Vármegyék könyve

Komárom

A Duna mindkét partján elterülő megye volt, területe közel háromezer négyzetkilométer, lakóinak száma 1891-ben kereken százhatvanezer fő, (továbbá ötezer katona, nagyobbára Komárom városában). A lakosok nyolcvanhat százaléka volt magyar, hét százaléka német, öt százaléka szlovák, a többi egyéb nemzetiségű. Hitfelekezet szerint százezer volt római katolikus, negyvenhatezer református, hétezerötszáz izraelita, ötezer evangélikus, a többi egyéb vallású.

A vármegye területe négy járásra oszlott (csallóközi, udvardi, gesztesi és tatai), volt benne egy szabad királyi város (Komárom, a megye székhelye), hatvan nagyközség, harminchárom kisközség, valamint kétszázharminchárom puszta és telep. A községek általában középnagyságúak voltak, kétezernél többen huszonkettőben laktak. A legnépesebb volt Komárom tizenháromezer, Gúta hétezer, Tata szintén hétezer, Ács négyezerötszáz, Tóváros négyezer és Udvard szintén négyezer lakossal. 

Közművelődés tekintetében Komárom vármegye a kedvezőbb állapotúak közé tartozott, a hat éven felüli lakosságból csupán a férfiak ötöde, a nők negyede nem tudott írni-olvasni, és a tanköteles gyermekek kilencvenhárom százaléka iskolába járt. A vármegye területén volt két gimnázium (Komáromban és Tatán), négy ipar- és kereskedelmi iskola, százhatvannyolc népiskola (ezekben kétszázhetvenhárom tanító), nyolc kisdedóvó és egy börtöniskola. A szellemi élet központja Komárom volt. 

A vármegye legnagyobb része lapályos, csak keleti és déli részében emelkednek magasabb hegyek. A Duna két partján elterülő lapály a magyar Kisalföldhöz tartozik, és tenger feletti magassága átlag 106-120 méter. Magában foglalta a Csallóköz keleti részét, mely akkor a Nyitra mellékével együtt nagyrészt mocsaras, árvizeknek kitett mélyföld volt. Délen hullámos dombvidékbe megy át, mely a Vértes hegység felé lassankint magasabbra emelkedik. Ezen nagyobbára erdős és több várrommal (Vitány, Gesztes, Gerencsér, Szentkereszt) ékített hegységtől az Általér völgye által elválasztva a Tatai hegysor alacsonyabb dombvidéke terül el, míg az Általértől keletre, a Vértestől a gallai és szári völgyelés által elválasztva a Gerecse hegység emelkedik. 

Folyóvizekben az egykori vármegye gazdag: a Duna nyugat-keleti irányában mintegy hatvan kilométer hosszúságban hasítja a vármegyét, Komáromnál magába veszi az érsekújvári vagy Kis-Dunát, mely Gutától kezdve, ahol a Vág ömlik belé, a Vág-Duna nevét viseli. Közvetlenül Komárom városa fölött ömlik belé az egykor mocsaras mellékű, kanyargós Nyitra folyó, ez ismét a Zsitvát veszi magába, melynek egy ága azonban közvetlenül a Dunába ömlik. Jobb felől a Duna csak kisebb vizeket (Concó, Általér) vesz fel, azonban nagyobb számmal vannak ott tavak, köztük a tatai Nagytó (melynek fenekén meleg források fakadnak), a Kerektó (Mocsa mellett), az Asszonytó és a Majortó (Nagyigmánd mellett). 

Története 

A Kárpát-medence nagy részéhez hasonlóan az emberi civilizációnak itt is igen korai nyomai maradtak fenn, a terület az őskortól kezdve gyakorlatilag folyamatosan lakott. A Római Birodalom idején a Duna lévén a határ (limes), annak jobb partján jelentős katonai települések jöttek létre, mindenekelőtt a mai Szőny közelében fekvő Brigetio. A rómaiak után a népvándorlás népei birtokolták a vidéket, legtovább az avarok. Az avar állam 803-ban bekövetkezett összeomlása után frankok és morvák vetélkedtek az uralomért, mígnem a magyarok vették azt birtokba, valószínűleg 900-ban. Maga a Komárom elnevezés szláv eredetű, magyarul annyit tesz: Szúnyoghely. A bal parti (tulajdonképpen folyóágakkal körülvett) Komárom vára körül, feltehetőleg a későbbi Pozsony vármegyét is magában foglalóan jött létre Szent István korában a várispánság, melyben az uralkodó, az esztergomi érsek és a Koppány család voltak a legnagyobb birtokosok. 

A Képes Krónika szerint Szent István idejében bizonyos Tata alapította Szent Péter monostorát, és a körülötte támadt községet róla Tatának nevezték el. A Csák nemzetségbeli Ugrin 1146 körül a vértesszentkeresztinek vetette meg alapját, még később a csallóközi Katapán család egyik tagja, aki 1197-ben valószínűleg egri püspök volt, alapította a Katapán-monostort, melynek alapfalaiból a környékbeliek még a XIX. század végén is követ bányásztak saját házaikhoz. A tatárdúlás Komárom vármegyét is érte, kivéve a megerősített Komáromot, melyet fekvése is védett, hova a környékbeli nép menekült. A tatárok eltakarodása után Udvardon Ressul (Ressl) német lovag telepedett le népével, a dunántúli részen is több új birtokba iktatás fordult elő. 

Komárom várát és tartozékát a megszorult IV. Béla egy időre Henel nevű kamaragrófjának vetette zálogba, kinek fiai a kibérelt harmincad után nyolcszáz márka ezüsttel adósak maradtak, és nem tudtak fizetni. Walter, az új budai vár bírája és kamaraispán lefizetvén ezen összeget, örökös jogon kapja a várat és megyéjét. Walter után Tamás bán, utána Csák Máté (talán örökség útján) került a vár és a megye birtokába, amely az utóbbinak bukása után visszaszállott a király kezére. Zsigmond király és császár különösen kedvelte Tatát, várát vadászkastéllyá alakíttatta, ekkor alakították ki az Öreg-tavat is. A pompás gótikus várkastély ekkor egész Európa egyik központjának számított, sűrű követjárásokkal, pompás ünnepségekkel, nagy vadászatokkal. Traversari pápai követ írta 1435-ben, hogy Tata vadászatairól és halászatairól híres, számos fejedelem, követ és főúr megfordult ott, és mint különöst említette, hogy ott-tartózkodásakor ötezer ló volt Tatán. Mindehhez ráadásként Komáromnál horgonyzott egy hatalmas díszhajó, mely az udvar dunai kirándulásaira szolgált. 

A török időkben Komárom vármegye területe, illetve joghatósága olykor a szomszédos Pilis, Esztergom és Fejér megyék jelentékeny részeire is kiterjedt, gyakran pedig csak a „szigetségen”, a Csallóköz keleti végében szorongott. A vármegye helységei közül közel száz pusztult el végleg, mert az Érsekújvár, Komárom és Tata közé eső végvárvonal táján örökös volt a harc és dúlás, minek folytán a XVII. század végén a vármegye lakossága körülbelül tizenkétezerre olvadt le. 

A Rákóczi-szabadságharc idején Esterházy Antal főispán vármegyéstül kuruccá lett. A szabadságharcot lezáró szatmári béke után következő évtizedekben Esterházy József würzburgi, elzászi és Moson vármegyei németeket telepített a vármegye dunántúli részébe, az udvardi és részben a csallóközi járásba pedig szlovákokat telepítettek. Mária Terézia korában vetették meg lábukat Komáromban a szerbek (akkori szóhasználattal rácok), akik nagy lendületet adtak a megye kereskedelmének. II. József a gyakori földrengések miatt Komárom városát a Duna jobb partjára akarta áttelepíteni, de erre a komáromiak a Vágon folytatott fakereskedés miatt nem álltak rá. 

A világtörténelem is bekopogtatott egy pillanatra a megyébe, midőn I. Ferenc császár a napóleoni hadak elől menekülőben 1809-ben ide tette át a székhelyét, és Tatán írta alá a schönbrunni békét. Még ezt megelőzően, 1807-ben Csepy Zsigmond ügyvéd buzgalma folytán Komáromban jött létre a legelső hazai biztosító társulat, az úgynevezett hajókármentő társaság, mely Pesten, Mosonban, Baján, Monostorszegen és Törökbecsén állított ügyvivőségeket. 

A napóleoni háborúk miatt a birodalmi kormány Komáromban az ország legnagyobb és legkorszerűbb erődrendszerének kiépítésébe fogott, amely aztán a szabadságharcot leverő Habsburg-császári haderő számára is bevehetetlennek bizonyult. 

A vasút kiépülésével a komáromi hajózás jelentősége alaposan megcsappant, ugyanakkor nagy lökést adott a vármegye és székhelye fejlődésének a komáromi sziget és Újszőny közt 1892-ben átadott állami híd, amely az Erzsébet nevet kapta annak emlékéül, hogy 1857. május 4-én itt lépett először magyar földre Erzsébet királyné. 

Gazdasági élet 

A vármegye ipara az előző századfordulón még nem volt jelentős. A tatai szénmedence kitermelése éppen akkor kezdődött, az első feltárásra 1896-ban, Tatabánya község megalakulására 1902-ben került sor. Korábban Almáson és Felsőgallán építőkövet bányásztak, Vértessomlyón barnaszenet, de 1891-ben bányászatból összesen kevesebb mint négyszáz fő élt meg az egész megyében. Nevezetesebb iparvállalatai az ácsi cukorgyár, az ászári keményítő- és szörpgyár, a füzitői dextrin-, burgonya- és búzakeményítő-gyár, az újszőnyi fűrészgyárak, továbbá tizenkét gőzmalom és több téglagyár voltak. A kereskedelem főcikkei ekkor a gabonaneműek, bor, fa és élő állatok, központja Komárom, Újszőny és Tata. A vármegye területén öt takarékpénztár és nyolc szövetkezet állott fenn. 

A mezőgazdaság legfontosabb terményei a búza, árpa, rozs, zab, kukorica, továbbá burgonya, repce, köles, hüvelyesek, len, kender, dohány, cukorrépa, takarmányrépa, lucerna, lóhere és egyéb takarmány voltak. A vármegye bővelkedett természetes kaszálókban. A szőlőművelés a filoxéra következtében visszaesett, aztán újra fellendült, a legjobb bor Neszmély és Dunaalmás vidékén termett. Az erdők nagy része tölgyes volt, továbbá bükkös és fenyves. 

Állatot sokat tartottak, elsősorban juhot, sertést, szarvasmarhát, lovat, valamint háziszárnyasok közül tyúkot, pulykát, ludat, kacsát és galambot, továbbá nagy számban méhet. Ami a lótenyésztést illeti, a kisbéri és bábolnai állami ménesek országos hírűek voltak, mindkét ménesbirtokon jelentős tehenészet, juhászat és sertéstenyésztés is folyt. Nevezetes volt még a pannonhalmi apátság füssi és ölbői ménese, az esztergomi érsekség puszta-lándori tehenészete, a concóháti és bagotai tehenészet és a koltai merinójuhászat. 

Jelentős települések 

Komárom 

A történelmi Komárom a Csallóköznek a Duna és Vág-Duna által körülzárt délkeleti csúcsában fekszik, melyet ekként három oldal felől vesz körül a víz, és csakis nyugaton közelíthető meg szárazon. E félsziget jellegű területnek a két folyamág egymásba torkollása közé belenyúló éles orrát az erősség foglalta el, míg maga a város ehhez közvetlenül nyugat és részben észak felé csatlakozott. Komárom lakóinak száma 1850-ben tizenegyezer volt, 1891-ben is még csak tizenháromezer lélek, amely azonban 1910-re, ahogy a város fejlődése lendületet vett (Újszőnyt is hozzácsatolták), közel tízezer fővel gyarapodott. A lakosok kilencven százaléka volt magyar, hat százalék német, három százalék szlovák, valamint kevés szerb. 

A város a két folyam közén a gyakori árvízveszély következtében egy ideig csak lassan fejlődött, különösen mióta a hajózás jelentősége visszaesett. Főutcái a XIX. század második felében túlnyomóan földszintes házakból állottak, mindamellett elég rendesek és csinosak, külső részei azonban inkább falusias jellegűek voltak. Ebben az időben egész Komárom álmos kisváros képét mutatta, amelyben mintha megállt volna az idő, és amely mintha nem óhajtott volna tudomást venni a környező világ rohamos fejlődéséről. A város számos szép műemlékkel büszkélkedhetett, de poros utcáin csendes élet csordogált. 

Ezen a helyzeten gyökeresen változtatott a már említett, 1892-ben átadott Erzsébet híd, amely a várost messze vidékek központjává avatta. Lakossága ugrásszerű növekedésnek indult, sorra emelkedtek új bérházai és középületei, és hamarosan felzárkózott a többi megyeszékhely mellé. Volt benne királyi törvényszék és ügyészség, járásbíróság, adóhivatal, sóhivatal, államépítészeti és folyammérnöki hivatal, pénzügyőrség, közjegyzőség, tanfelügyelőség, a bencés rend vezetése alatt álló algimnázium (1633 óta), állami polgári leányiskola, iparostanonc-iskola, községi elemi fiú- és leányiskola és sok egyéb intézmény. Itt jelent meg a Komáromi lapok, Komárommegyei Közlöny, Komárommegyei Értesítő, Gazdasági Közlöny és Bírósági Végrehajtók Közlönye. Volt Komáromban két takarékpénztár, egy szövetkezet, ipartestület, posta- és távíróhivatal és posta-takarékpénztár, és az osztrák-magyar bank itt fiókot tartott fenn. Vasúti állomása a Duna jobb partján volt, a gőzhajóállomás az alsó Dunasoron. 

Lakóinak főfoglalkozása azelőtt a kereskedelem volt, mikor még a Duna volt a legfőbb közlekedési vonal, és a gabonát ezen vontatták fel – ahogy azt Komárom nagy szülötte, Jókai megírta az Aranyemberben. Hasonlóképpen jelentős volt az épületfakereskedés. A hajdan nagyszámú dunai molnárok, a hajóácsok (superok), hajósok és halászok az előző századfordulóra már kiveszőfélben voltak, a hajdan híres hajóépítés megszűnt, és csak kisebb dereglyéket, kompokat és ladikokat építettek és szállítottak a budapesti vásárra. Ugyanoda vitték Komárom asztalosai nagy keletnek örvendő tulipános ládáikat és a fazekasok cserépedényeiket. A valamikor virágzó takácsipar és gombkötés szintén visszaesett, vagy meg is szűnt.

Száz éve Komárom lakosságának jelentős részét a kisiparosok tették, kik mellett a földművelő osztály (az úgynevezett szekeres gazdák) száma inkább csökkent, mivel a városnak különben sem nagy határában az árvízmentes föld igen kevés volt. Sajátságos foglalkozási ág volt még a vízhordóipar, melyet a kutak csekély száma és a vízvezeték nagyon is érezhető hiánya hozott létre. 

A város első említése a XI. századra esik, városi kiváltságokat a XIV. század elején kapott. A hódoltság alatt lakott település maradt, de fejlődése megszakadt, csak a török kiűzése után kapott új lendületet. A XVIII. század elején már Magyarország ötödik legnagyobb városa volt a maga nyolcezer lakosával, benne tizenhét céh kapott helyet, kereskedői a fa-, gabona és halkereskedésben meghatározó szerepet játszottak. Ezt ismerte el Mária Terézia, amikor 1745-ben Komáromot a szabad királyi városok sorába emelte. 

A XVIII–XIX. században több tűzvész és földrengés pusztította a várost, amely azonban mindig újjáépült. A szabadságharc alatt kulcsszerepet játszott a Duna jobb partjára is átterjedő erődrendszer, amelyet (ténylegesen az úgynevezett Igmándi erődöt) Klapka György olyan sikeresen védelmezte a császáriak ellen, hogy a szabadságharc bukása után több hónappal, csak teljes amnesztia ígéretével sikerült rávenni a védőket a kapitulációra. 

A kiegyezést követően Komárom törvényhatósági jogot kapott, majd 1896-ban hozzácsatolták a Duna jobb partján fekvő Újszőnyt, és ezzel megnyílt a lendületes fejlődés lehetősége. Fokozatosan jelentős ipar települt a városba, amely a magyar kultúrának is egyik fellegvára lett. 

Ács 

Nagyközség a Duna jobb partján, 1891-ben négyezer-ötszáz magyar lakossal, cukor- és szeszgyártással. A középkori falut valószínűleg királyi ácsok hozták létre. A hódoltság alatt ez a település teljesen elpusztult, először komáromi magyarok, majd németek népesítették újra. Közelében a magyar nemesi felkelők győztes csatát vívtak a franciákkal 1809-ben. A szabadságharc egyik utolsó nagy győzelme is itt esett, 1849. július 2-án Görgey visszaszorította a túlerőben lévő császári csapatokat. 

Szőny 

A millennium idején Ószőny néven nagyközség háromezer magyar lakossal, postahivatallal és posta-takarékpénztárral. Helyén volt Brigetio római határerőd és polgárváros, 375 november 17-én itt halt meg Valentinianus római császár. A középkori település a XIII. századtól ismert, a XV. században mezőváros, rév- és vámhely. A hódoltságot követően ismét mezőváros. 1849. július 2-án Benedek császári táborszernagy az itteni (Komárommal összefüggő) sáncokat elfoglalta, de Klapka háromszor ismételt roham által kiverte belőle. 

Tata (Tóváros) 

Nagyközség, járási székhely 1891-ben hétezer, túlnyomóan magyar lakossal, a járásbíróság, közjegyzőség és adóhivatal széke, kegyesrendi szerzetházzal és algimnáziummal, vasúti állomással, posta- és távíróhivatallal és posta-takarékpénztárral. Tata a vele összeépült Tóváros nagyközséggel (négyezer lakos) egy szép nagy tó körül terült el, utóbbi síkon, míg maga Tata domboldalban épült. A két község közt a tó partján emelkedik Esterházy Miklós gróf kastélya és a régi vár. Tata a fővárosiak kedvelt kirándulóhelye volt, ahol híres lóversenyeket is rendeztek. 

Géza király idejében jött létre a tatai apátság, amely körül falu alakult ki. A XIV. század végén már város, amely mellett a Lackfiak emeltették az első várat. Zsigmond egyik legkedvesebb tartózkodási helye volt, az Általérből az ő parancsára duzzasztották fel az Öreg-tavat, és ő építtette a pompás nyaraló-várkastélyt is. Hunyadi Mátyás is szívesen időzött itt, II. Ulászló pedig 1510-ben országgyűlést hívott össze Tatára. 

A hódoltság alatt többször gazdát cserélt, csupán gyér lakosság maradt meg benne. A visszafoglaló háborúk során török védői a várat felrobbantották, de a maradványok helyreállítása már a XVIII. században megkezdődött. Esterházy József gróf emeltette a vár mellett a barokk kastélyt, maga a város is barokk stílusban épült újjá. A céhesipar termékei közül kiemelkedett a tatai majolika.