Vármegyék könyve

Krassó-Szörény

Hazánk egyik legnagyobb és leghegyesebb megyéje volt az ország Szerbiával és Romániával határos részén. Területe tizenegyezer négyzetkilométer volt, az átlagos megyenagyságnak közel háromszorosa. A vármegyében 1891-ben bő négyszázezer fő élt, a nagy terület miatt azonban így is a ritkán lakott területek közé tartozott. A lakosok három százaléka volt magyar, hetvenhat százaléka román, tizenkét százaléka német, három százaléka szerb, két százaléka cseh (betelepült bányászok), egy-egy százaléka szlovák és bolgár és két százaléka egyéb nemzetiségű. 

Krassó-Szörény tizennégy járásában volt két rendezett tanácsú város, tizenhárom nagy- és háromszázötven kisközség, továbbá hetvenhét puszta. Kétezernél több lakost harminchét település számlált, a legnépesebbek voltak a székhely Lugos tizenkétezer, Stájerlak-Anina szintén tizenkétezer, Resicabánya tízezer, Karánsebes ötezerötszáz és Oravicabánya négyezer lakossal.

Közművelődése alacsony fokon állott. A hat éven felüli férfilakosság fele, a nők háromnegyede nem tudott sem írni, sem olvasni, és a tanköteles gyerekek fele nem járt iskolába. A megye területén volt egy hittani tanintézet (Karánsebes), egy gimnázium (Lugos), tíz ipari és kereskedelmi iskola, egy tanítóképző intézet (Karánsebes), négyszázhuszonkét népiskola és hét kisdedóvó. A tanítás nyelve harminchárom iskolában tiszta magyar volt, százhatvankettőben magyar és más, kétszázhuszonkettőben nem magyar. 

Az egykori vármegyében síkságot alig lehet találni. Északi részében a Pojána-Ruszka hegység emelkedik a Béga, Temes és Bisztra közt, a Temes völgyétől nyugatra a Szemenyik-Plessuva hegység terül el. A hegységhez nyugat felé a Dél-magyarországi érchegység csatlakozik. A Néra völgyétől délre egészen a Dunáig elterülő hegységek három csoportra oszthatók, úgymint Lokva, Almás és Szretinye. Ez utóbbi a szerb hegyekkel együtt a Klisszura- és Kazán-szorosokat alkotja, a román határon pedig kétezer méteren felüli csúcsok emelkednek. 

Folyóvizekben a valahai vármegye igen gazdag, északon a Maros, délen a Duna a határát jelölte, utóbbi Drenkovától Orsováig képezte a szépségéről és hajózási akadályiról egyaránt híres aldunai szorost. Itt ered a Temes, mely a Szárkó hegységből fakadó Hidegfolyóval egyesül, völgye Karánsebesig keskeny hegyi völgy, innen kezdve mindinkább szélesedő völgylapály, mely Lugoson alul a rónára nyílik. A Béga a Pojána Ruszka hegységben ered, a Berzava a Szemenyik hegységben, a Karas vagy Krassó a Dél-magyarországi érchegységben. A Dunán gőzhajók jártak, a Maroson csak tutajok közlekedtek, a többi folyók a vármegye területén nem voltak hajózhatók, csak jelentős faúsztatás folyt rajtuk. 

Története 

A millenniumkor fennállott formájában a legfiatalabb vármegye volt, csupán 1880-ban jött létre. Krassó vármegye és a Szörényi bánság története azonban a régmúltba nyúlik vissza. A vidék már az írásbeliség előtti korszakban is lakott föld volt, erről nagy számban felbukkanó régészeti leletek tanúskodnak. A rómaiak korában ez a terület a Római Birodalom Dacia ripensis provinciájának egyik része lett, és az is maradt, mígnem Aurelianus császár Krisztus után 275-ben légióit visszahíván, a virágzó provincia a barbárok birtokába került. A rómaiak uralmát egymás után váltotta fel a gótoké, hunoké, gepidáké, longobárdoké, avaroké, majd a magyaroké. 

A magyarok bejövetelekor a Maros-Duna-Tisza szögét Anonymus szerint Glád bírta volna, kit Szoárd, Kadocsa és Boyta győztek le, és az egész vidéket Orsováig, sőt azon túl is elfoglalták. Az máig vitatott, hogy a Krassóvár köré szerveződő ispánságot Szent István hozta létre, vagy Csanádból vált ki később, 1200-ból azonban már írásos emléke is fennmaradt. Krassóvár a tatárjárás alatt elpusztult, de IV. Béla egy sor új erősséget alapított, ezek közül Somlyó lett az új megyeszékhely. A XIV. század elején nemesi vármegyévé alakuló, nagyon gyéren lakott vidékre ugyanebben az időben kezdtek románokat telepíteni, illetve a románok maguk is kezdeményezték a betelepülést kenézeik vezetése alatt. A kenézek rövidesen beolvadtak a magyar nemességbe. 

A szörényi bánság nevét a Trajanus hídja közelébe eső arx Severinától (ma Turnu-Severin) nyerte. A szörényi határőrvidéket, amely a későbbi határnál jóval messzebb nyúlt kelet felé, IV. Béla szervezte meg. 1233-ban Lukács mestert mint szörényi bánt említik, tizenhárom évvel később találkozunk már az első szörényi püspök, Gergely nevével is. IV. Béla király a szörényi bánságot 1238-ban egészen az Oltig megszállta. A tatárjárás után a király a szörényi bánságot 1247-ben hűbéri kötelezettséggel a johannita lovagrendnek adományozta azzal, hogy mindenféle pogányok és a bolgárok ellen fegyvert fogni tartoznak. A lovagrendbe helyezett remények azonban nem teljesültek, és a lovagok már 1260 táján elhagyták a szörényi bánságot. IV. Béla király 1264-ben arra panaszkodott, hogy e bánságot a bolgárok szakadatlan támadásai miatt már egyik zászlósúr sem akarja elvállalni. Lőrinc mester, az új bán azonban kiűzte a bolgárokat, és helyreállította a rendet, sőt királyaink ezentúl innen intézték támadásaikat a bolgárok ellen. 

Az Anjouk idejéből a bánságról keveset tudunk. Időről időre a havasalföldi román vajdák hűbérként uralták a területet. Károly Róbert király 1330-ban betört Oláhországba, a szörényi várat bevette, és Széchy Dénest nevezte ki szörényi bánná. A román vajda ki akarta békíteni a királyt, és évi adót ígért, de Károly Róbert erre nem hallgatva az Olt folyón is túl vonult, hol aztán – amint erről a Képes Krónika is beszámol – a magyar sereget nagy veszedelem érte. Mindamellett a szörényi bánság megmaradt magyar kézben, és később is rendesen és megszakítás nélkül itt magyar bánok székeltek. 

Az Oszmán-török Birodalom előnyomulása miatt a magyar királyok a Keve vármegyével 1346-ban egyesített Krassó ispánja és a szörényi bán megbízatását egyesítették, hogy a védekezéshez szükséges erőket jobban koncentrálni tudják. Zsigmond arra a gondolatra jutott, hogy a német lovagrendnek adja át e bánságot. A lovagok 1429-ben meg is érkeztek, és 1430-ban már Redvitz Miklós, a magyarországi német lovagrend nagymestere nevezi magát szörényi bánnak. A rendhez fűzött nagy várakozás azonban nem teljesült, a lovagrend új erősségét 1432-ben a törökkel szövetkezett Vlad román vajda elseperte. 

Ezt követően Thallóczy Frank, majd Hunyadi János volt a szörényi bán. Mátyás idejében a báni állás soha nem volt huzamosabb ideig betöltve, de források hiányában nem tudjuk, hogy miért, holott a törökkel a csatározások szinte szakadatlanul folytak. II. Ulászló idején még sikerült a törököket feltartóztatni, de aztán megállíthatatlannak bizonyultak, 1522-ben elfoglalták Orsovát, 1524-ben pedig Szörény várát. Ezzel mind a bánság, mind Krassó vármegye megszűnt, a terület maradékából viszont létrejött Szerém vármegye, amely egészen 1658-ig az erdélyi fejedelemség része maradt. 

A lugosi és karánsebesi bánnak nevezett tisztviselők kormányozták eme nagy terjedelmű vidéket az erdélyi fejedelmek nevében egész 1658-ig, amikor Barcsay Ákos, hogy az erdélyi fejedelemséget elnyerje, Lugost és Karánsebest a töröknek átadta, a vasvári béke pedig a török eme foglalását helybenhagyta. A terület csak a visszafoglaló háborúk utolsó hullámában, 1718-ban került vissza a magyar korona fennhatósága alá. A bécsi udvar belőle nem vármegyét, hanem közvetlenül az uralkodó alá rendelt határőrvidéket, úgynevezett Temesi bánságot szervezett. 

Mikor 1779-ben a Maros és Duna közötti vidéken az addig szintén központi irányítás alatt álló Temest és Torontált új életre keltették, ezektől keletre Krassó vármegye is ismét létrejött, a volt szörényi bánság egy része viszont mint katonai határőrvidék továbbra is közvetlen bécsi irányítás alatt maradt. Ettől kezdve Krassó és Szörény története megint kétfelé ágazik. 

Krassóba mindjárt a török uralom alól való felszabadulás után számos új lakost telepítettek, sok bányászcsaládot is hozatott ide a kormány a felvidékről és Németországból. A kormány csak németeket szeretett volna ide telepíteni, de miután elegendő számmal nem jöttek, szívesen látták a románokat is. 

1738-ban a török ismét berontott, és a temesi részekkel e vidék is, habár csak néhány hónapra, ismét a Porta birtokába került. Mikor Mária Terézia a volt temesi bánságot az országhoz visszakapcsolta, a régi vármegyéknek már a nevét is elfeledték. Hosszas tárgyalásokba került, míg megállapították, hogy hány és milyen nevű vármegyéket milyen területtel állítsanak fel. Végre megállapodtak, hogy a három új vármegye egyike Krassó legyen Lugos székhellyel. 

Ettől fogva Krassó a magyar alkotmányos élet áldásait élvezte 1849-ig. Ekkor részben szerb követelésre, részben a magyar ellenállás gyengítése céljából a Habsburg-kormányzat létrehozta a Szerb Vajdaság és Temesi Bánság nevű közigazgatási egységet, és Krassó annak része lett. A szörényi rész 1779 után még majdnem egy századig maradt mint határőrvidék elszakítva, mígnem 1871-ben királyi rendelet a bánsági határőrvidéket feloszlatta és az anyaországba visszakebelezte. Az 1873. XXVII. törvénycikk végre felállította Szörény vármegyét, székhelye az önálló törvényhatósági joggal felruházott Karánsebes városa lett. Az új vármegye azonban hétévi fennállás után Krassóval egyesíttetett, és így jött létre Krassó-Szörény vármegye. 

Gazdasági élet 

Krassó-Szörény már az előző századfordulón is jelentős bányavidéknek számított. Találhatók itt nagyhírű kőszéntelepek (Anina, Stájerlak, Resicabánya, Szekul, Domán, Berzászka, Eibenthal), továbbá előfordul aranytartalmú pirit (Újmoldova), rézérc (Szászkabánya, Oravica, Csiklova), ezüsttartalmú ólomérc (Csiklova, Oravica, Dognácska), aranyérc (Szászkabánya), kitűnő és nagy mennyiségű vasérc (Stájerlak, Anina, Moravica, Dognácska, Szekul, Domán, Nadrág, Bozovics), nagy mennyiségű krómvasérc (Dubova, Plavisevica, Tiszovica, Eibenthal), barnaszén (Ruszkabánya) stb. Ezenkívül megemlítendők kitűnő ásványforrásai, melyek Herkulesfürdőn fakadnak, és európai hírre tettek szert. 

A bányászat és a kohászat több mint nyolcezer embernek adott kenyeret, amihez ha hozzászámoljuk a tizennégyezer ipari munkást, a kétezer kereskedőt és kétezer értelmiségit (valamint családtagjaikat), látható, hogy a vidék a fejlettebbek közé volt sorolható. A bányászat és kohászat legfőbb központjai Resicabánya (az osztrák-magyar államvasút-társaság vasművei), Anina, Stájerlak (vas és kőszén), Oravica, Dognácska, Szászkabánya, Moravica, Nadrág, Ruszkabánya stb. Az ipar legjelentősebb ága a vasipar volt, mellette még két kőolajfinomító, húsz műmalom, öt szeszgyár, három nagyobb gőzfűrész és fűrészmalom, több téglagyár, egy üveggyár (Tomost) működött. A kereskedelem legfőbb cikkei vas- és acéláruk, kőszén, fa- és faáruk, gyümölcs és élő állatok voltak, nevezetes marhapiacokat tartottak Lugos, Karánsebes, Német-Bogsán, Bozovics, Facset és Kápolnás településeken. Jelentős foglalkozás volt az erdőművelés és erdei munka, továbbá a gyümölcstermelés. Selyemtenyésztéssel közel négyezer család foglalkozott, kik 1894-ben ötvenöt tonna gubót termeltek. A méhészet is fellendült, kétszázhetvenöt községben összesen hatszáz métermázsa méz termett. Az üzleti élet élénkítésére négy bank, hét takarékpénztár és tíz szövetkezet szolgált. 

A földművelésnek a hegyes vidék és a részben zord éghajlat nem nagyon kedvez, az összterületnek alig ötödrésze szántóföld, és a földművelés sok helyen lehetetlen. Legjobban elterjedt a kukorica művelése, mellette a búza, burgonya és zab, míg a rozs, kétszeres és árpa termesztése aránylag jelentéktelen volt. A szőlőművelés a filoxéra pusztításai folytán nagymértékben csökkent, és csak lassan kapott lábra ismét. A gyümölcstermesztés igen jelentős volt, leginkább a szilva, melyből többnyire pálinkát főztek. 

Állatot sokat tartottak, a háziszárnyasok mellett a kiterjedt havasi legelőkön különösen juhot, szarvasmarhát és sertést, de a kecskeállomány is átlagon felüli volt. A főleg bükkösökből, kisebb részben tölgyesekből és fenyvesekből álló erdőségekben vad is bőven fordult elő, a folyókban sok volt a hal. 

Jelentős települések 

Lugos 

Rendezett tanácsú város, megyeszékhely a Temes két partján. A folyó jobb partján lévő részt Román-, a bal partit Német-Lugosnak hívták. 1891-ben összesen tizenkétezer ember lakta, kik közül ötezer volt német, ötezer román és kétezer magyar. Számos közintézmény kapott benne helyet, volt főgimnáziuma, tanonciskolája, felső népiskolája, kórháza, takarékpénztára, népbankja és takarék- és hitelintézete. Ipara és kereskedelme élénk volt, szesz- és malomipara virágzó, marhavásárai látogatottak. Számos közművelődési, jótékony, társas- és iparegyesület működött benne, itt jelent meg a Krassó-Szörényi Lapok és a Szabad Egyház. 

Első említése a XIV. századra esik, vára királyi erősség, 1440-től Hunyadi János birtoka, mezőváros. Egy ideig Corvin János herceg birtokolta. A mohácsi vész után az erdélyi fejedelemség végvára lett. Bethlen Gábor 1616-ban egy politikai alku során a Portának adta, de mivel a város nem engedelmeskedett a fejedelmi parancsnak, maga vette be ostrommal, és adta át a töröknek. Egy időre Thököly is birtokolta, majd török uralom alá került ismét, és csak 1716-ban szabadult fel végleg. A Habsburg Birodalom 1788-ban itt szenvedte utolsó nagy vereségét a törököktől, ami az egész európai politikára kihatással volt. 1853-tól görögkatolikus püspöki székhely, a XIX. század utolsó harmadában lendületesen gyarapodó közigazgatási, kereskedelmi és kulturális központ. 

Karánsebes 

Rendezett tanácsú város a Temes partján, korábban Szörény vármegye székhelye, 1891-ben ötezerötszáz lakossal, köztük négyszáz magyar, kétezer német, háromezer román. Volt szolgabírói hivatala, bánya- és sajtóbírósága, közjegyzősége, csendőr-szakaszparancsnoksága, pénzügyőrbiztosi állomása. Itt működött a görögkeleti püspöki teológia és papnevelde, kereskedelmi és iparostanonc-iskola és többféle közművelődési és társas egyesület. Jelentős kereskedőváros volt, a közelében barnaszenet bányásztak. A villanyvilágítást az elsők között vezették be. 

A XIV. századtól ismert település, Karán és Sebes egyesüléséből jött létre. Vára fontos királyi erődítés volt, amely a török időkben Erdély végváraként szerepelt. A XVI–XVII. században többször gazdát cserélt, a törökök végleges kiűzése után egészen 1872-ig katonai közigazgatás alatt állott. A XIX. század második felében a bánsági román kulturális mozgalmak egyik központja volt. A Temesen átívelő vashídját 1844-ben adták át. 

Orsova 

Nagyközség, járási székhely a Duna mellett, 1891-ben háromezer-ötszáz német, román, szerb és magyar lakossal, a határszélen való fekvésénél fogva Dél-Magyarország jelentősebb községeinek egyike. Volt benne fővámhivatal, belépő állomás (veszteglő), állami állatorvos, adóhivatal, kórház, tanonciskola, gázgyár és fűrészmalom. Végállomása volt a magyar királyi államvasutak egyik vonalának, melyhez itt csatlakozott a verciorova-bukaresti román vasút. Gőzhajózása is igen élénk volt, lakói jelentős halászatot űztek. A Cserna folyón túl van a koronakápolna, melyet 1855-ben építettek azon helyen, ahol 1853. szeptember 8-án az 1849-ben menekülő kormány által elrejtett koronát megtalálták. 

A várostól nyolc kilométerre van az úgynevezett Vaskapu, a Duna festői szorosa. Már a legrégibb idő óta fontos rév és őrhely volt, mivel ott fekszik, ahol a vízi úttal a Temes és Cserna völgyeinek szárazföldi útja találkozik. Nevét Anonymus említi először. A középkorban fontos kereskedelmi és katonai település, a magyar hadak a törökföldi hadjáratok során többször itt keltek át. A törökök 1520-ban vették be, és közel kétszáz éven át meg is tartották. A XVIII. században Orsova körül hatalmas erődrendszer jött létre, amely a közeli szigetekre és a szemközti partra is kiterjedt. 

Orsova közelében, közvetlenül a Vaskapu előtt volt Ada Kaleh szigete, rajta a hasonnevű település. A minden ízében teljesen török városka elvben egészen 1918-ig Törökországhoz tartozott, ténylegesen azonban 1878-tól a Monarchia tartotta megszállva, anélkül azonban, hogy a lakosokat életmódjuk megváltoztatására szorította volna. A Jókai Aranyemberében is megörökített sziget később parányi Atlantiszként elmerült a Duna habjaiban, mikor Romániában felépült a Vaskapu erőmű, és a víz szintje megemelkedett. 

Resicabánya 

Nagyközség, járási székhely 1891-ben tízezer lakóval, köztük hétszáz magyar, hatezer német, ezer szlovák, ezerötszáz román és nyolcszáz egyéb nemzetiségű. A millennium idején egyike volt Magyarország legnagyobb gyárvárosainak, az osztrák-magyar államvasút-társaság bánya- és kohóműveinek és óriási uradalmainak egyik központja. A társulat uradalmaiból nyert nyersanyagok fel- és átdolgozására szolgált négy nagy olvasztó, egy ömlesztő pest, egy Bessemer-kohó, hat Siemens-Martin-féle olvasztó és egy tégelyöntetű acélkohó, melyek mellett mindösszesen nyolcszáz munkás dolgozott. Itt volt továbbá a nevezett társaság vasöntője, szintén nyolcszáz munkással. Volt továbbá gépgyár, mely kovácsműhelyből, mintázó asztalosműhelyből, gépműhelyből, kazánkovácsműhelyből és hídépítészeti osztályból állott, és híd- és egyéb vasszerkezetet, kazánokat, váltókészüléket és váltósíneket állított elő, megint csak nyolcszáz munkással. Az osztrák-magyar államvasút-társaság összes itteni bánya- és gyári műveiben mintegy háromezer munkás dolgozott. 

A település első említése 1569-ből való. Az itteni vasművesség a XVIII. században kezdődött. Az első kamarai kohó 1772-ben épült meg, az első nagyolvasztó pedig 1802-ben. Az Osztrák-Magyar Államvasút 1854-ben telepítette ide bánya- és kohóműveinek központját, és ettől kezdve a város rohamos fejlődésnek indult.