Vármegyék könyve

Hont

Hazánk régi Dunán inneni kerületének egyik, kétezerhatszáz négyzetkilométer kiterjedésű megyéje volt, alakja szabálytalan négyszög, melynek alsó délkeleti sarkába Nógrád vármegye egy része benyúlt. Lakóinak száma 1891-ben százhuszonháromezer lélek volt, évi félszázalékos szaporulattal. A lakosok közül magyar volt ötvennyolcezer, szlovák ötvenhétezer, német hétezer és egyéb nemzetiségű körülbelül ezer. A magyarok összefüggő tömegben az ipolysági, szobi és nagycsalomiai járásban laktak, a szlovákok a korponai és báti járásban. Legkevesebben voltak a németek, szétszórtan a vármegye minden részében, többségben csak a szobi járás némely községében. Vallás szerint legtöbb volt a római katolikus és az evangélikus, kevesebb a református és az izraelita. A reformátusok majdnem kivétel nélkül magyarok voltak, az evangélikusok túlnyomóan szlovákok, a katolikusok felerészben magyarok, négy tizedrészben tótok és egy tizedrészben németek, az izraeliták háromötöd része magyar, ötöde német, másik ötöde szlovák. 

Hont öt járásra oszlott (báti, korponai, nagycsalomiai, ipolysági, szobi), összesen száznyolcvannégy község, egy rendezett tanácsú és egy szabad királyi város volt benne. A községek a vármegye déli részén sokkal nagyobbak és népesebbek voltak, mint északon. Kétezernél több lakosa hat községnek volt, legnépesebb Nagymaros háromezerötszáz, Ipolyság háromezerkétszáz és Bakabánya szintén háromezerkétszáz lakossal. A megye székhelye Ipolyság volt. 

Hont felszínének legnagyobb része hegyes, tágasabb rónák csak az Ipoly völgyében vannak. A vármegye északi részén a selmecbányai hegycsoport legmagasabb hegye a Szitnya (1011 m). A börzsönyi (jenői) hegycsoport az Ipoly folyótól délre és keletre terül el, itt a legmagasabb a Csóványos (939 m). A Korpona és Ipoly völgyei közt az Osztroski-hegység széles tömege terül el. A hegyvidékek belsejében összesen több mint negyven község fekszik, melyeknek lakói részint faiparral, részint bányászattal foglalkoztak. A megye középső és déli részét kisebb-nagyobb magasságban dombok ágazzák be, melyek oldalai nagyobbára szőlőkkel és szántóföldekkel voltak borítva. 

Hont legnagyobb folyója a Duna, belé ömlik az Ipoly, mely Kővárnál lép a megyébe. Tavasszal és ősszel gyakran nagyon megárad, és sok kárt tesz a földeken. A Garam csak az egykori vármegye délnyugati részét mossa, Kövesd és Párkány között, Esztergommal szemben szakad a Dunába. A Selmec a selmecbányai hegyekben ered, déli folyásában számos patakot vesz fel magába, Tompán alul egyesül az Ipollyal. A Korpona Zólyom vármegyében ered, nagyobb mellékvize a Littava- vagy Csábrág-patak. Kisebb-nagyobb patak számos van a volt megyében, melyeknek vizét nagyobbára az Ipoly veszi fel. 

Története 

A Kárpát-medence egészéhez hasonlóan ez a vidék is az őskor óta lakott, a népvándorlás népei is hosszabb-rövidebb időt töltöttek itt. Első ismert lakói a kvádok, majd a longobárdok, avarok. A szlávok Krisztus után 600 körül jelentek meg, a IX. században néhány évtizedre valószínűleg idáig is kiterjedt a morva fennhatóság. A honfoglaló magyarok először az Ipoly völgyét szállták meg, majd a század végére az egész megyét birtokba vették. Figyelemre méltó, hogy az Ipoly völgyében mind a hét magyar törzs neve – Tarján, Nyék, Kürt-Gyarmat, Megyer, Jenő, Kér, Keszi – településnév formájában fennmaradt. 

Anonymus szerint Árpád fejedelem Huba fővezért, Zuárdot és Kadosát küldte az Ipoly vidékének elfoglalására, kik ide el is jutván a morvai szlávok hatalmas ellenállására találtak, mígnem Bors számos hadtesttel segítségre sietett, és a területet meghódították. Feltehetően Géza fejedelem idejében érkezett több lovag kíséretében magyar földre a két lovag-testvér, Hont és Pázmán a Svábföldről. A fejedelem a lovagoknak a Garam és Ipoly völgyében nagy darab földeket ajándékozott, és előbbi mint Hont várának építtetője a Szent István idejében szerveződött megyének is névadója lett. A krónikák szerint Hont ütötte lovaggá Szent Istvánt, a Hont-Pázmány nemzetségről azonban csupán a XIII. századtól vannak írásos adataink. 

A korai Hont megye, helyesebben várispánság még sokkal nagyobb volt, mint a XIX. századi, magába foglalta a későbbi Nógrádot, valamint az ekkor zólyomi erdőnek nevezett hatalmas, lakatlan területet, amely utóbb maga is több vármegyévé (Zólyom, Árva) szerveződött. A területi megosztás következménye lett, hogy utóbb Hont kettészakadt, a fő területtől elkülönült Kishont, amely aztán Gömörrel egyesült (amint erről Gömörnél már szóltunk). 

A honti ispánról 1156-ból van adatunk, a nemesi vármegye a négy szolgabíróval a XIII. században alakult ki. A megye legnagyobb birtokosai az esztergomi érsekség, valamint a Hont-Pázmány nemzetség leszármazottai voltak. Utóbbiak számos egyházi alapítást tettek, nevükhöz fűződik a pásztói és zebegényi bencés apátság. Hont Márton az ipolysági, Lambert a bozóki, Amadé a bényi premontrei prépostságot alapította. Utóbbinak fia, Bény építtette a róla elnevezett faluban 1217-ben a kéttornyú templomot, amely mai napig áll. Az Aba Sámuel és Péter ellenkirályok közti pártviszályban a Hont nemzetség jelentős szerepet játszott, az aradi véres országgyűlésen (ahol Vak Béla trónra lépve bosszút állt vélt és valós ellenfelein) Hont Lambertet fiastul megölték, seregét pedig megtizedelték. A tatárjárás a megye magyar lakosságát erősen megritkította, helyükre északról szlávok telepedtek, illetve királyi invitálásra németek. 

A XIV. században, az Anjou-királyok alatt a megye gyarapodásnak indult. E század elején a kis területű, egykor az ős-Hont megyéből kiszakadt Rima vármegyét, bár Nógrád vármegye attól elválasztotta, Hont Miklós főispán Kishont néven, mint negyedik járást Honthoz kapcsolta. Károly Róbert gyakran időzött (Nagy)Maroson, Nagy Lajos király pedig Nazdra faluban a pálosok számára zárdát alapított, és azt Maria Nostrának nevezte el. 

A XVI. század elején a megye rövid idejű virágzásnak indult, mikor bányáit a dúsgazdag augsburgi Fuggerek (innen a magyar fukar szó) vették bérbe, és azokba német bányászokat hozattak. Drégely várának eleste (1552) után azonban a megye nagy része török kézre jutott. A lakosságot súlyosan megterhelte az ezt követő többszöri uralomváltás, fejlődése csak a végleges felszabadulás (1685) után indult meg. 

A megye legnagyobb birtokos családja ezután két évszázadon át a Koháry volt. Koháry Péter még a török időkben nyerte királyi adományban Csábrág és Szitnya várát. Fia, István 1660-ban elesett Léva alatt, ennek fiai, Farkas és II. István 1711-ben örökös főispánságot és grófi címet nyertek. II. István, a költő országbíró lett. Farkas két fia a török elleni csatában elesett, harmadik fia, András építtette Szentantalon a ma is álló palotát (utóbb a Szász-Koburg-Gothai hercegeké) és Kemencén 1751-ben a megyeházat, mely 1806-ban leégett, és helyébe 1830-1857-ben Ipolyságon épült új. Koháry András unokája, Ferenc hercegi rangban az ország főkancellárja lett, kiben kihalt a Koháry-család fiága. Leányát Szász-Koburg herceg vette nőül, a Koháry-vagyon utódaikra szállt. A Koháryak mellett a Balassák (gyarmati és kékkői) vittek a megyében vezető szerepet, kik közül Bálint a késő reneszánsz legnagyobb magyar költője volt. 

Amint már említettük, 1802-ben Hont vármegyétől Kishontot Gömörhöz csatolták, 1854 és 1860 között pedig az északi bányavárosokat (Baka-, Selmec-, Bélabánya, Korpona stb.) csatolták Zólyomhoz, de az utóbbi módosítást 1860-ban eltörölték. 

Gazdasági élet 

Ásványkincsekben a megye gazdag volt, évszázadok óta aranyat, ezüstöt (Selmec- és Bélabánya), vasat, rezet, ólmot bányásztak a vidéken. A legszebb faopált Korpona határában és Tópatakon (Kolpach) lelték. A hegyvidéken sok homokkő- és mészkőbánya működött, jó minőségű hófehér kvarc és tűzálló homok (Felső-Tur) is előfordult. A bányák közel tízezer embernek adtak munkát. A faipar és gyáripar fellendülőben volt. A vármegyében két gőzmalom, kétszázhúsz vízimalom, két szeszgyár, több kisebb kályhagyár, üveghuta és öt nagyobb téglagyár működött. Híres volt a selmecbányai pipagyár, a béldi és bakabányai cserépedénygyár. A kereskedelem főtárgyai a gabonaneműeken kívül állatok, állati termények, liszt, szesz, bányászati és ipari cikkek voltak. Az üzleti élet élénk volt, melyet a vármegye területén két bank, négy takarékpénztár és több takarék- és segélyegylet támogatott. 

A megye terményei közül legtöbb volt a búza (a megye középső és déli részén), rozs, árpa, zab, továbbá repce, kétszeres, a hüvelyes vetemények közül főleg bab, kevesebb borsó és lencse. Kukorica csak a vármegye délibb részein termett. Tetemes volt a kendertermelés, valamint a takarmány- és kereskedelmi növények termelése is, különösen a megye déli részén. Jó dohánytermő hely volt Füzesgyarmat, Kóspallag, Véce, Pereszlény és Dalmad. A filoxéra a vármegye szőlőit csaknem teljesen tönkretette, de aztán itt is újraindult a szőlőtermelés. Jó bor termett Közép- és Felsőtúr (túri bor úri bor), Apáti, Sirák, Palást, Rakonca, Dalmad, Szud, Börzsöny, Nagymaros és Szob községekben. Jelentős volt a gyümölcstermelés is, cseresznye, szilva, körte, alma sok és kitűnő minőségű termett. Egyes helyeken gesztenyét is termesztettek (Szokolya, Palojta, Nagymaros), sok mogyoró termett Dacsólam és Szuhány erdeiben. Az erdők nagyobbik fele bükkös, kisebb része fenyves volt, tölgy kevés akadt. A hegyek belsejében ásványos források fakadnak (Teplicska, Magyarád, Gyügy, Mere, Egeg, Szalatnya, Szántó). 

Az állattenyésztés virágzott, sok szarvasmarhát, juhot és sertést tartottak. A szarvasmarhák között az erdélyi magyar fajta mellett igen jelentős volt az akkor pirostarkának, ma magyartarkának nevezett, jól tejelő hegyi fajta, amely akkoriban terjedt el Magyarországon. 

Jelentős települések 

Ipolyság 

Nagyközség az Ipoly folyó mellett, 1891-ben háromezerkétszáz magyar lakossal, a vármegye törvényhatóságának, a járási szolgabírói hivatalnak, törvényszéknek, járásbíróságnak és adóhivatalnak, államépítészeti hivatalnak székhelye. Volt takarékpénztára, alsófokú ipariskolája, többféle egyesülete, vasúti állomása, posta- és távíróhivatala és posta-takarékpénztára. A XIII. század óta premontrei kolostor állott a településen, amely még a XIII. században mezőváros lett, Zsigmond további kiváltságokkal ruházta fel. A hódoltság idején a törököké, azt követően egyházi birtok. A gyorsan fejlődő település 1806-tól Hont vármegye székhelye volt. 

Bakabánya 

A millennium idején nagyközség, azelőtt szabad királyi bányaváros 1891-ben háromezer lakossal, kik között ötven volt magyar, a többi szlovák. Aknái, melyekben egykor sok aranyat és ezüstöt találtak, az előző századfordulóra már kimerültek, és 1891-ben mindössze százötven akkori forint értékű arany- és ezüstércet termeltek (Selmecbánya és Körmöcbánya együtt éppen tízezerszer annyit). Kénes és vasas ásványos vize kellemes ízű, golyva és görvély ellen itták. Első írásos említése a garamszentbenedeki apátság 1075. évi alapítólevelében található. Zsigmond király korában az alsómagyarországi bányavárosok szövetségében mint önálló tag foglalt helyet. A fallal övezett várost a törökök többször feldúlták, lakóit levágták, szétkergették vagy rabságba vitték, a kipusztult települést szlovák parasztok népesítették újra. I. Lipót a török kiűzése után visszaadta kiváltságait, de a kimerülő lelőhelyek miatt a város elszegényedett, Selmecbányával szemben alárendelt szerepbe kényszerült. 

Korpona 

Rendezett tanácsú város szabad királyi város címmel, járási székhely, 1891-ben háromezerhatszáz lakossal, kik között kétszáz volt magyar, ötven német, a többi szlovák. Volt járásbírósága, ipariskolája, posta- és távíróhivatala és posta-takarékpénztára. Posztó- és szűcsipara jelentős volt. Szászok alapították a XIII. században, első említése 1238-ból való. Már az Árpád-házi királyok alatt, majd később is erős önkormányzattal rendelkezett, fölötte csak a király ítélkezhetett, vezetőit maga választhatta, lakói belső vámhelyeken nem tartoztak fizetni. Zsigmond király 1428-ban az alsómagyarországi bányavárosokat felesége, Borbála királyné ellátására adván, ezek mellé többekkel Korponát is csatolta, és ettől kezdve azt a bányavárosokkal együtt említik mint Erzsébet, Beatrix, Anna és Mária királynék birtokát. 

A XVI. században a török ellen végvárnak nyilvánították, és erődítményei jó karban tartására Turóc, Zólyom, Árva és Liptó vármegyék munkaerejét rendelték. Ezen időben menedékhelye volt a vidéki nemességnek, mely mind nagyobb számmal telepedvén be, megfosztotta a várost kizárólagos német jellegétől. Itt tartotta 1605-ben Bocskai István azt az országgyűlést, melyen a harcokat lezáró bécsi béke pontjait megállapították. A szatmári béke után a város elveszítette politikai és katonai fontosságát, jómódja megmaradt, de szerepe fokozatosan csökkent, lakossága is megfogyott. Ez az oka annak, hogy mára igen jelentős műemlékei maradtak fenn, hiszen lakóinak nem volt pénzük a régi épületek cseréjére, átépítésére. A jelenségre a leghíresebb példa Velence városa, amelynek lakói a város hatalma csúcsán pompás palotákat emeltek, ám a napóleoni háborúkat követő hanyatlás miatt már nem futotta a „korszerűsítésre”, így a régi épületek megmaradtak. 

Nagymaros 

Nagyközség a Duna bal partján, Visegráddal szemben, 1891-ben háromezerötszáz német és magyar lakossal. Volt gőzhajóállomása, három vasúti állomása, posta- és távíróhivatala és posta-takarékpénztára. Lakói a földművelés és szőlőtermesztés mellett asztalossággal és kosárfonással foglalkoztak. A település már a millennium idején a budapestiek kedvelt nyaralóhelyének számított. Első írásos említése 1255-ből való, és már ebben a században királyi város. A török időkben szultáni birtok, amely mindvégig lakott maradt, német lakossága azonban magyarra cserélődött. A hódoltság után Rajna-vidéki németekkel telepítették újra az addigra majdnem kipusztult települést. A csendes, Duna menti község fejlődését a rendszeres gőzhajójárat (1835), majd a vasút (1850) lendítette előre, az előző századfordulóra már egy sor kisebb gyár is működött itt. 

Selmecbánya és Bélabánya 

Az előző századfordulón ikerváros, amely két nagy múltú bányavárosból alakult. Lakóinak száma 1891-ben tizenötezer fő volt, köztük kétezerötszáz magyar, ezerkétszáz német, a többi szlovák. Különösen Selmecbánya volt jelentős, mely festői vidéken fekszik, házai a völgyektől fölfelé körszerűen épültek, kertekkel tarkítva, festői rendetlenségben. Az óvárosi utcák legnagyobb része erősen lejtős, a közlekedés rajtuk nagy nehézségekkel jár. Nevezetes épületei a magas kőfalakkal és bástyatornyokkal körülvett óvár, az újvár, a kamaraépület (bányaigazgatóság), a bányászati és erdészeti akadémia díszes palotája, az evangélikus líceum, a városháza, több templom és a városon kívül álló híres kálváriatemplom (épült 1744-ben). A vármegye törvényhatóságának, járásbíróságnak, királyi közjegyzőségnek, adóhivatalnak, bányaigazgatóságnak és számvevőségnek volt székhelye, volt híres bányászati és erdészeti akadémiája, evangélikus és katolikus főgimnáziuma, tanítóképző intézete, bányásziskolája, ipariskolája, takarékpénztára, népbankja, kereskedelmi és hitelintézete, vasúti állomása, posta- és távíróhivatala és posta-takarékpénztára. 

Selmecbánya Magyarország egyik első bányavárosa volt. IV. Béla király a XII. században várossá emelte, és flandriai és alsószászországi bevándorlókkal telepítette be. Gazdag arany- és ezüstlelőhelyeinek köszönhetően az ország egyik leggazdagabb városa lett, gyakorlatilag irányította az alsómagyarországi hét bányaváros szövetségét. (Mint korábban jeleztük, a korabeli szóhasználatban Alsó-Magyarország alatt a későbbi Felvidék nyugati, Felső-Magyarország alatt pedig a keleti felét értették.) A törökök többször ostromolták a várost, de bevenni nem tudták, mivel a városmagot a lakói valóságos erőddé építették ki. A XVI. században szabad királyi városi rangot nyert, és a törökök gyakori beütései ellenére folyamatosan fejlődött, gazdagodott. A XVIII. század végére Magyarország harmadik legnagyobb városa lett (Pest és Szeged után). Európában is élen járt a bányászati technológia terén. A kontinentális Európában itt használták először a gőzgépet bányavíz szivattyúzására, itt használtak először lőport a fejtéshez, itt nyílt meg Magyarország első bányatiszti iskolája, amely már 1770-ben akadémiai rangra emelkedett (jogutóda a soproni egyetem). A XIX. század végére a bányák hossza egyenes vonalban mintegy háromszázhatvan kilométer volt, és maga a bányavizek levezetésére épült II. József-altárna tizenhat kilométer hosszúságot ért el. A környék aranytermelése meghaladta az évi fél tonnát, ezüstből a húsz tonnát, nem számítva az ólmot és a rezet mint melléktermékeket. 

Bélabányát (bela = fehér) a selmecbányai bányatulajdonosok alapították valamikor a XIV. században. Ezüstlelőhelyei révén fejlődésnek indult, száz év múlva már szabad királyi bányaváros, a hét bányaváros egyike, amelyet azonban a törökök többször feldúltak. Az ezüstbányák a XVIII. században kimerültek, a város gyors hanyatlásnak indult, és még abban a században Selmecbánya bekebelezte. A XIX. század derekán rövid időre visszanyerte önállóságát, majd ismét Selmecbányához csatolták. A millennium idején a kis falu benyomását keltő településnek ezer szlovák lakosa volt, régi dicsőségére egyedül középkori temploma emlékeztetett.