Vármegyék könyve

Kis-Küküllő

Erdély egyik legkisebb vármegyéje volt a maga ezerhatszáz négyzetkilométerével. 1891-ben százezren lakták, egy négyzetkilométerre hatvanegy lélek jutott, amivel a sűrűbben népesített vármegyék közé tartozott. Nemzetiség szerint volt a lakosok közt huszonnyolcezer magyar, tizennyolcezer német és ötvenezer román, valamint ötezer egyéb nemzetiségű. A vármegye négy járásra oszlott (hosszúaszói, radnóti, dicsőszentmártoni, erzsébetvárosi), egyetlen városa a kétezerkilencszáz lakosú Erzsébetváros volt. A községek közt volt hét nagyközség, száztíz kisközség és száz puszta és telep. A községek általában véve kicsinyek voltak, kétezernél több ember csak a megyeszékhely Dicsőszentmártonban lakott. 

A románok földművelők, állattenyésztők és pásztorok voltak, vallásuk görögkeleti, de voltak görögkatolikusok is. A magyarság a Kis-Küküllő jobb és bal partján, valamint a Maros folyó mellett levő községekben lakott, vallásra nézve református, unitárius és római katolikus volt. A szászok földművelők, szőlő-, gyümölcs- és fatermelők voltak, többen iparral és kereskedelemmel is foglalkoztak. Érdekes jelenségként jegyezték fel róluk, hogy hamarabb sajátították el a román nyelvet, mint a magyart. Az izraeliták részére több helyen zsinagóga épült. 

Közművelődés tekintetében a megye eléggé hátul állott, a hat éven felüli férfilakosság kétharmada, a nők háromnegyede nem tudott sem írni, sem olvasni, és a tanköteles gyermekek majd fele nem járt iskolába. A vármegye területén volt összesen százhatvannyolc iskola, közte egy gimnázium (Erzsébetvárosban), három ipari és kereskedelmi iskola, egy polgári iskola, százötvennyolc népiskola és öt kisdedóvó. A népiskolákban összesen kétszázkét tanító működött, a tanítás nyelve ötvenhárom népiskolában magyar, harmincnégyben német és hetvenkettőben román volt. 

A lakosság építési módja változatos volt. Sok helyt alapzatnak kifaragott tölgyfa gerendát illesztettek össze, fölé jött ismét négy fagerenda, ezek között közönként függőleges karók. A karók közét vesszővel fonták be, azután kívül-belül vályoggal beverték. Ez a vesszőház. Némely helyen a szilárd talajra deszkák közé szalmával, pelyvával kevert nyirkos földet erősen összedöngöltek, és így falakat emeltek jó tömötten, ez volt a fecskerakás. A tehetősebbek házaikat kőből és téglából építették. 

Erdélyi viszonylatban Kis-Küküllő a termékeny vármegyék közé tartozott. Felülete többnyire hegyes, dombos, de vannak szép völgyei is. A hegyeken és dombokon jó bort termő szőlők, gyümölcsösök, az alantabb fekvő helyeken jó gabonatermő szántóföldek, rétek, kaszálóhelyek és legelők vannak. A hegyeket néhol szép bükkös és tölgyes erdők borítják. A talaj szinte mindenütt agyagos homokból, sárga agyagból és márgából áll, a folyók partjain palás-márgás rétegek is vannak. Általában e terület kövekben és kavicsban nagyon szegény. 

Az egykori megyének három folyója van: a Kis-Küküllő, a Nagy-Küküllő és a Maros. A Kis-Küküllő partján szép völgyek terülnek el szántóföldekkel, de egykor főképp buja rétekkel. Folyása lassú, csendes, vize igen zavaros és így fürdésre alig használható. A Nagy-Küküllő a megye keleti csúcsától egész Balázsfalváig nyugatra folyik, mindenütt a vármegye déli határát alkotva, mígnem a Kis-Küküllővel egyesül. A Maros folyó a megye északi határán folyik, környéke termékeny és medre tutajozható. A vidéknek ezeken kívül több kisebb patakja, csermelye van. Említésre méltó tavai és mocsarai nincsenek, azonban több helyen sós forrás található, melyeket a nép fürdésre használt. 

Története 

Kis-Küküllő néven az 1876-os közigazgatási reform hozta létre. A vele majdnem azonos területen fekvő Küküllő várispánságot, majd vármegyét azonban minden valószínűség szerint Szent István alapította. A magyarok előtt a vidéken, mint a bolgár birodalom peremvidékén szórványos bolgár népesség élt. A honfoglalók már az első évben birtokba vették a területet, amely később az erdélyi Gyulák birtoka lett. Szent István 1003-ban leverte a függetlenségre törekvő Gyulát, és valószínűleg ekkor jelölte ki Küküllővárat az ispánság központjául. Más nézetek szerint a megye Fehér vármegyéből vált ki a XII. században. Tekintettel arra, hogy abban az időben Dél-Erdély közigazgatási viszonyai meglehetősen képlékenyek voltak, még az is lehet, hogy mindkét állítás igaz: Küküllő várispánság 1003-ban alakult, majd Fehér várispánság befolyása, akár fennhatósága alá került, ahonnan bő száz év elteltével ismét kiszabadult. 

Az azonban nem kétséges, hogy Küküllővár a XII. században már a terület központja, amelynek ispánját 1214-ben említik először. A gyér népességű vidék egy részét székelyek szállták meg, de az ő erejük sem volt elégséges a mongol-tatár hadsereg feltartóztatására. A tatárjárás során a lakosság jelentős része elpusztult, a Küküllővárba menekült sok ezer környékbeli lakost a tatárok egytől egyig legyilkolták. A közel néptelen vidéken ekkor telepedtek meg a szászok. A románok a XIV. században kezdték a betelepülést, amely a következő századokban felgyorsult. 

A vármegye területének zöme a Kis-Küküllő és mellékvizeinek völgyére esik. E keskeny völgy a Nagy-Küküllő és Maros folyók nyíltabb és nagyobb forgalmú völgyei közt van, és így kevésbé lehetett fontos történelmi események színtere, és csakis azok a nagyobb forgalmú utak, amelyek keresztben átszelték, lehettek némi tekintetben fontosak. Ilyen út volt a Kis-Küküllő alsó folyását Bethlenszentmiklósnál, Zsidvénél átszelő vonal, melyet a nép szebeni útnak nevezett. E mellett terül el Bethlenszentmiklós határán az úgynevezett gyászmező, ahol a néphagyomány szerint a tatár had átvonulva a vidék összegyűjtött lakosságát felkoncolta. 

Az újabb korban, 1687-ben ezen az úton vonult seregével a lotharingiai herceg Szeben felé. Küküllővárt megállott, ahonnan Balázsfalvára vonulva ott létrejött közte és Apafi fejedelem megbízottjai közt a balázsfalvi egyezség, melynek alapján jogot nyertek a császári hadak Erdélynek eredetileg csak egy télre, valójában azonban örök időkre való megszállására. 

Ugyanily szempontból érdemelnek figyelmet a Kis-Küküllő felső folyását keresztező vonalak, amelyek Marosvásárhelyt és a Nagy-Küküllő völgyében fekvő városokat kötötték össze. Bem 1849. január 13-án Marosvásárhelyről kiindulva a Kis-Küküllő síkján, Gálfalvánál ütközött meg báró Puchnerrel, ahol a csata a császáriak gyors visszavonulásával végződött, és Bemnek szabad útja nyílt egészen Szebenig. Az 1876. évi XXXIII., valamint az 1877. évi I. törvénycikk alapján, a szász székek megszüntetésével párhuzamosan, néhány medgyesszéki falu hozzácsatolásával megalakult Kis-Küküllő vármegye. 

Gazdasági élet 

A vármegye lakóinak foglalkozása általában a földművelés volt, iparral kevesen foglalkoztak, ők is inkább háziiparral, a házi szükségletekhez a ruhaneműt az asszonyok szőtték. Volt a megyének több lisztőrlő és vízimalma, foglalkoztak még tégla- és ecetgyártással is. A vármegye fő kereskedési cikkei a búza, rozs, gyapjú, disznó, ló és szarvasmarha voltak, marhavásárt Dicsőszentmártonban, Radnóton, Bonyhán és Bethlenszentmiklóson tartottak. Borkereskedése is igen élénk volt, az előző századfordulón borait már külföldre is szállították. A hiteligények kielégítésére egy takarékpénztár és öt szövetkezet szolgált. 

A növénytermesztés meghatározó megélhetési forrás volt, amely elsősorban az acélos búzára alapult. Rozsot a homokos és az agyagos helyeken egyaránt termesztettek, a köznép a kenyerét ebből sütötte. Az árpát sörfőzésre használták. Kukoricája is jelentékeny volt, hizlalásra és szeszfőzésre fordították. Termesztettek még burgonyát, babot, lencsét, borsót, káposztát, sárgarépát. Szilvából, barackból és a bor seprőjéből pálinkát főztek. 

A megye állattenyésztése a kövér legelők következtében igen kedvezőnek volt mondható. Tehenet, ökröt és bivalyt sokat és szépet neveltek, és ezekkel nagy kereskedést folytattak. A Nagy-Küküllő folyó völgyében különösen sok bivalyt tartottak. A lótenyésztésre is gondot fordítottak, és kivált Szászbonyhán (Bethlen gróf uradalmában) kitűnő fajta lovakból egész ménesek voltak. A juhtenyésztés is virágzott, a posványos, bozótos helyeken disznócsordák legeltek. 

Jelentős települések

Dicsőszentmárton 

Nagyközség, megyeszékhely 1891-ben kétezernégyszáz lakossal, közte ezerhatszáz magyar, hatszáz román és hetvenöt német lakossal. Kis-Küküllő vármegye törvényhatóságának, a járási szolgabírói hivatalnak, járásbíróságnak adóhivatalnak, pénzügyőrségnek volt székhelye. Volt állami polgári leányiskolája, kisdedóvója, ipariskolája, könyvnyomdája, posta- és távíróhivatala, posta-takarékpénztára. Marhavásárai élénkek voltak. Első írásos említése a XIII. századra esik, vegyesen szászok és magyarok lakták. A XVI. században már mezőváros. Az unitárius egyház egyik központja, iskolavárosa volt, a környéket ellátó céhesiparral. 

Bethlenszentmiklós 

Kisközség 1891-ben ezerkétszáz magyar és román lakossal, benne a Bethlenek szép kastélya. A XIV. század óta ismert település a bethleni Bethlenek birtoka volt (a másik nagy Bethlen-ág az iktári), eredetileg Bethlen Gergely nyerte Zsigmond királytól. Bethlen Farkas megerősített kastélyt építtetett, ez azonban nem maradt fenn. Bethlen Miklós kancellár 1668-ban francia ízlésű kastélyt emeltetett a településen, ez ma is megvan, de félig romos. A Bethlenektől a báró Bruckenthal-család örökölte a birtokot, a család férfiágának kihaltával az uradalom a Szász Egyetemre szállott. 

Erzsébetváros 

Rendezett tanácsú város, járási székhely szabad királyi címmel a Nagy-Küküllő partján, 1891-ben kétezerkilencszáz lakossal, köztük ezernégyszáz magyar, háromszáz német, hatszáz román és hatszáz örmény. A törvényszék, járásbíróság és adóhivatal székhelye, volt két szép katolikus temploma, örmény machitarista kolostora, algimnáziuma, 1893-tól főgimnáziuma, ipariskolája, takarékpénztára, könyvnyomdája, régi árucsarnoka, többféle egylete és társulata, vasútállomása, posta- és távíróhivatala, posta-takarékpénztára. Lakói élénk ipart, kereskedést és földművelést folytattak, a fő kereskedelmi cikkek bor és gyapjú voltak. 

Eredeti neve Ebesfalva volt, első írásos említése az Anjouk korára esik, ekkor már egyházas hely. Az Apafi család uradalmi központja volt, reneszánsz várkastélya a XVI. században épült. 1661-ben innen vitette el Ali basa Apafi Mihályt a marosvásárhelyi táborba, hol II. Rákóczi György helyett erdélyi fejedelemmé választották. 1671-ben telepedtek le itt az örmények, kiknek Apafi kedvezményeket adott. A fejedelem halála után Ebesfalva a kincstárra szállt, utóbb Bethlen Gábor erdélyi udvari kancellár kapta meg, és ő az örményeknek adta el, akik 1726-ban építették fel Erzsébetvárost, és az Szamosújvár után, 1790-ben második királyi városuk lett. A XIX. században jelentős vásárai voltak. Örmény többsége idővel leapadt, de így is az egyik legnagyobb magyarországi közösségük élt itt a millennium idején. 

Felsőbajom 

Nagyközség 1891-ben ezerötszáz német és román lakossal, postahivatallal. A XVII. század óta használt fürdője, mely Bázna név alatt ismeretes, szép völgyben fekszik, parkjában a Szikla, Merkel, Templom, Ferdinánd és Ehrlich-források fakadnak. A millennium idején e források a fürdőházban elhelyezett melegfürdőt (nyolc kád), a négy hideg tükörfürdőt és a két iszapfürdőt látták el. A forrásokban jód és brómnátrium tartalmú konyhasós vizek fakadtak, melyeket görvélyes, csúzos, köszvényes bajok, idült méhlobok és bőrbántalmak ellen használtak, azonkívül harmincezer palackot szállítottak másfelé. Az évente hatszázezer fürdővendég számára százhatvan szoba állt rendelkezésre. A fürdő a felsőbajomi lutheránus egyházalap tulajdonában állt. 

Küküllővár 

Kisközség 1891-ben ezerötszáz román és magyar lakossal, postahivatallal és posta-takarékpénztárral, élénk vásárokkal. A vár első írásos említése a XII. századra esik, de valószínű, hogy Szent István idején már állott, az erdélyi gyulák egyik erőssége volt. Talán Szent István korától, de a XII. századtól mindenképpen ispánsági székhely, majd a nemesi vármegye székhelye. Az első vár a tatárjárás során elpusztult (benne az oda menekült félmegyényi lakosság), és az új vár kissé arrébb épült fel. A Szentkirályként is ismert váralji település magyar és szász jobbágyfalu volt, maga a vár az erdélyi vajdák birtoka. Nagy Lajos király korában várnagya, Veres Péter a Vlajkó havasalföldi vajda ellen vezetett hadjáratban, 1369-ben esett el. Mátyás király a várat 1471-ben Pongrác vajdának zálogosította el, később a magyar fensőség alatt álló moldvai vajda birtokába került Csicsó várával, kárpótlásul a török által tőle elvett várakért. 

Ez alapon bírták a moldvai vajdák, míg Petru vajda Szapolyaitól Ferdinándhoz pártolván, Szapolyai a várakat visszavette, és több uradalommal együtt mátkájának, Izabella lengyel hercegnőnek kötötte le jegyajándékul. János Zsigmond halála után a vár a fejedelmek kezére került, és Apafi alatt Thököly Imre birtokába jutott, akinek birtokai elkoboztatván a rendek a várat ifjú Apafi Mihálynak adományozták. Annak halála után a kincstárra szállt, ahonnan a Bethlenek kezébe ment át 1764-ben, végül a Hallereké lett. 

A ma is látható híres várat Bethlen István alakíttatta reneszánsz várkastéllyá a XVII. század elején, majd Bethlen Miklós alakíttatta tovább a XVIII. században. A kastély parkja egykor a maga nemében az egyik legszebb volt egész Erdélyben. 

Radnót 

Kisközség, járási székhely 1891-ben ezerhétszáz magyar és román lakossal, volt vasúti állomása, posta- és távíróhivatala és posta-takarékpénztára, élénk vásárai. Az Árpád-kortól ismert település, amely azonban évszázadokon át csöndesen, országos jelentőségű események nélkül élte mindennapjait. Nevezetes esemény volt azonban, midőn itt állott szemben 1575. június 8-án Bekes Gáspár trónkövetelő serege az őt nyomon követő Báthory Istvánéval. Másnap korán reggel azonban Bekes seregével a fennebb fekvő Kerelőszentpálra vonult, ahol a csatát fogadta, amely reményeinek szétfoszlásával, Báthory győzelmével, Erdély sorsának hosszú időre való eldöntésével végződött. 

Radnót lakossága a reformáció idején az unitárius vallást vette fel, majd egy része a református hitre tért. Régi kastélyát I. Rákóczi György 1630-ban építette. A radnóti kastélyból vonult be nagy pompával Székelyvásárhelyre a másodízben fejedelemmé választott II. Rákóczi György, aki gyakran tartózkodott itt később is. Az erdélyi rendek többször tartottak itt országgyűlést, a protestáns egyházak pedig zsinatot. II. Rákóczi György bukása után itt ütött tábort a fejedelemtevő Ali pasa, 1661. szeptember 17-én innen intézte kiáltványát Erdély lakosaihoz I. Apafi Mihály, tudtul adva a három nemzetnek, hogy a haza gondviselése őreá bízatott. A XVIII. században a település a Bethlenek birtokába jutott. 1848-ban a kastélyt románok foglalták el, ahonnan azonban a székelyek csakhamar megugrasztották őket.