végül nem hallgathatjuk el azt sem, hogy az alföldi városok, bérlőként vagy tulajdonosként egyre nagyobb részt szerezve a falvak határából, nem segítették, inkább akadályozták azok gyarapodását, hogy a városi gazdák nagy nyájainak, gulyáinak nagyobb legelő jusson. 

Ezek a hatások együttesen vezettek oda, hogy a hortobágyi puszta többnapi járóföldre lakatlanná vált, csupán a pásztorok szállásai és a csárdák mutatták a civilizáció jeleit. Mindezekből következik, hogy a hortobágyi puszta nem természetes alakulat, hanem mesterséges képződmény, amelyet a folyók gátak közé szorítása és a folyamatos legeltetés tart meg olyannak, amilyennek ma ismerjük. Ha e két tényező megszűnne, a Hortobágy újra elmocsarasodna, rajta vízkedvelő fákból ligeterdők nőnének, tavasszal alig átjárható vízivilág venné birtokba, nyáron a száraz nád végtelen tengerével és a nád közt rétek szigeteivel, ahol a Toldiból ismert nádi farkas tanyáz. 

A hódoltság alatt elnéptelenedett puszta jelentős része a töröktől kiváltságokat nyert mezőváros, Debrecen birtokába került. Az akkor még szabályozatlan, „kanyargó” Tisza áradásai vékony, de gazdag termőtalajt terítettek a legelők alá, amelyek egyre nagyobb számú szürkemarhát neveltek Nyugat-Európa piacaira. A Hortobágyon Erdélyből is fontos út vezetett át, annak mentén már a XVII. században kialakult a csárdák sora, hogy az utazók megpihenhessenek, ehessenek, jószágaikat elláthassák. 

A sok változás közepette bizonyos állandóságot jelentett a hortobágyi, illetve eredetileg mátai híd. Első említése 1343-ból való, ekkor még fából készült, és birtokosának vámszedési joga volt, melyet Hunyadi Mátyás király is megerősített (nem csoda, hiszen ekkor Hunyadi-birtok volt). A török kiűzése körüli harcokban az akkori híd megsemmisült, de már 1699-ben állt az új, vámot is szedtek rajta. Bő száz esztendeig ez az alkotmány szolgált az utasoknak. Javítása azonban egyre többe került, és a birtokos Debrecen városa 1827-ben elhatározta, hogy végre kőhidat emel a Hortobágy vize fölé. 

Hat év alatt, 1833-ra el is készült az országnak máig legnagyobb közúti kőhídja. A híd keleti fejénél évszázadok óta június 17-én tartották a hídi vásárt, mely akkor még valódi vásár volt, az egész puszta pásztorai beszerezhették itt a szerszámokat, ostorokat, ruhát, egyebet, a városi, falusi népek pedig állatokat vehettek. A híres kilenclyukú hídnál öregebb, 1809-ben épült az eredetileg szintén kilenc ívet számláló Zádor híd. Ez alól azonban a vízrendezés elvitte a folyót, és most magában áll a pusztában. Egy nagy árvíz egykor elvitte a két-két szélső pillérét, és most öt íve szolgál azoknak, akik át akarnak menni rajta. 

A hortobágyi csárda nem ilyen régi, de azért néhány száz évet az is számlál. Egészen pontosan 1699. június elsején kezdte meg a működését az első csárda a híd lábánál, és sokszori átépítés és bővítés után ugyan, de mindmáig ez az épület szolgálja a betérő vendégeket. Debrecen városa emeltette, és bérbe adta (elsőre bizonyos Vasvári Istvánnak), előre megszabva az ott alkalmazandó árakat is. Negyven év múltán a város az aprócska épületet kibővítette, immár „öt ablaka, három ajtaja” volt, benne két fekvőhely, két asztal, három lóca. Újabb húsz év multán már hét nyoszolyát számlált a nevezetes intézmény. Megint húsz év múlva alapos átépítés, bővítés következett, most már hét vendégszoba is készült, összesen tizennyolc nyoszolyával, az ivóba került tizennégy asztal, karszék, lóca, fogas, lámpás elegendő. Végül 1830-ban került sor jelentős bővítésre, majd a XIX. század végén újabb vendégszobák hozzácsatolására. 

Természetesen nem a hortobágyi a puszta egyetlen csárdája, egykor 10-15 kilométerenként minden irányban állott egy, némelyik ma is megvan. A leghíresebb mégis a Kilenclyukú híd mellett álló, amely köré a XX. század derekán egész község növekedett. 

A múlt XIX. század közepén, 1846-ban Tiszadobnál megkezdődött a Tisza szabályozása, és ezzel megszűntek a tavaszi árvizek, a gátak közé terelt folyó nem árasztotta el többé termékeny iszapjával a Hortobágy laposait, nem táplálta a holtágak és a távolabbi területek mocsárvilágát. A puszta új arcot öltött, szikesei kiterjedtek, vizei visszaszorultak. A XX. század derekán a Hortobágyot csatornákkal hálózták be, és megpróbálták ráerőszakolni a nagyüzemi, monokultúrás mezőgazdaságot. Ez a kísérlet szerencsére megfeneklett, viszont sikerült valamit visszamenteni a régi vízivilágból. A puszta döntő hányadát ma természetes élőhelyek, valamint egy mocsarakból, tavakból és holtágakból álló „vízország” alkotják. A halastavak összterülete hatezer hektár, a világ egyik legnagyobb mesterséges halastórendszere, és százezernyi vonuló vízimadár menedéke. 

Gazdasági élet 

Mint említettük, a Hortobágy a millennium idején Debrecen városának tulajdona és állattenyésztésének súlypontja volt. Itt még fönntartotta magát eredeti valóságában a ménes- és gulyagazdálkodás. A Hortobágyon 1894-ben nyolcvanháromezer gazdasághoz való háziállat legelt, úgymint tizennégyezer szarvasmarha, ötezer ló, ötezer sertés, négyezer magyar juh és hatvanezer birka. A legelőterületek elkülönítve nem voltak, hanem a ménesek, gulyák és nyájak legelőterülete a folyópartok és égtájak szerint, de csak szemmérték szerint volt kijelölve. 

A különben lakatlan síkon a pásztorok maguk építette tanyákon és szállásokon éltek. A pásztortanyák egymástól négy-hat kilométerre, tehát jó óra járásra estek. Azokban tartotta ki-ki a maga ládáját a személyes holmijával, itt volt a közös élelmiszeres láda füstölt húsnak, tésztának, kenyérnek, sónak. Esős időben ide húzódtak be, különben nemigen tartózkodtak benne, kint ettek és aludtak a szabad ég alatt. Főzni többnyire a patkó alakú, befelé dőlő nádfallal kerített, úgynevezett vasalóban szoktak, hogy a szél el ne vigye a parazsat, és tüzet ne okozzon. A juhásztanya inkább hasonlított a parasztok házaihoz, minthogy a juhok télen is kint maradtak a pusztán, és a juhász egész családjával kint élt velük. 

A Hortobágy egyik jellegzetessége a gémeskút. Nem azért, mintha másutt nem akadt volna, hanem mert a széles pusztán szem előtt volt. Egy-egy ilyen kút elkészítése komoly ácsmunkát igényelt. Maga a kútágas és a gém alkalmas fából könnyen volt elkészíthető, ám az olykor hat-nyolc négyzetméter nyílású, tíz méter mély kút belső ácsolata már nagy szakértelmet igényelt. A vizet mindig a bojtár húzta, aki a káván belül állt a kúton keresztbe fektetett gerendán, onnan húzta fel a gémről lógó kútostornál fogva a vödröt, és öntötte a vizet a vályúba. Némelyik kútnak két-három gémje volt, a legtöbbnek azonban csak egy. 

A pásztorok saját társadalmában a számadók álltak elől, akik átvették a gazdáktól az állatokat, és elszámoltak azokkal. A számadók maguk fogadták fel és fizették a bojtárokat, egy-egy nagyobb gulyához akár hatot is, kisebb nyájhoz esetleg csak egyet. Rangban leghátul álltak a tanyások, akik a szállásra ügyeltek, apróbb házimunkát végeztek és főztek. A közfelfogás úgy tartotta, hogy a csikósok előbbre valók, mint a gulyások, amazoknál hátrébb a juhászok, leghátul a kondások – a pásztorok között azonban ez a rangsor nemigen létezett, sokkal inkább a vagyon adott méltóságot, mint a gondozott állat mibenléte. 

A számadó vagy állatok után kapta a bérét, vagy valamely nagygazdánál egyben szegődött egy esztendőre. Az első esetben egy tehén után két korona járt, egy ló után három (egy bőséges ebéd a hortobágyi csárdában két korona harminc fillérbe került, szabott áron). A bojtár fizetése egy esztendőre száz-százötven korona volt, mellé teljes élelmezés. Ha egyben szerződött a számadó, a pénzen felül búzát, rozsot, szalonnát, mellé földhasználatot és lakást kapott, valamint engedélyt, hogy meghatározott számú állatot maga is tarthasson. A bojtárokat maga tartozott fizetni. 

A marhákat fajtánként külön tartották, voltak tehén-, tinó-, ökör-, bika- és szűzgulyák, egyben-egyben ötszáz-ezerötszáz állat. A lovak közül a csődörök csődörménesekbe, a mezei munka szünetelésekor az amúgy munkára fogott kancák és heréltek renyheménesekbe, a tenyészkancák ciframénesekbe kerültek, három-négyszázanként. A juhokat és a sertéseket többnyire vegyesen tartották. 

Állatot a Hortobágyon csak Debrecenben állandó lakosok tarthattak, nagy állatból legföljebb száznyolcvannégy darabot, kicsiből kilencszázhúszat. Ezt a jogukat át nem ruházhatták, akinek Debrecenben állandó lakása nem volt, állatot a Hortobágyon semmi módon nem tarthatott. A gazdák többnyire nem maguk egyezkedtek a számadóval, hanem többedmagukkal úgynevezett gazdaságokba tömörültek, melynek ügyeit az intéző bizottság (gazdák, állatorvos, mezőkapitány) vitte. Ha tehát valamelyik állattartó (például egy tanárember vagy jobb módú iparos) nem akart a jószágaival bajlódni, évszámra akár nem is látta őket, a haszonból pénzben megkapta a részét, és ezzel részéről le is zárult a dolog. 

Az állattartás mellett a Hortobágy híres vadászterület is volt. A vízivilágban vadkacsára és -libára vadásztak évszázadok óta, kint a pusztán pedig Magyarország legnagyobb madara, a túzok dobogtatta meg a puskások szívét. Ezen felül a Magyarországon átvonuló darvak többsége – olykor tízezres tömegekben – a Hortobágyon megpihenve repült tovább, alkalmat szolgáltatva arra, hogy a díszként mindig keresett darutollat a vadászok megszerezhessék.

 Hortobágy község A település eredetileg nem volt több a csárdánál és annak kiszolgáló épületeinél. A csárda mellett a szekérállást a XVIII. század végén építették, a kőhíd, mint említettük, 1827 és 1833 között épült. A vasút 1891-ben ért ide, és ezzel jelentősen megnőtt az idegenforgalom. A turisták kiszolgálására mind több ember költözött ide, az előző századfordulóra már kisebb telep alakult ki. Önálló községgé azonban nem fejlődött, egészen 1950-ig Debrecen külterülete maradt, aztán Balmazújvároshoz került, és csak 1966-ban nyerte el a községi rangot.