Vármegyék könyve

Kolozs

Erdély középső területén, ötezeregyszáz négyzetkilométeren elterülő megye volt, lakóinak száma 1891-ben kétszázhuszonötezer lélek, köztük hetvenhétezer magyar, százharmincháromezer román, nyolcezer német, a többi egyéb nemzetiségű. Kolozsban volt egy szabad királyi és egy rendezett tanácsú város, hat nagyközség, kétszázharminc kisközség és százhatvanhét puszta és telep. A községek általában kicsinyek voltak, kétezernél többen csak tizenegyben éltek. A legnépesebb település a székhely Kolozsvár volt, több mint harmincezer lakossal, de az utána következő legnagyobb, Bánffyhunyad már négyezernél kevesebb lakost számlált. 

Közművelődés tekintetében a megye igen rosszul állott. Míg Kolozsvár városa a fejlettség viszonylag magas fokán állt, a rajta kívül vett megyében a hat éven felüli férfilakosság háromnegyede, a nők négyötöde sem írni, sem olvasni nem tudott, és a tanköteles gyermekek bő negyede iskolába nem járt. Azon számos felsőbb-, közép- és szakiskolától eltekintve, melyek Kolozsvár városában voltak, a megyében egyetlen más ily intézet nem akadt, az összes iskolák a népiskolákra szorítkoztak. A népiskolák közül száznégyben magyar, hétben német és kétszázegyben román volt a tanítás nyelve. A szellemi élet teljesen a megye székhelyén összpontosult. 

Kolozs területe majdnem egészen hegyes. Nyugati részét a Bihar hegység hálózza be, melynek legmagasabb csúcsa a Vlegyásza, a délnyugati részen a Gyalui-havasok magasodnak. A két természeti szépségekben gazdag hegység belsejében fakadó Meleg- és Hideg-Szamos völgyeitől északra alacsonyabb hegy- és dombláncok sorakoznak. Az Almás pataktól északra már a Meszes hegység végső nyúlványai terülnek szét. Ezen hegységeket a Kis-Szamos tág völgye választja el a megye keleti felét borító változatos, csekély magasságú dombvidéktől, melyet Mezőség neve alatt ismerünk. 

A megye legnagyobb folyóvize a Kis-Szamos, melynek két forrásvize, a Bihar hegységben fakadó Meleg-Szamos és a Gyalui havasokból előtörő Hideg-Szamos Gyalu közelében egyesülvén tág völgyben hasítja a vármegyét, azt két egymástól lényegesen különböző részre osztva szét. A Mezőségnek jelentékeny folyóvizei nincsenek, annál nagyobb számmal vannak azonban tavai, melyek közül a Gyeke, Felsőszovát, Csehtelke, Báld, Nagycég és Mezőszilvás mellettiek a jelentékenyebbek.

Története 

A kolozsmonostori vár körzetében Szent István alapította a várispánságot, feltehetően Gyula 1003-ban bekövetkezett legyőzése után. A későbbi vármegyénél lényegesen nagyobb területű ispánság elsőrendű feladata a határvédelem volt, jövedelmeit is főként erre a célra fordította. Kolozs fejlődését befolyásolta, hogy Erdély irányítása némileg eltért az ország többi részétől. Míg ott az ispánságok, majd vármegyék egyértelműen egymással mellérendelt szerepben voltak, és felettük egyöntetűen csak a király állott, Erdély már a kezdetektől bizonyos különállással bírt, és ezt a történelem kavargásában többé-kevésbé mindvégig meg is őrizte. 

Már a honfoglalás után nagyfokú önállóságra jutott a terület, amely az erdélyi székhelyű vezérek, a gyulák alatt egyre jobban kiteljesedett. Maga Gyula, aki már személynévként viselte a méltóságnevet, Szent Istvánnal is szembekerült. A király legyőzte őt, a terület az Árpád-házi királyok alatt több ízben is az úgynevezett dukátus része lett (dux = herceg, dukátus = a herceg területe), amelyen a király öccse vagy fia közel királyi jogkörrel kormányzott. 

Az első dukátus létrehozása a negyedik magyar király, I. András nevéhez fűződik, aki öccsének, Bélának engedte azt át. A fejedelmi hatalommegosztásnak ez a formája valószínűleg a honfoglalást megelőző időből való örökség, amelyet az Árpádok is fenntartottak. A dukátus intézménye utóbb megszűnt (Nagy Lajos idején állt fenn az utolsó), de minden bizonnyal az volt a gyökere az erdélyi vajdai intézménynek. Ezzel Erdélyben a megye és a király között a kormányzás közbülső szintje jött létre, ami Mohács után megkönnyítette az önálló fejedelemségbe való átmenetet. 

A román történetírás gyakran hivatkozik erre a különállásra, annak bizonyítékát látva benne, hogy Erdély már a középkorban is Magyarországtól elkülönült terület, mintegy önálló állam volt. Ez a nézet azonban nem áll. Az erdélyi vajdát mindenkor a magyar király emelte a méltóságába, vagy tette le onnan, ott a hódoltságig a magyar királyság jogrendje volt érvényben, és Erdély főurai a magyar királyi udvar főméltóságait viselték. Amikor a havasalföldi vagy a moldvai vajdák erdélyi birtokosok voltak (például Fogarasban), e jogukat csupán mint a magyar király hűbéresei gyakorolták. A hódoltságig senkinek, a román vajdáknak sem volt semmi kétségük afelől, hogy Erdély a magyar királyság része, még ha közigazgatásában attól némileg különböző része is. 

Valószínűleg a különbözőség az oka annak is, hogy a kolozsi nemesi vármegye a magyarországiaknál később, csupán a XIV. században alakult ki, és akkor is az erdélyi vajda függésében maradt. A vármegyei struktúra – szolgabírók, alispán, főispán, megyegyűlés – mindazonáltal létrejött, és 1918-ig fenn is maradt. 

A megye lakossága a honfoglaláskor itt talált szórványos bolgár lakosság felszívódásával, beolvadásával a tatárjárásig teljesen magyar volt. Azt követően jelentős szász betelepülésre került sor, majd a XIV. század első harmadában megindult a román betelepülés is. 

A tatárjárás után a megye székhelye Kolozsvár lett, melyet Zsigmond király emelt királyi várossá. A középkorban a megye fontos kiviteli cikke volt a só, amelyet a Maroson szállítottak le az Alföldre, és amely a királyi jövedelmek egyik legfontosabb forrása volt. 

Mohács után a kialakuló fejedelemségben fontos szerep jutott a központi fekvésű megyének, és benne elsősorban Kolozsvár városának, amely fokozatosan az új állam gazdasági és szellemi központja lett. A megye nagy részét elfoglaló Mezőségbe folyamatosan történt román betelepülés, és egy sor ikerfalu (a magyar mellett román község) alakult ki. A korábban pásztorkodó románok a fejedelemség korában már alapvetően földműveléssel foglalkoztak, a magyar parasztokhoz hasonlóan. 

A török kiűzése után békés fejlődési korszak köszöntött a megyére, amely jelentős hadakat csak a szabadságharc idején látott. Azt követően ismét a békés fejlődés korszaka következett. 1872-ben Kolozsváron nyílt meg az ország második egyeteme. A megyei rendezés során, 1876-ban a vármegye területe némileg módosult, mivel Doboka vármegyét közte és Belső-Szolnok között szétosztották, ugyanakkor Kolozs néhány települése a környező megyékhez került. 

Gazdasági élet 

A vármegye bő kétszázezer lakójának az előző századfordulón kevesebb mint öt százaléka kereste a gyáriparban a kenyerét, ami azt mutatja, hogy Kolozs a kevéssé iparosodott vidékek közé tartozott. Ha ehhez hozzá vesszük, hogy értelmiségi keresetből egy százaléknál kevesebben éltek, a hitelből és közlekedésből élők aránya a fél százalékot sem érte el, jól látható, hogy a megye meglehetősen kevéssé volt fejlett. Ráadásul az ipar majdnem kizárólag Kolozsvár városában összpontosult, és az ott levő iparvállalatokon (dohány-, gép-, olaj-, szappan-, papírlemezgyár, szeszgyárak és műmalmok, vasúti javítóműhely) kívül a vármegye területén csupán öt gőzmalom és hat szeszgyár számított nagyobb ipari vállalatnak. Valamivel elterjedtebb volt a kis- és házi ipar. A kereskedelem központja is Kolozsvár volt, kívüle Bánffyhunyadnak, Uzdiszentpéternek, Mócsnak, Bátosnak, Hídalmásnak és Tekének voltak marhavásárai. A kereskedelem fő cikkei élő állatok, fa-, és faiparcikkek, gabona és liszt voltak. A vármegye területén két takarékpénztár és négy szövetkezet működött, továbbá öt bank, két takarékpénztár és négy szövetkezet Kolozsvár városában. 

A vármegye földje a folyók hosszában, és különösen a Mezőségen termékeny, de az északnyugati részek csekély termőképességűek, és csakis a tavaszi veteményeket érlelik meg. A mezőgazdaság terményeiből legfontosabb volt a búza, rozs, kétszeres, árpa, zab, kukorica, továbbá kevés hüvelyes vetemény, len, kender, dohány, cukorrépa, nagyobb mennyiségű takarmányrépa, lucerna és lóhere. Igen kiterjedtek voltak a kaszálók is, valamint a havasi legelők. A szőlőművelést a filoxéra visszavetette, de aztán ismét magára talált. A vármegye kétszáz községében méheket is tartottak, a kaptárak száma több mint tizenegyezer volt, a termelés pedig négyszázhúsz mázsa méz. 

A nagy kiterjedésű erdőségekben több helyütt dolgozták fel a fát fűrésztelepeken. Az erdők harmadrésze fenyves, harmadrésze bükkös és tölgyes. A vármegye állattenyésztése jelentékeny volt, az 1891-es összeírás alkalmával százharmincnégyezer juhot, nyolcvanezer szarvasmarhát, hatvanezer sertést, hétezer lovat, közel annyi bivalyt és négyezer kecskét vettek számba. 

Jelentős települések 

Kolozsvár (Kolozsmonostor) 

Törvényhatósági jogú (tehát a megyével egyenjogú) város szabad királyi címmel a Kis-Szamos völgyében, a folyó mindkét partján, 1891-ben harmincháromezer lakossal. A lakosok száma 1850-ben még csak tizenhétezer lélek volt, 1910-re pedig hatvanezer fölé gyarapodott. Nemzetiség szerint volt a lakosok közt nyolcvannégy százalék magyar, tíz százalék román, négy százalék német, a többi egyéb nemzetiségű, hitfelekezet szerint egyharmad római katolikus, negyvenöt százalék protestáns, tíz százalék görögkatolikus, hét százalék izraelita és fél százalék görögkeleti. 

Kolozsvár belvárosa külvárosok közé ékelve azokat egymástól elválasztotta. Észak felé a Szamos mellett és azon túl a Hídelve külváros terült el, nyugatra a Borjúmál (Rákóczi-hegy) aljában csinos nyaralótelep volt. A belvárostól északra és keletre elterülő külvárosok Kétvízköz, Külmagyar, Külközép kerület nevet viseltek. Dél felé a díszes temető határolta a belvárost, melytől nyugat felé a Szén utcai és a Monostori kerület következett, ezekhez dél felé pedig a számos nyaralójukkal kitűnő Házsongárd gyümölcsöskertjei csatlakoztak. Odább délnyugat felé Kolozsmonostor következett. 

A belváros régi kerítőfalainak csak kevés maradványa látható már, kapui közül csak a Szamos felé nyíló Vízikapu. A belváros északnyugati része régente külön fallal volt kerítve, és Óvár nevet viselt, itt még néhány igen régi épület maradt fenn. A belváros utcái egyébként meglehetős szabályosan épültek. A külvárosok kevésbé rendezettek, részben falusias jellegűek voltak, de éppen a millennium korában rohamos fejlődés zajlott itt is. 

A belváros legszebb része a tágas Fő tér, közepén a korábban azt körülzáró dísztelen épületektől a polgárság áldozatkészségéből megszabadított, a XIV-XV. században épült díszes templomával. E templomban adta át 1551-ben Izabella, Szapolyai özvegye I. Ferdinánd követeinek a koronát. A nemzeti fejedelmek alatt a protestánsok, utóbb az unitáriusok bírták a templomot, és csak 1718-ban nyerték vissza a katolikusok. Az előtte álló, messze földön híres Mátyás-szobrot 1902-ben állították fel. 

Kolozsvár helyén a IV. században Napoca római város állott, amely azonban teljes egészében elpusztult, a csekély megmaradt romok között a honfoglaló magyarok alapítottak új települést. A Szent István idején szerveződött várispánságnak ez a település lett a székhelye, mely nevét vagy egy Kolozs nevű ispánjáról, vagy a latin clusa = (út)záró, vámhely elnevezésből kapta. Az első város a tatárjárás idején elpusztult, utóbb magyar és szász lakosokkal népesült újra. Egy ideig püspöki fennhatóság alatt állott, majd Károly Róbert városi jogokat adott neki, amelyeket nemsokára további kiváltságokkal gyarapított. Apja példáját Nagy Lajos is követte, és Kolozsvár kiváltságait tovább bővítette. Zsigmond már a szabad királyi városok sorába emelete a települést. 

Mátyás király (ki itt született 1440. február 23-án) 1458-ban elrendelte, hogy a főbíró felváltva magyar és szász legyen, és a tanácsot és az esküdteket felerészben magyarok, felerészben szászok közül válasszák. Idővel a magyarok túlsúlyra jutván, János Zsigmond alatt kiszorították a szászokat a város igazgatásából. A hitújítás alatt Kolozsvár egészen megmagyarosodott, és nagyobbára elfogadván az unitárius hitet, 1569-ben mind vallási, mind nemzetiségi tekintetben elszakadt a szász városoktól, és a magyar nemesség és értelmiség központja lett. Élénk kereskedelme és fejlett ötvösipara folytán gyorsan gyarapodott, ettől kezdték kincses névvel illetni. 

Politikai jelentőségét emelte az a körülmény, hogy bár nem volt az erdélyi fejedelmek székhelye, mégis közel nyolcvan országgyűlést tartottak itt (az erdélyi fejedelemségben olykor egy évben több országgyűlésre is sor került). Emellett azonban a politikai villongásoktól igen sokat szenvedett, kezdve az 1438. évi parasztfelkeléstől egészen a Rákóczi-féle harcokig. Szapolyai 1538-ban itt tartott serege élén országgyűlést, 1551-ben Izabella királyné a nagy templomban adta át a koronát Ferdinánd követének, Castaldónak, 1575-ben Báthory István fejedelem a trónkövetelő Bekes Gáspár pártjának fő embereit a nagy piacon lefejeztette, 1594-ben pedig Báthory Zsigmond a legjobb hazafiak egész sorát fejeztette le, hogy Erdélyt az osztrák udvarnak átadhassa. 1600-ban itt tette le Bocskai a fejedelmi esküt, öt évre rá innen indult ki a fegyveres mozgalom a vallást megszorító rendeletek ellen. 1658-ben a törökök ostromolták meg a várost, és 1660-ben csak Linczing János polgármester személyes bátorsága mentette meg az újabb török ostromtól. 

Az önálló fejedelemség megdőltével az osztrák kormány a szász Nagyszebent támogatta, és 1703-ban a főkormányszéket oda helyezték, csak 1790-ben került ismét Kolozsvárra vissza. Attól kezdve a város az erdélyi részek tényleges fővárosává lett. A szabadságharcban Kolozsvár többször gazdát cserélt, az osztrákok 1849 augusztusában foglalták el végleg. A szabadságharc után a hatósági főhivatalokat ismét Nagyszebenbe helyezték át, de 1861-ben megint visszakerültek Kolozsvárra. 

A Magyarországgal való egyesítés következtében 1867-ben véget ért a főkormányszék, és ezzel Kolozsvár fővárosi szereplése, de azért nem veszítette el addigi vezető szerepét, sőt közművelődési és közgazdasági tekintetben nagyobb lendületet vett, mint azelőtt bármely korszakban. A város mindvégig az erdélyi kultúra fellegvára volt, a fejedelmi korszakban számos jeles nyomda működött itt, iskoláiban diákok százai tanultak. Az első állandó színi társulat 1792-ben alakult, az első kőszínház 1821-ben épült fel. A XIX. század folyamán újságok és folyóiratok sora jelent meg a városban. Magyarország második egyeteme 1872-ben nyitotta itt meg a kapuit, és ezzel Kolozsvár a magyar királyság legelső városai sorába emelkedett. 

A millennium idején Kolozsvárral már egyesült Kolozsmonostor, amely az egykori ispánság első székhelye volt. A névadó bencés apátság a XI. században jött létre. A tatárjárás alatt a település elpusztult, de újraépült, a XIII. században fontos hiteleshely volt, ahol szerződéseket, okmányokat hitelesítettek, illetve őrizték azok másodpéldányait. Ezen másodpéldányok és jegyzőkönyvbe foglalt kivonatok közül hétezerötszáz máig fennmaradt, a középkori Magyarország egyik gazdag forrása lett. A dokumentumok egyik leghíresebbje az úgynevezett kolozsmonostori egyezség, melyet Budai Nagy Antal felkelői és a velük szemben álló nemesek kötöttek 1437-ben. Az erdélyi rendek 1556-ban feloszlatták a szerzetesrendeket, és ezzel Kolozsmonostor jelentősége is lehanyatlott, szerepét Kolozsvár vette át. A település nagybirtokosok tulajdonába került, a XVIII. században a betelepített románok többségre jutottak. 

Bánffyhunyad 

Nagyközség, járási székhely a Sebes-Körös völgyében, Kalotaszeg központja, 1891-ben háromezerhétszáz magyar lakossal. Szolgabírói székhely volt járásbírósággal, volt benne polgári iskola, felső leányiskola, kalotaszegi takarékpénztár, mészárszék részvénytársulat, vasúti állomás, posta és távírda. Lakóinak egy részét a szájhagyomány tatár eredetűnek tartotta. A település első írásos említése 1332-ből való, sokáig királyi birtok volt, majd a XV. században a Bánffy-család birtokába került. Híresek voltak a község marhavásárai. 

Kolozs 

Rendezett tanácsú város, 1891-ben háromezerhatszáz lakossal, köztük kevéssel több magyar, mint román. Volt állami gulyatelepe, vasúti állomása, posta- és távíróhivatala és postatakarékpénztára. A közelében sóbányák voltak, melyeket azonban az előző századfordulón már nem műveltek. A Dörgő nevű sóstót fürdővé rendezték be, melynek vize a legkoncentráltabb sósvizek közé tartozott, idült csúz és köszvény ellen sikerrel használtak. A város első említése 1199-ből való, ekkor már jeles sóbánya, az erdélyi sóbányászat egyik központja. A késői középkorban több megyegyűlés színhelye. Hunyadi Mátyás a települést Kolozsvár városának ajándékozta, egyúttal azzal azonos kiváltságokkal ruházta fel. Kolozsvár később is meghatározó szerepet játszott Kolozs életében. 

Gyalu 

Nagyközség, járási székhely, 1891-ben háromezer román és magyar lakossal, a járási szolgabírói hivatal székhelye. Volt erdőgondnoksága, nagy gőzfűrésztelepe, több fűrészmalma, nagy fakereskedése, két mezőgazdasági szeszgyára, postahivatala, telefonállomása, posta-takarékpénztára. Díszes kastélyát gróf Esterházy Kálmán a régi Rákóczi-vár helyén és annak maradványaiból építette. Gyalu régi várkastélyát a nagyváradi püspökség 1400 körül emeltette. Izabella királyné Buda eleste után itt tartott udvart, és itt kötötte meg Ferdinánd követeivel az úgynevezett gyalui egyezményt, melyben fia nevében lemondott Erdély fejedelemségéről (az egyezménynek a Habsburgok nem tudtak érvényt szerezni). A várat I. Rákóczi György lakhellyé alakította át. Mária Terézia királynő a várat Erdély akkori kormányzójának, gróf Bánffy Györgynek adta zálogba, aki a környék kisnemeseit birtokaikból kiszorította, és a helyükre román parasztokat telepített. Később a vár a zálogbirtokosok egyik örököse, Komáromi Györgyné tulajdonába került, ki azt 1874-ben Rosenberg Bernát birtokosnak adta el. Gyalu a gyalui havasok meglátogatására a legalkalmasabb kiinduló pont, vidéke igen szép, és azért a turisták már az előző századfordulón is gyakran felkeresték.