Vármegyék könyve

Bács-Bodrog

Magyarország egyik legnagyobb megyéje volt a maga tizenegyezer négyzetkilométerével a Duna-Tisza közének déli részén. Lakóinak száma 1891-ben hétszázhúszezer lélek volt, közel fele magyar, negyede német, negyede szerb, valamint néhány százalék szlovák, rutén és horvát. A magyarság a megye keleti és északi részében tömörült, a németség a nyugati részében, a szerbek Zombor körül és a megye délkeleti szögletében laktak legtömegesebben, a szlovákok Bács és Újvidék közt, a rutének Titel és Józseffalva körül éltek. A lakók általában több nyelvet értettek, a szerbek legjobban különítették el magukat szokásaikban. 

A megye 13 járásra oszlott, név szerint bácsalmási, bajai, zentai, topolyai, zombori, apatini, kulai, óbecsei, hódsági, németpalánkai, újvidéki, titeli és zsabjai járásra. Ezenkívül volt benne egy rendezett tanácsú (Zenta), egy törvényhatósági joggal felruházott (Baja) és három szabad királyi város (Szabadka, Újvidék, Zombor). Ezeket olykor járásnyi saját határ vette körül, Szabadka határa például a maga 954 négyzetkilométerével alig volt kisebb, mint egész Ugocsa megye. A községek általában népesek voltak, ezer lakosnál kevesebb csak háromban élt, viszont ötezernél több lakosa volt harminchat községnek – a városokat nem számítva. (Emlékeztetőül: Árvában mindösszesen négy olyan település akadt, ahol kétezernél többen laktak.) 

Itt érdemes szót ejteni a millennium idején érvényben volt városi rangsorról. A korábban nagy jelentőségű szabad királyi város rang ekkorra már csak történelmi cím maradt, bár a városok büszkén viselték, annál is inkább, mivel a szabad királyi városok legtöbbje 1870-ben megkapta a törvényhatósági jogot. Ez utóbbi ugyanis valódi, a megyétől független önkormányzatot jelentett. Néhány város azután kapta meg a törvényhatósági jogot, hogy megszűnt a szabad királyi város cím odaítélése, és a régi szabad királyi városok azoktól való megkülönböztetésül használták tovább „nemesi” titulusukat. A rendezett tanácsú városok jogilag a község kategóriájába tartoztak, alá voltak vetve a megyei törvényhatóságnak, azonban a nagy- és kisközségektől eltérően belső ügyeiket választott tanács irányította. Végül a nagyközségek a törvény szabta feladataikat maguk látták el, a kisközségek viszont többedmagukkal összefogva (körjegyzőség, körorvos stb.). 

A közművelődés nem állott jó lábon. Habár a tanköteles gyermekeknek csupán tizenhét százaléka nem járt iskolába, a hét éven felüli lakosok fele nem tudott sem írni, sem olvasni. Legszorgalmasabban iskoláztatták gyermekeiket a németek, leghanyagabbul a sokácok és a szerbek. A vármegyében közel ötszáz iskola működött, és ezekben több mint ezer tanító, a megyében nem volt község iskola nélkül, de akadt hetvenhat puszta, melynek iskolája volt. Középiskolák voltak Zomborban, Újvidéken, Szabadkán, Újverbászon, Zentán és Baján, tanítóképző intézetek Baján, tanítónőképző intézetek Szabadkán és Zomborban, továbbá Adán földművelési iskola, Zomborban városi kereskedelmi iskola. 

A vármegye földje egész kiterjedésében lapályos, hegysége nincs, a lapályból azonban északon 110-150 méter magas fennsík emelkedik ki. Ezen Telecskának (telecskai dombok) nevezett fennsík meredek párkánnyal emelkedik a lapályból, szélei Bajától Stanisicsig és Szivácig, innen a Ferenc-csatorna mentén majdnem a Tiszáig húzódnak, megjelölvén a határt, ameddig egykor a Duna és a Tisza árjai kalandoztak. 

A Duna és a Tisza számtalan kanyargásával és ágával egykor elmocsarasította a partvidék nagy részét. Részint lecsapolás céljából, de még inkább a közlekedés előmozdítására 1802-ben Monostorszegtől Tiszaföldvárig a 108 kilométer hosszú Ferenccsatorna épült. Ezt 1856-ben Bezdánig hosszabbították meg, húsz évre rá a baja-bezdáni tápcsatorna, a Kis-Sztapárról Újvidékre vezető Ferenc József-csatorna és a még mindig nagy kiterjedésű belvizek levezetésére az időközben hatóságilag alakított belvízlecsapoló társulatok által számos kisebb csatorna és védmű épült, ami által termékennyé váltak olyan területek, ahol azelőtt mindig vizenyős rét vagy nádas volt. 

A vármegye története 

Mivel a Római Birodalom határa, a limes a Dunánál húzódott, a rómaiak a megye területén csupán őrhelyeket létesítettek, de le nem telepedtek. A népnyelv által római sáncoknak nevezett földépítményeket feltehetően jazigok, hunok, gepidák vagy avarok emelhették, kik a Krisztus utáni századokban e vidéket lakták. A magyarok beköltöztével új korszak kezdődött. Szent István a vidéken két királyi vármegyét alapított: az északnyugati rész, melyet a honfoglaló Botond nemzetség szállt meg, Apatintól Topolyáig és keletre Szabadkáig Bodrog megyéhez, a fennmaradó, Báncsa nemzetség által megszállt rész Bácshoz tartozott. A tatárjárás a fejlődést teljesen megakasztotta, utóbb azonban ismét felépültek a Duna mentén a régi kolostorok, melyek körül új községek keletkeztek. Lassanként a síkság is benépesült. A két megye lakói ez időben tisztán magyarok voltak. 

A szerbek betelepülése Zsigmond idejében kezdődött. A XVI. századtól kezdve sok csapás érte Bács-Bodrog vármegyét. Az 1514-es parasztfelkelés során Dózsa György vezérei, Lőrinc ceglédi plébános és Hosszú Antal itt vívták legvéresebb ütközeteiket, de Dózsa halála után Bánfi Jakab Apatin mellett legyőzte őket. Buda megszállása után, 1526-ban Szulejmán szultán erre vette útját, Bács városát felégette, várát bevette és a Bács és Pétervárad közti megerősített magyar tábort elfoglalta. Ekkor a Duna és Tisza közt nem kevesebb, mint négyszázezer ember pusztult el vagy lett földönfutóvá, és az előbb népes és vagyonos vidék két hét alatt sivataggá, megmaradt lakossága hontalanná vált. 

A törökök a két megyét a szegedi szandzsákon belül hat kerületre (nahije) osztották be, melyeknek székhelyei Baja, Szabadka, Zombor, Bács, Szeged és Titel lettek. Csak Savoyai Jenő zentai győzelme (1697. szeptember 11.) szabadította fel a területet a török uralom alól, és az 1699. január 24-én kötött karlócai béke ismét Magyarországhoz csatolta, és visszaállította a megyei szervezetet. Bács és Bodrog megye külön szervezetet nyert, azonban Bodrognak még emlékezete is annyira kiveszett, hogy a helytartótanács 1730-ban ismét egyesítette Bács megyével. Hogy a puszta megyét benépesítse, a kormány ide telepítette a törökök elől menekülő bunyevácokat és szerbeket, és ezekből szervezte a dunai és tiszai határőrségeket. Csak az 1741. évi országgyűlés mondta ki e területek visszacsatolását, de a szerbek számára előbb a Duna-Tisza szögletében a Csajkás kerületet szervezték, és utóbb kiváltságos koronaterületül kiszakították a tiszamenti községeket is. A Csajkás kerület, amely a dunai flottilla legénységét szolgáltatta, és ahol a családok katonai közigazgatás alatt éltek és a családfő katonai beosztást viselt, 1873-ban került vissza a vármegye fennhatósága alá. 

Ekkor ismét sűrűbben telepedtek le idegenek, így nevezetesen Mária Terézia és II. József uralkodása alatt a németek. A XIX. század első felében költöztek be újra nagyobb számmal magyarok, mellettük szlovákok, rutének és németek. A Bács és Bodrog megyék közt örökké tartó perlekedés következtében az 1802. évi VIII. törvénycikk a két megyét törvényesen és névleg is egyesítette, és egyúttal véglegesen rendezte. Ekkor, a Ferenc-csatorna építésével és a terjedelmes mocsarak lecsapolásával kezdődött meg a megye gazdasági fellendülése. 

Az 1849. november 18-ai császári nyíltparancs Bács megyét Temes, Torontál és Krassó megyékkel, valamint Szerém két járásával együtt Szerb Vajdaság és Temesi Bánság név alatt külön tartománnyá alakította, melyet Magyarországtól elkülönítve, közvetlenül a bécsi minisztérium alatt álló tartományi hatóságok igazgattak. A magyar alkotmány helyreállítása 1867-ben a megyei szervezetet is újra életbe léptette, és a Vajdaság különállása megszűnt. 

Gazdasági élet 

A kereskedelem és ipar csak a század végén fejlődött, amikortól a megye a vasúti hálózatba bekapcsolódott. A kereskedelem főhelyei Szabadka, Újvidék, Zombor és Baja voltak, a gabonaforgalom Bajnokon, Zentán és Zomborban összpontosult. Az ipar fejlődését a megye vasúti hálózata teremtette meg, mely Szabadkából sugárszerűen hat irányban fut. A hajózás a Dunán és Tiszán, úgyszintén a Ferenc-csatornán jelentékeny volt, utóbbi főleg a gabonaszállítás tekintetében volt fontos. A megye nevezetessége volt a selyemtermelése, 1891-ben százhuszonhat településen huszonegyezer család közel háromszázötven tonna selyemgubót termelt. 

A megye földje általában véve igen termékeny, csupán a Baja, Jankovác és Szabadka közti része homokos, lejjebb e homok vegyül a Telecska felső rétegét képező sárga márgás, laza agyaggal és lösszel. A déli rész, amelyet Bácska néven emlegettek, szinte kimeríthetetlen termékenységű fekete televényföld. Bács-Bodrog ezért túlnyomóan földművelő megye volt, és joggal nevezték hazánk tárházának. Fő terménye a híres, acélos bácskai búza, emellett rozs, árpa, zab, hüvelyes vetemény, kukorica, cukorrépa, dohány, kender, továbbá takarmány és széna, egyszóval mindaz, amit a Kárpát-medence földje csak megterem. Természetesen szőlőt is műveltek a megyében, jelesebb bora azonban Bács-Bodrognak nem volt. 

A földművelés mellett jelentős volt az állattenyésztés. 1890-ben volt a megyében száznegyvenezer magyar fajtájú és ötezer más fajtájú szarvasmarha, százötvenezer ló, százhatvanezer sertés, háromszázezer juh és birka. Régebben az állattenyésztés volt a gazdálkodás főága, mivel a terület legnagyobb része legelő, erdő és mocsár volt, melyek környékén százezrével legeltek a lovak, marhák, juhok és sertések. Az úrbér megszüntetése, a közlegelők felosztása és a tagosítás, valamint a csatornázás azonban átalakította a tájat, túlsúlyba került a szántó. Továbbra is nagy fontosságú maradt viszont a lótenyésztés, a bácskai lovak egész Európában elhíresedtek. 

Fontosabb települések 

Baja 

Törvényhatósági joggal felruházott város a Duna mellett, 1891-ben húszezer lakossal, kik között tizenötezer volt magyar, kétezer német és háromezer szerb. Több tűzvész után újjáépült, szabályosan épített, csinos város volt nevezetes főtérrel és igen számos műemlékkel. A bajai járás székhelye volt főgimnáziummal, állami tanítóképző intézettel, leánynevelő intézettel, polgári és kereskedelmi iskolával. Volt Baján ferences és ciszterci szerzetház, hittani intézet, Kalocsa-bajai esperesség, közjegyzőség, járásbíróság, adóhivatal, takarékpénztár, kereskedelmi és iparbank, vasúti és gőzhajó állomás, posta- és távíróhivatal, postatakarékpénztár. A város érdekeit szolgálta a Bajai Közlöny című újság. 

Első írásos említése a XIV. századból való, egy évszázaddal később a Czobor család birtoka. A török hódoltság idején nahije (járás) székhelye volt, a megritkult magyar lakosság helyére a törökök szerbeket telepítettek. A török kiűzése után kamarai birtok, váltakozva több főnemesi család tulajdona, míg végül, 1862-ben a város örök áron megváltotta magát a Zichy-családtól. Ezt követően törvényhatósági jogot kapott, tekintettel arra, hogy lakói főleg iparral és kereskedelemmel foglalkoztak (a lakosság tizenkét százaléka volt izraelita), és a régió egyik kulturális és gazdasági központjaként funkcionált. 

Szabadka 

Az Alföldnek Szeged után legnépesebb városa volt, lapályos térségen épült, melynek tengerszín feletti magassága csak 114 méter. Lakóinak száma 1890-ben hetvenháromezer volt, köztük harmincnyolcezer magyar, kétezer német, ötszáz szlovák és harminckétezer szerb. A lakosság száma folyamatosan nőtt, az első világháború idejére elérte a százezer főt, a magyarok növekvő arányával. A városhoz számos puszta tartozott, melyek némelyikén (Sebesics, Kelebia, Verusics, Tavankút, Györgye stb.) több ezer ember élt. A város az épületekhez csatlakozó kertek folytán rendkívül nagy kiterjedésű volt, meglehetősen szabályosan épült egyenes utcákkal, melyeket helyenként díszesebb épületek ékítettek. A vasúti állomástól, melynek közelében a törvényszéki palota is áll, a Kossuth utca, Szabadka legszebb utcája a Szent István térre vitt, melyen a tornyos városház áll, és a legszebb házak, a legélénkebb üzletek voltak és vannak ma is. Mivel Zomborban volt a megye székhelye, a közigazgatási élet is ott összpontosult. Azért volt még a városnak számos hivatala, főgimnáziuma, állami tanítónőképző intézete, polgári leányiskolája, városi zenedéje, két takarékpénztára és két hitelszövetkezete, az osztrák-magyar banknak fiókja. Itt jelentek meg a következő lapok: Szabadka és Vidéke, Szabadkai közlöny, Bácskai ellenőr, Szabadság, Szabadkai, Népszava és Achilles testgyakorló versenylap. 

A környék a bronzkor óta lakott, a város határában bronzkori, római, szarmata, avar leletek meglehetős számban kerültek elő. A honfoglalást követően jelentős központ alakult ki a Palicsi-tó mellett, ez azonban a tatárjáráskor elpusztult, a mai város ezt követően jött létre. Nevét valószínűleg a szabad királyi szolgálóktól nyerte, kik akkori lakói voltak (lásd Szabadszállás, Szentkirályszabadja stb.) Albert király 1439-ben Hunyadi Jánosnak adta a várost és környékét, és annak családja kezén maradt addig, amíg Corvin János enyingi Török Imrének hagyta örökül. A török uralom alatt Szabadka nagyrészt elpusztult, a magyar lakosság szerbre cserélődött. A visszafoglaló háborúk során ismét súlyos veszteségeket szenvedő város csak I. Lipót alatt kezdett ismét népesülni, ekkor a visszatelepülő ferencesek vezetésével hercegovinai és dalmáciai katolikusok (bunyevácok) költöztek ide. Mária Terézia előbb kamarai mezővárossá, majd Szentmária, utóbb Mária-Teréziaváros (Maria Theresiopolis) néven szabad királyi várossá nyilvánította. A város a rangját megtartotta, új nevét azonban csak mint német névvariánst alkalmazták (lásd Pozsony – Pressburg, Brassó – Kronstadt stb.), 1845-ben hivatalosan is visszakapta magyar nevét. 

Újvidék 

Szabad királyi város a Duna bal partján a Ferenc József-csatorna torkolata mellett, a hegyen fekvő Péterváraddal szemben. Lakóinak száma 1891-ben huszonnégyezer volt, köztük nyolcezer magyar, hatezer német, ezer szlovák és kilencezer szerb – igazi soknemzetiségű város volt tehát, melyben egyetlen nép sem alkotott többséget. 

A millennium idejére Újvidék fejlődő és csinosodó várossá lett, főtere és utcái díszes épületekkel (takarékpénztár, törvényszék, püspöki palota, katolikus gimnázium, kórház, lövőegyesület háza) büszkélkedtek. A város számos más intézmény mellett a bácsi görögkeleti szerb püspök, a járás szolgabírói hivatala, királyi törvényszék és járásbíróság, királyi ügyészség székhelye, valamint a megye egyik kulturális központja is volt, ahol római katolikus magyar és a görög keleti szerb főgimnázium, az állami polgári iskolával kapcsolatos ipar- és felső kereskedelmi iskola, a szegény iskolanővérek zárdája, számos egyesület, közte a Matica Szrbszka szerb irodalmi egyesület kapott helyet. Újvidék a szerb szellemi és társadalmi élet gócpontja volt, ahol hét szerb lap jelent meg (csak egy-egy magyar és német), és itt épült fel a szerb nemzeti színház is. A lakosok roppant élénk kereskedést folytattak gyümölccsel és zöldséggel (Budapestig és Bécsig), borral és gabonával, és nagyban űzték a halászatot, selyemtermelést és kertészkedést. Volt nagy selyemgyára (ötszáz munkással), gázgyára, jelentékeny malom- és szeszipara, valamint bocskor- és papucskészítése. Az áru- és személyforgalom gőzhajón és vasúton egyaránt nagy volt, a sok átutazó és a lakosság a városban több mint kétszáz kocsmában és kávéházban ehetett és ihatott. 

Újvidék helyén már a mohácsi vész idejében volt egy kis telep (Vásáros-Várad), mely a Péterváradon székelő bélakúti cisztercita apátság birtokaihoz tartozott. Mikor a törökök elfoglalták Péterváradot, teljesen elpusztult, és ekkor szerbek alapítottak új telepet, amely hamar felvirágzott, 1748-ban már szabad királyi várossá lett, és ekkor kapta az Újvidék nevet. 1771-ben és 1838-ban nagy árvizek látogatták, 1849. június 12-én, Jellasics seregének kiűzése alkalmával teljesen romba dőlt, de csakhamar felépült, és igen gyors virágzásnak indult. 

Zenta 

Rendezett tanácsú város a Tisza jobb partján, igen termékeny vidéken. Lakóinak száma 1891-ben huszonhatezer volt, köztük huszonháromezer magyar, négyszáz német és bő kétezer szerb. Bár többen lakták, mint Újvidéket, falusias külsejű város volt, melynek szebb épületei csak a városház téren voltak. A lakosok fő foglalkozása a földművelés és gabonaszállítás volt, jelentékeny malomiparral kiegészülve. Zentától délre történt 1697. szeptember 11-én az a nevezetes csata, melyben Szavoyai Jenő herceg a török sereget fényesen legyőzte. 

Zombor 

Szabad királyi város, megyeszékhely közel a Ferenc-csatornához és a Dunához. Lakóinak száma 1891-ben huszonhatezer volt, köztük hatezer magyar, háromezer német és tizenhétezer szerb. A város központját a tornyos városház képezte, innen a főút vezet a vármegyeháza felé, mely Zombor legszebb épülete. A város többi része az előző századfordulón kevésbé városias színezetű volt, mivel a vagyonosabb polgárok rendszerint a szállásokon (a városon kívül) laktak. Zombor a vármegye törvényhatóságnak és sok más intézménynek a székhelye volt, állami főgimnáziummal, szerb tanító- és tanítónőképző intézettel, óvónőképző intézettel és árvaházzal. Itt jelent meg a Zombor és vidéke című napilap, a Bácska és a Zombori Hírlap című hetilapok, a BácsBodrog vármegye történeti társulat Értesítője, és a Gazdasági Egylet Értesítője. A lakosok leginkább földműveléssel foglalkoztak, jelentékeny volt még a gabona- és marhakereskedelem. A város régi nevét – Czoborszentmihály – a gazdag Czobor család után kapta, kiknek itt 1478-ban emelt várkastélyuk állott. Ezt a települést a törökök 1541-ben elpusztították. Az elhurcolt lakosok helyére szerbek települtek, ők kezdték Sombornak nevezni. A török időkben katonai kerület központja, erőddel, kétezer lakóházzal, tizennégy muzulmán imahellyel, szőlőskertekkel. 

A török uralom alól a település 1687. szeptember 12-én szabadult fel. Még ebben az évben ötezer bunyevác betelepülő érkezett a városba, akiket 1690-ben szerb határőrök követtek. Ekkor Zombor tipikus határőrváros volt, élén a kapitánnyal. Határőrei részt vettek az 1691. évi szalánkeméni csatában. 1697. szeptember 11-én a zentai csata alatt török portyázók támadták meg, de a lakosság visszaverte őket, ennek emlékére a városban 21 órakor harangoznak. 

Az 1699-es karlócai béke utáni nyugodtabb időszakban a város újra fejlődésnek indult, járási központ, majd 1717-ben katonai határőrvidék központja lett. Pravoszláv iskoláját 1717-ben, katolikus iskoláját 1722-ben alapították. 1745-ben Bács vármegye része lett, és elveszítette kiváltságait. 1749-ben hosszas küzdelem és százötvenezer aranyforint befizetése után Mária Terézia szabad királyi várossá emelte, 1802-ben Bács-Bodrog vármegye székhelye lett.