Vármegyék könyve

Hunyad

Hazánk egyik leghegyesebb vármegyéje volt a Maros két partján, közel hétezer négyzetkilométer területen. Lakóinak száma 1891-ben kétszázhetvenezer lélek volt, így Hunyad az ország legritkábban lakott megyéi közé tartozott. A lakosok közel kilencven százaléka volt román, hat százaléka magyar, a többi német, szerb és egyéb nemzetiségű. A vármegye négyszázhuszonnyolc településéből csupán huszonhétben élt száznál több magyar. A vármegyében volt négy rendezett tanácsú város, hat nagy és négyszázhuszonkét kisközség, továbbá negyvenhét puszta. A községek túlnyomó része kicsi volt, kétezren felül csak tizenegyben laktak, de ezek közül is a brádi és kőrösbányai járásokba tartozók annyira szét voltak a havasokon szórva, hogy a községi élet előnyeiben lakosságukat nem részesíthették. Legnépesebb volt Szászváros ötezerhatszáz és Déva négyezerhétszáz lakossal, utóbbi a vármegye székhelye. 

Közművelődés tekintetében Hunyad vármegye nem állt ugyan jól, de lendületesen fejlődött. A millennium idején már a tanköteles gyerekek hatvan százaléka látogatta az iskolát, holott húsz évvel korábban ez az arány alig tíz százalék volt. Az iskolák működését a hegyi községek kicsisége és részben túlságos szétszórtsága nehezítette. Az elemi iskolák közül hatvan volt magyar, kétszázhatvan román és két német tannyelvű. Ezeken felül volt még két polgári leányiskola, egy bányászati szakiskola, nyolc ipariskola, egy székely földművesiskola, egy állami tanítóképző, egy állami főreáliskola és egy gimnázium. 

Hunyadban az alacsony hullámos dombvidéktől az örök hóval fedett magas hegységig a hegyképződés minden neme fellelhető. A vármegye legészakibb részét a Bihar hegység nyúlványai borítják, ettől délre a Maros völgyéig az Erdélyi-érchegység több csoportja emelkedik. A Maros völgyétől délre a vármegye nyugati részeit behálózzák a Pojana Ruszka kiágazásai, melyek dél felé a Vaskapu-szorosig érnek, kelet felé a Sztrigy völgyéig bocsátott dombsorokban végződnek. Ettől kelet és dél felé merednek égnek a vármegye leghatalmasabb hegységei, köztük Hunyad legimpozánsabb és legzordabb hegysége, a Retyezát, mely kétezer métert meghaladó főgerincével, keskeny szaggatott oldalgerincével és mélyre bevágódó völgyeivel a Magas-Tátrára emlékeztet. 

Folyóvizei közül a Maros Balomirnál a Kenyérmezővel lép a vármegyébe, és csak Déván alul kezd szűkülni, e száz kilométer hosszú, Déváig átlagosan ötven kilométer széles völgy a vármegye legtermékenyebb része. A Maros jelentősebb mellékvizei a Kenyérvíz (Kudsir-patak), a Városvíz vagy Pec, a jóval nagyobb Sztrigy, a Cserna vagy Egregy és a Dobra. Hunyad második főfolyója a Fehér-Körös, a harmadik vízmedence a Zsilé. Nagyobb állóvizek a vármegyében nincsenek, néhány kis hegyi tó a Retyezát csoportját ékíti. Ásványos forrásai közül az algyógyi és bábolnai tiszta hőforrás, az alsóvácai kénes hőforrás, a dévai konyhasós és a boholti savanyúforrás említendő. 

Története 

Hunyad déli részén állott egykor Sarmizegethusa, a dákok híres és hatalmas fővárosa, amely utóbb római provincia székhelye lett. A népvándorlás népeinek átvonulása után a folyók völgyét dunai bolgárok népesítették be, kiknek emlékét sok szláv folyó-, hegy- és helynév őrzi. A honfoglaló magyarok először a folyók völgyét szállták meg, majd lassan a hegyes vidékeket is benépesítették. 

A megye alapításának ideje nem ismert, csak annyit tudunk, hogy 1276-ban már létezett, és az erdélyi vajda fennhatósága alatt állott. A románok délről való betelepülésének kezdete is erre az időszakra tehető. Magyarországra kenéznek (lásd szláv knyáz: úr, herceg) nevezett elöljáróik vezetésével érkeztek, nagyobb részük szervezett települőként, rögzített jogokkal és kötelmekkel, kisebb részük szervezés nélkül, de akkor is a terület birtokosával kötött egyezség alapján. A hátszegi királyi várnagy (castellanus) területén találkozunk a legrégibb kenézségekkel. A románok általános adója az úgynevezett juhötvened volt, évente nyájaik ötvenedét adták egy-egy kijelölt királyi várnak, amely ebből embereit élelmezte. 

A román társadalom egészen az újkorig tagolatlan maradt, saját nemessége nem alakult ki, mert a kenézek a magyar nemesi rendbe törekedtek, és a cím megszerzése után abba beolvadtak. A nemzetté válás kovásza ezért a görögkeleti papság volt, és az is maradt a XIX. század közepéig. A középkori románság elsősorban pásztorkodásból élt, később megnőtt a letelepült földművelők száma is, főleg a Mezőségben, a hegyes Hunyadban azonban a pásztorkodás sokáig a fő foglalkozásuk maradt. 

A Maros környéke az Árpádok alatt hét királyi vár kerületére oszlott. Ezek közül Déva, Hunyad, Hátszeg ölelték föl a Maros bal parti vidékét, Szászvárost a szász telepesek részére hasították ki (1855-ben visszakerült), a jobb parton Gyógy, Illye lehettek királyi várak. Vajdahunyad várát Hunyadi János építtette birtokainak központjául. Hunyadi mint az ország főkapitánya és erdélyi vajda számos kenézt nemesített, kik saját kerületüket többnyire nemesi birtokokká alakították. 

A török pusztítások idejében, a Básta és Mihály vajda-féle és 1648-i török-tatár vérengzésekben Hunyad vármegye sokat szenvedett, hódoltsági területté azonban tartósan nem vált. 1765-ben a határőrség szervezése során (mint említettük, ez egyben katonai és területi szervezet is volt) Hunyadban román ezredet szerveztek, ami tovább erősítette a románság helyzetét, és csökkentette az amúgy is csekély számú magyarság politikai súlyát. 

A Horea-felkelés (1784 november-december) alatt a megye lakossága súlyos veszteségeket szenvedett, a román felkelő parasztok (akik eredetileg jogosan, ám hiába kérték panaszaik orvoslását) a nemrománok között hatalmas öldöklést vittek véghez. Súlyos harcok színtere volt a vármegye az 1848–49. évi szabadságharc alatt is, különösen az emlékezetes piski csata szedett sok katona és civil áldozatot. Az 1876-os közigazgatási reform során megszűnt a szomszédos Zaránd megye, és annak két járását Hunyadhoz csatolták, már korábban megszűnt Szászvárosszék önállása, és az is a megye része lett. Ekkor vesztette el Szászváros, Hátszeg és Vajdahunyad a megyétől független státuszát, és lett a megyébe tagolt rendezett tanácsú város. 

A millennium idején Hunyad vármegye az ország egyik leglendületesebben iparosodó körzete lett, ahol elsősorban a vasút rohamos kiépülésével támogatott nehézipar fejlődött. Ezzel párhuzamosan fellendült a közoktatás, és az addig provinciális kisvárosok fejlődése is megindult. Ebben az időben évente két-három százalékkal nőtt a magyarok száma (elsősorban betelepülés révén), arányuk 1910-re elérte a 15 százalékot, a folyamat azonban az első világháborút követően visszafordult. 

Gazdasági élet

Ásványkincsekben a vidék bővelkedik. Hunyad aranybányászata az egész országban elsőrendűnek számított, a korábban virágzó aranymosás azonban a millennium idejére teljesen háttérbe szorult, és csak ritkán lehetett látni a Maros és Fehér-Körös mentén egy-egy aranymosót. A vármegye vasbányászata is jelentős volt, Vajdahunyad közelében a gyalári vashegy több kohót is jó minőségű érccel látott el, Hunyadi János lovagvára alatt hatalmas ipartelep keletkezett. 

Hunyad az előző századfordulón a rohamosan iparosodó megyék közé tartozott, bányászatból és gyáriparból élt több mint tízezer ember, ami a korabeli viszonyokhoz képest igen magas szám. A kohászat központja Vajdahunyad volt, ahol 1891-ben a Martin acélgyár is megépült. Onnan a nyersvasat Kidsirra szállították, hol hengerművek végezték a további feldolgozást. A nyersvas igen nagy részét a diósgyőri állami vasműveknek szolgáltatták át. Hazánk egyik leggazdagabb, a petrozsényi vasúti állomás körül lévő széntelepét 1867-től a brassói bánya- és kohótársulat vette művelés alá, az állam a távolabb eső Petrillán, Lónyabányán kezdte meg a szénfejtést, és iparvasutat építtetett a petrozsényi állomáshoz. A brassói társulat az állami szénmezőket is haszonbérbe vette, így kizárólag rendelkezett a Magyar Zsil-medence széntelepeivel. A zsili barnaszén a Tiszáig eljutott, és Romániában a nagy vámok dacára versenyt tartott az angol szénnel. 

A kőfejtés is nagy arányokat öltött, az aranyi hegy andezitjét a szolnoki Tisza-hídnál is használták, andezitkockái szolgáltatták Arad kövezetének nagy részét. A rómaiak által is fejtett bukovai márványbányát a századfordulón ismét megnyitották. A mészégetés inkább a helyi fogyasztásra szorítkozott, Szászvároson egy gipszgyár is működött. 

A földművelés főbb terményei a völgylapályokon, a hegyhátakon a búza, rozs, zab, kevesebb kétszeres, árpa, burgonya és kukorica voltak. A mezőgazdaság szolgálatában állt a Hunyad vármegyei gazdasági egylet és az algyógyi földművesiskola. A hegységben jelentős volt a szilvatermelés, melyből Brád, Dobra, Marosillye vidékén nagy mennyiségű szeszt és lekvárt készítettek. A megye gyümölcstermelése általában virágzó volt, a Fehér-Körös vidéke, főleg a jobb parti völgyekben fel a Gaináig kitűnő cseresznyét, meggyet, almát termelt. A bulzesdi alma februárban került elő a vermekből, és megyei specialitásnak számított, épp úgy az oda való cseresznye, a meggyet júniustól augusztusig lóháton kosarakban szállították fel Kolozsvárig, Nagyenyedig, Déváig, sőt Aradig. A Marosba néző völgyek gyümölcsét messze földről keresték, a Déva vidéki batulalma, kajszi- és őszibarack, a Szászváros vidéki dió csemegeszámba ment Budapesten. 

Egész vidékek életforrása volt az erdőgazdaság. Vajdahunyad, Déva mögött az Erdőhát ezerötszáz négyzetkilométernyi területét a favágás, szénégetés tartotta fenn. A retyezátalji hegységek, valamint Felkenyér lakói épületfa-, zsindely-, deszkaáruikkal a városok ismert alakjai voltak, Puj, Petrozsény, Iszkrony gépfűrésztelepei áruikkal az Alföldre eljutottak, Dobroiz község hordói, Riskulica bordái, Tipunyateb abroncsa ügyes házalók útján le a Dunáig, sőt Romániáig terjedtek. A vadászat a magasabb hegységekben igen gazdag zsákmányt adott, a Retyezát rengetegeibe az egész országból jöttek a vadászok szarvasra, medvére, vaddisznóra. 

Jelentős települések 

Déva 

Rendezett tanácsú város, megyeszékhely a Maros bal partján, termékeny völgyben, 1891-ben négyezerhétszáz lakossal, kik között kétezeregyszáz volt magyar, négyszáz német és kétezer román, a többi egyéb nemzetiségű. A Maros középső völgyének legélénkebb és legfejlettebb városa volt, a vármegye törvényhatóságának, tanfelügyelőségnek, törvényszéknek, járásbíróságnak, telekkönyvi hatóságnak, ügyészségnek, pénzügyigazgatóságnak és pénzügyőrségnek székhelye. Volt állami főreáliskolája, állami tanítóképző intézete, állami polgári leányiskolája, alsófokú ipariskolája, több elemi iskolája, kisdedóvója, takarékpénztára, előlegező szövetkezete, két könyvnyomdája. Számos egyesülete közül a Hunyad megyei történelmi és régészeti társulat, a gazdasági egyesület, a nemzeti kaszinó, az EMKE (Erdélyrészi Magyar Közművelődési Egyesület) fiókválasztmánya említendő. Középületei közül legfigyelemreméltóbb a Bethlen Gábortól származó nagy udvar (Magna Curia), melynek kapubejárata 1621-ből Bethlen címerével és Dávid CXXI. zsoltárával – Az Ur megoerizze az te bemeneteledet és kijöveteledet mostantól fogva mindörökké – köszönti az érkezőket. A város egyik legrébibb épülete a Hunyadiak korából származó, kezdetben Szent Miklósnak szentelt és 1545–1550 óta a reformátusok által használt templom, szentélyének boltozatán az Anjou-, I. Ulászló-, Hunyadi- és Szilágyi-címerekkel. 

Dévának volt ipartestülete és gőzmalma, de ipara alig fejlődött, annál élénkebb volt kereskedelme, melynek főcikkei nyerstermények, bőrök, élelmiszerek, gyümölcs, szilvaíz voltak. A város volt az arad-tövisi vasúti vonal egyik legélénkebb állomása. Három újság jelent itt meg, a Hunyad, a Déva és vidéke és a Kisművész című zenelap. Déva a millennium idején nagy lendületet vett, csinosodott, és akkoriban emelt középületei (megyeháza, főreáliskola, polgári leányiskola, honvéd kaszárnya) díszére váltak. 

Első írásos említése 1269-ből való, ekkor királyi vár volt, amely alatt nem sokkal korábban megütköztek IV. Béla és István ifjabb király (Béla el nem ismert öccse) csapatai. A XIII–XIV. században az erdélyi vajdák uralma alatt állott, és mint ilyen játszott szerepet a király és a vajdák (például Kán László) küzdelmeiben. Hunyadi János birtokába 1453-ban került, Mátyás Szilágyi Mihálynak adományozta. A XVII. században az erdélyi fejedelmeké, szerepe volt a kuruc háborúkban és a szabadságharcban is. Meredek dombon álló várát legtöbben Kőműves Kelemen népballadájából ismerik. 

Hátszeg 

Rendezett tanácsú város, járási székhely a szépségéről híres völgyben, 1891-ben háromezer lakossal, közte ötszáz magyar, kétszáz német, a többi román. Hetivásárai és marhavásárai igen élénkek voltak. Hátszegvidék a történelem, a regék és mondák földje, ahol az Al-Duna felől jövő népáramlatok az erdélyi felföld birtokosaival annyiszor kerültek összeütközésbe. Trajanus légiói itt döntötték meg Decebal uralmát, a török hadak itt ostromolták Erdély kapuit, és legutolsó betörésük 1778 nyarán szintén idáig terjedt. A Hunyadiak korában a megye kis várainak egyike és a királyi castellanus lakóhelye. Írásos adat szerint a kenézi szék 1418-ban itt székelt és bíráskodott a betelepített olachusok (románok) birtokügyeiben. Ulászlónak hatszáz ezüst márkát és kétszáz juhot adózott a hátszegvidéki kenézség, de ez utóbbit a török pusztítások miatt a király elengedte. A XVII. században a törökök által megszállt déli területekről román és szerb menekültek települtek a vidékre. A háromnemzetiségű városvezetés a XVIII. század második feléig állott fenn, akkor a román határőri szervezethez csatolták. A város a XIX. században a román nemzeti törekvések egyik központja volt. 

Petrozsény 

Az ország egyik leggyorsabban gyarapodó községe volt, járási székhely, 1891-ben közel négyezer román, magyar és német lakossal, vasúti állomással, posta- és távíróhivatallal és posta-takarékpénztárral, fűrész- és zsindelygyárral. A lakosság száma 1910-re tizenkétezerre szaporodott, köztük közel nyolcezer volt magyar. Az itteni szénbányákat már a XVIII. században ismerték, ekkor alapították a települést a közeli Petrosz faluból ide települők. Az intenzív bányászat csak a XIX. század negyvenes éveiben kezdődött. Nagyobb arányú betelepülés 1867 után következett, amidőn a brassói bánya- és kohótársulat kezdte a bányákat művelni, utóbb a kincstár is nyitott bányákat Lónyabányán, Petrillán és Deákgyarmaton. A brassói bányatársulat évi széntermelése mintegy két és fél millió mázsa volt, egymillió akkori forint értékben. 

Szászváros 

Rendezett tanácsú város, járási székhely (1855–1876 között megyeszékhely) szabad királyi város címével a Városvíz mellett, 1891-ben ötezerhatszáz lakossal, köztük ezernégyszáz volt magyar, ugyanannyi német, a többi román. Volt itt járási szolgabírói hivatal, járásbíróság, közjegyzőség, főgimnázium (I. Rákóczi György és Apafi Mihály fejedelmek alatt keletkezett), továbbá állami felsőbb leányiskola és szász polgári iskola, alsófokú ipariskola, takarékpénztár, pénz- és hitelintézet, előlegező egyesület, szeszgyár, három gipszgyár, ipari szeszgyár és élénk marhapiac. A település ó- és újvárosból állott, amaz dombon épült keskeny, rendezetlen utcákkal, utóbbi lapályon terült el, és modernebb jellegű volt. Szászváros azelőtt a négyszáznegyven négyzetkilométer területű és huszonkétezer lakosú Szászváros-szék székhelye volt. Eredetileg magyarok és székelyek lakták, a helyükre a XIII. században szászok települtek, akik önkormányzat alatt élték mindennapjaikat. A XV. századra háromnemzetiségű város lett, a magyarok, szászok és románok egyaránt helyet kaptak a vezetésben. A város a török időkben sokat szenvedett. 

Vajdahunyad 

Rendezett tanácsú város, járási székhely a Cserna vize mellett, 1891-ben háromezer lakossal, köztük kilencszáz volt magyar, négyszáz német, a többi román. A hazai vasiparnak egyik központja volt, az itteni vasgyár, amely nyolcszáz munkást foglalkoztatott, és amelyhez a nagy olvasztótelep, továbbá a govasdiai és gyalári bányatelep tartozott, évente félmillió tonna nyersvasat, továbbá nagy mennyiségű vasöntvényt és finomított vasat termelt. 

A város nyugati oldalán meredek mészsziklán épült a híres lovagvár. A települést mint koronabirtokot és határvidéki várat már IV. Béla és Nagy Lajos alatt említik. A tatárjárás előtt földvár állott a várhegyen, amely utóbb elpusztult. Zsigmond a települést havasalföldi származású főemberének, Vajknak adományozta, akinek fia, Hunyadi János alatt épült meg a ma is álló vár, a település pedig, mint a hatalmasra növekedett Hunyadi-birtokok központja, mezővárosi rangot kapott. 

A várpalota fő dísze volt a két sor márványoszloppal elosztott lovagterem, padlatában Hunyadi, Szilágyi és az ország címereivel. Mátyás király a kaputornyot, a nagy hidat és a vár északkeleti szárnyát építtette fel olasz művészekkel. Mátyás után a várat Corvin János örökölte. Ura volt a várnak enyingi Török Bálint is, ki alatt a vár leégett, de újjáépült. Török Bálint után utódai örökölték a várat, mely azután Bethlen Gábor birtokába került, aki ismét átépíttette, ő emeltette a vár délkeleti szárnyát. Utolsó birtokosa Apafi Kata volt, aki után a kincstár vette át a várat, és császári vadászkastéllyá alakították. I. Ferenc idején ismét nagy felújításokra került sor, ám annak elkészülte után beleütött a mennykő, és a vár csak 1824-re készült el újra. 1854-ben megint leégett, ezt követően Schultz Ferenc, majd Steindl Imre tervei szerint nagy költséggel újjáépítették. A budapesti millenniumi kiállítás egyik szenzációja volt az úgynevezett Vajdahunyad vára, amelynek egy része a hunyadi vár hű másolata, és amely ma is a magyar főváros egyik büszkesége.