Vármegyék könyve

Liptó

Az északi országrész egyik leghegyesebb vármegyéje volt, 1891-ben hetvenhétezer lakossal. A csökkenő lakosságú vármegye közé tartozott, lakóinak száma húsz év alatt kétezerrel lett kevesebb, elsősorban az Amerika felé irányuló kivándorlás miatt. A lakosok két százaléka volt magyar, három százaléka német és kilencvennégy százaléka szlovák. A vármegyében volt hat nagyközség (város egy sem), százhárom kisközség és kilencvenhárom puszta és telep. A községek általában kicsinyek voltak, a legnépesebb Rózsahegy hétezer és a székhely Liptószentmiklós háromezer lakossal. 

A megye közművelődése a jobbak közé tartozott, a hat éven felüli népességben a férfiak háromnegyede, a nők hatvan százaléka tudott írni, olvasni, és a tanköteles gyermekeknek csak tizennégy százaléka nem járt iskolába. A vármegye területén összesen száztizennyolc iskola volt, közte egy gimnázium, egy erdőőri szakiskola, két ipari és kereskedelmi, három polgári, százkét elemi iskola, nyolc kisdedóvó és egy börtöniskola. 

A vármegye legfontosabb hegységei a Központi Kárpátok, az Alacsony-Tátra és a Nagy-Fátra, e hegységek közt a Vág tágas, nyolc-tizenöt kilométer széles völgye terül el. Rózsahegynél a lapály hirtelen véget ér, keskeny völgybe megy át, melyen a Vág a turóci lapály felé rohan. A Vág folyón jelentős tutajozás folyt. 

A hegységek az egykori vármegyét minden oldal felől annyira körülzárták, hogy szabad közlekedés csak a Vág völgyében, Turóc vármegye felé maradt. A hegységeken keresztül csak néhány helyen volt lehetséges a közlekedés. A Központi Kárpátokon keresztül a bresztovai nyergen át Rózsahegyről Alsókubinba vitt az út, az Alacsony-Tátrát két országút hágta át, az egyik Rózsahegyről a Sturecen át Besztercebányára, a másik a bocai völgyön az Ördög lakodalma nevű hágón át a Garam-völgybe. 

Folyóvizei kevés kivétellel mind a Vág, közvetve a Duna vízrendszeréhez tartoznak. Magát a Vágot két folyó, a Magas-Tátrában eredő Fehér-Vág és a Királyhegy alatt fakadó Fekete-Vág alkotja, melyek Királylehota község mellett egyesülnek. Mellékvizei nagy számmal vannak, és különösen a Központi Kárpátokból eredők igen bővizűek. Egyedül a Mlinica-patak veszi útját a Poprád (s ezzel a Visztula és Keleti-tenger) felé. Tavak a hegységekben nagyobb számmal fordulnak elő, a Magas-Tátra tavai közül ide esik a Csorba-tó, a Furkota- és Wahlenberg-tavak, a Kriván alatti Zöld-tó, a Szmrecsini-tó és a Terianszko-tavak. Néhány apró tó van a Liptói-havasokban is. 

Története 

A vármegye területén levő kő- és bronzkori őstelepek és temetők kétségen kívülivé teszik a régi idők óta lakott voltát. A bányaművelés, ércolvasztás nyomai a kelta időbe vezetnek vissza. A honfoglalás idejében a vidéknek szláv lakói voltak, akik feltehetően az Északi-Kárpátok felől települtek be a VI–VII. században. A honfoglaló magyarság számára gyepűként szolgált a terület, amely az ispánsági szervezet létrehozásakor még a zólyomi erdőispánság része volt. Nyugati harmadában, Rózsahegyet érintve haladt át a középkori Magyarország egyik legfontosabb útja Krakkó felé. A XIII. században már ispánság, de még mindig a zólyomi ispán alá rendelve, mint territorium vagy predium regale, királyi birtok. 

A zólyomi erdőispánság bomlásakor Liptó is önálló vármegyévé alakult, 1314-ből már saját neve alatt kiadott oklevele is ismert. A XII. és XIII. századból már sok magyar hely- és családnév maradt fenn, például Magyarfalu, Hódos, Hadáz, Zemche, Boda, Kevély, Pethew stb. A Szent-Iványi, Okolicsányi, Pongrácz, Lehoczky, Bobrovniczky, Kiszely, Mattyasovszky stb. családok, noha nevük részben elszlávosodott, régi magyar adományos nemes urak utódai. A szász telepítés, Bóca, Lipcse, Rózsahegy a XII. századból való. Erre mutat, hogy a liptói szászok is, mint a szepesiek, V. István királytól 1271-ben kapták szabadalomlevelüket, melynek egyes kifejezései a szepesiekével szó szerint egyeznek. Ezen szász vendégek Bócán, Liptóújvár környékén és a Revuca völgyében már a XIII. században kiterjedt aranybányászatot folytattak. Szabadalmaikat Károly Róbert, Nagy Lajos, Zsigmond, I. Mátyás több ízben megerősítették. Ezek és a XVI. század uralkodói mindig védték őket a magyar urak, különösen a bányászatot szintén nagyban űző Szent-Iványi család elnyomó törekvései ellen. 

A vármegye nevezetesebb várai, Óvár, Újvár, Likava megelőzik a tatárjárást, és ebből az időből több templomról és plébániáról van írott emlék. A tatárok Liptót is pusztították, de a bányaszabadalmaknak IV. Béla által történt megújításából és abból, hogy több mai templom eredete a XIII. századig visszavezethető, látszik, hogy a rekonstrukció gyorsan ment. A tatárok elől menekülő IV. Béla egy ideig Liptóban talált menedéket, utódai közül IV. László többször megfordult ott kunjaival a híres birtokos Bogomer comesnél, akinek a vendéglátás fejében különféle kiváltságokat osztogatott. 

A vármegye történeti eseményei a két nevezetesebb vár, Liptóújvár és Likava köré csoportosulnak. Fontos szerep jutott a vármegyének a cseh harcok idején, Liptóújvárt Prokop már 1398-ban elfoglalta, onnan csak nehezen lehetett kiszorítani. A XV. század elején Bubek Detrének, Likava urának Nápolyi Lászlóhoz pártolása hozott háborút a vármegyére. Nem sokkal rá a Giskra vezette husziták ütötték fel állandó tanyáikat, amíg Rozgonyi és az 1474-ben itt személyesen megjelent Mátyás király ki nem zavarták őket onnan. 

A husziták kiűzése után a vármegyét Corvin János kapta hercegi címmel. Birtokából kizavarták a Szapolyaiak, majd 1527-ben I. Ferdinánd hadai a várakat azoktól elfoglalták. A XVI. század pártviszályai közben a két ellenkirály párthívei kölcsönösen dúlták egymás birtokait. A Thurzók, Bebekek, Pekryek, Balassák, Báthoryak, Illésháziak váltakoztak a várak és ezzel a megye nagy részének birtokában. Rózsahegyen tartotta 1610-ben Thurzó György a hazánkban első egyetemes protestáns zsinatot. 

A XVII. század nemzeti felkelései közben az erdélyi fejedelmek hadainak a nyugati határok felé az útja Liptó vármegyén, a Vág völgyén át vezetett, mely éppen úgy megérezte Básta, mint Kemény János hadainak súlyát. A század vége felé Likava, mint a Thököly család birtoka, egyik támaszpontja volt a Thököly-féle felkelésnek. Rákóczi hadai 1703-ban Likavát, 1706-ban Újvárt bevették, ahonnan aztán Heister és Löffelholz generálisok szorították ki azokat. 

A szatmári békekötés nyugalmasabb időket hozott a vármegyére. II. József idején Liptót Turóccal és Árvával egyesítették, de a császár halála után a megyék önállóságukat ismét visszanyerték. A hajdani szász telepek kiváltságaikat elveszítve beolvadtak a vármegyébe, és annak települései a XIX. század végére a némi német városi jelleggel bíró Rózsahegyet és Liptószentmiklóst kivéve teljesen szlovák községekké lettek. 

Gazdasági élet 

Liptó ásványkincsei nem nagyon számosak. Több helyütt kőszén található (Huti, Brove, Csoba, Kvacsán, Szmrecsán), melyet azonban nem műveltek. Boca mellett aranyat, ezüstöt, rezet és antimont bányásztak, ugyancsak antimont Királylubella és Dubrava határában, aranyat és antimont Magurka mellett, a kitermelés azonban egyik helyen sem volt nagy jelentőségű, az egész megyében összesen sem volt százötven bányász. 

Az ipar viszonylag sok embert foglalkoztatott, legvirágzóbb volt a szeszipar, a fennálló harminckét mezőgazdasági szeszgyár évi termelése mintegy tizenötezer hektoliterre rúgott. A kiterjedt erdőségek faanyagát nagyobb fűrésztelepeken dolgozták fel. A hajdan virágzó kádáripar ekkorra már lehanyatlott. Jelentős volt viszont a bőrkikészítés, melyet számos tímáron kívül Liptószentmiklóson nyolc nagyobb gyár művelt. Nevezetes vállalatok voltak még a liptószentmiklósi szövőgyár, a kispalugyai csontlisztgyár, az ugyanottani papírgyár, a rózsahegyi papírgyár és a lubochnai gyufagyár. Említést érdemel még a vándorüvegesség, melyet Huti és Borove összes férfi lakói messze földön (egészen a Keleti-tengerig) űztek. A kereskedelem főbb termékei a fa, szesz, sajt, gabona és liszt voltak. A vármegye területén összesen nyolc hitelintézet állott fenn, a gazdasági érdekek ápolására a Liptó vármegyei gazdasági egyesület alakult. 

A mezőgazdaság számára a zord éghajlat és a kevés szántható föld nem volt kedvező. Búzával alig kétszáz hektár volt bevetve, inkább rozsot, árpát, zabot termeltek, továbbá kendert és lent, mely utóbbit a liptószentmiklósi vászon- és damasztszövőgyár és a takácsok dolgozták fel. Fontos élelmezési cikk volt végül a burgonya. A gyümölcstermesztés jelentéktelen volt, a szőlő egyáltalán nem termett meg. 

Az állattenyésztés sem volt kielégítő állapotban. A szarvasmarha-tenyésztésben az erdélyi magyar fajta mellett a piros-tarka hegyi fajta is gyakori volt. Igásökröt, többnyire magyar fajtát az Alföldről importáltak, és azután szeszfőzdékben kihizlalva a bécsi vásárra vitték. A lóállomány alkalmas legelő híján csekély volt, sertésből is viszonylag kevés akadt. A juhtenyésztés viszont virágzott, és a juhtúró előállítása meglehetős arányokat öltött, kivitelre is jutott. 

Az erdőségek a vármegye területének felét foglalták el, döntő hányaduk fenyves. A vadállomány gazdag volt, medve, zerge, őz, nyúl, süket- és nyírfajd, császármadár és fogoly bőven került, a vaddisznó kifejezetten elszaporodott. A hegyi patakokban a pisztrángok és más halak gyakoriak voltak. 

Jelentős települések 

Liptószentmiklós 

A vele összeépített Szentmiklóshusták és Verbichusták kisközségek egyesítésével keletkezett nagyközség, megyeszékhely a Vág folyó mellett, 1891-ben háromezer lakossal, köztük négyszáz magyar, nyolcszáz német és ezerhétszáz szlovák. Az 1883. évi nagy tűzvész után, mely az egész községet elpusztította, csinosbodva épült fel. Itt voltak a megyei hivatalok, itt székelt a Dunán inneni evangélikus egyházkerület püspöke. Volt adóhivatala, takarékpénztára, állami polgári iskolája, ipariskolája, számos társas és közművelődési egyesülete. Itt jelent meg a Liptó című hetilap. Bőripara igen élénk volt, ezenkívül volt szövőgyára és több gőzfűrészmalma. 

Okmányban legelőször 1268-ban említik, mint Máté comes földjét, mely most Zent Miklósnak neveztetik (tehát már volt korábbi neve is). Hajdan a Pongrácz családé volt, mely előnevét tőle vette. Nagy Lajos idején mezőváros, a XVI. században királyi birtokká lett. A vármegyével osztozott a husziták, a pártharcok és a nemzeti felkelések által okozott bajokban. A híres rablólovag, Szentmiklósi Pongrác a településen várat, abban magának kúriát építtetett Mátyás király idejében. A XVIII. században jelentős kereskedelmi központtá fejlődött. A XIX. században a szlovák nemzeti mozgalom egyik központja lett, itt nyílt az első szlovák könyvtár és itt működött az első szlovák színtársulat. 

Liptóújvár 

Kisközség, járási székhely a Vág és Béla folyók egyesülése közt, 1891-ben hatszáznegyven szlovák, magyar és német lakossal. Volt pénzügyőrsége, kincstári főerdőhivatala és erdőőri szakiskolája. Központja volt egy nagy kincstári uradalomnak, az ott vágott fát Liptóújvárig úsztatták a Vágon, és az itteni gőzfűrészekben feldolgozva szállították tovább. Korábban fegyvergyár is működött, mely utóbb vasműhellyé és olvasztóvá alakult át, de az előző századfordulón már az sem működött. 

A községtől észak felé mintegy félórányira vannak a nem túl nagy, mégis sokat megélt Újvár romjai. Az erődítés elődjét a XIII. század elején Donch fia Csorba építette az általa több családtól erőszakkal elfoglalt vidék védelmére. A vár a Pongrácz család birtokába került, majd királyi birtokká lett, 1433-ban a husziták foglalták el, de Borbála királynétól már 1435-ben adománylevelet kapott rá Tarkői Rikolf László. Ennek utódai a cseh világ idejében rablólovag módjára garázdálkodtak a vidéken, amiért ismételten hűtlenségi perbe keveredve, 1447-ben azon feltétel alatt kaptak kegyelmet, ha az Újvárt lerombolják. Ezt nem tették meg, és a vár 1450-ben Komorovszky által elfoglaltatva csak rablólovagurat cserélt. Ezután Szentmiklósi Pongrác kapott a várra adományt, de a csehektől azt nem vehette el, és amikor Rozgonyi Sebestyén a cseheket onnan kizavarta, ő kapta meg a várat. 

Mátyás király a várat Komorovszkynak adta, aki a Pongráczok tiltakozása dacára megtartotta azt, és onnan féktelenkedett, míg onnan ki nem űzték. A következő birtokosa Rikolffy Fogas Zsigmond lett, ennek azonban meggyűlt a baja a régibb igényt tartó Pongrácokkal és Komorovszkyval, aki a várat 1470-ben újra kezére kerítette, és onnan addig rabolta a vidéket, amíg Mátyás király ki nem űzte. 

A vár ezután is egyre cserélte urait, volt a Szapolyaiak kezén, 1527-ben Ferdinánd király részére Katzianer tábornok foglalta el. A tulajdonosok körforgása azonban ekkor sem maradt abba, hol a királyi Magyarország, hol Erdély urai szerezték meg, míg végül a Rákóczi-szabadságharcban rommá lett. A kincstár helyrehozatta ugyan, de már nem mint katonai erősséget, hanem egyéb célú épületet, ahol az előző századfordulón gazdasági iskola működött. 

Németlipcse 

Nagyközség, járási székhely kétezer szlovák lakossal, a közelében gyógyfürdőkkel. A közeli Korponáról és Selmecről érkezett német telepesek alapították a XIII. században, akik bányászattal, kézművességgel, kereskedéssel foglalkoztak. A XV. században ez a város volt a megye legmódosabb települése. A huszita háborúk során a német lakosság elpusztult vagy szétszaladt, a helyükre szlávok települtek. A XVIII. században a maga két tucat céhével a vidék kézművesközpontja volt, a közelében aranyat, ezüstöt, vasat bányásztak. 

Rózsahegy 

Nagyközség a Vág mellett, 1891-ben hétezer lakossal, köztük négyszáz magyar, négyszáz német és hatezer szlovák. Katolikus főgimnáziumát az 1727-ben ide telepedett kegyesrendiek irányították, volt takarékpénztára, hitelegylete és iparbankja, sóhivatala. Jelentős kézművesipar volt benne (kádár, asztalos, szűcs, kerámia), és volt néhány gyári vállalata is, például a Magyar textilipar részvénytársaság nagy ipartelepe nyolcszáz munkással, mely amerikai, indiai, egyiptomi pamutot és hazai lent dolgozott fel, továbbá volt papírgyára, gyufagyára és likőrgyára is. Kereskedelme és forgalma is élénk volt, mivel itt kereszteződött két nagy forgalmú országút. 

A települést német telepesek alapították, akik a XIV. században városi kiváltságokat nyertek. A lakosok bányászattal, kézművességgel és kereskedelemmel foglalkoztak, akárcsak Németlipcsében. A huszita háborúk során német lakossága megfogyatkozott, a helyüket betelepülő szlávok foglalták el. Céhes ipara a XVIII. században virágzott, termékei messze földön ismertek voltak. A településnek nagy fellendülést adott a Magyarországot Lengyelországgal összekötő kassa-orenbergi vasútvonal átadása a XIX. század utolsó harmadában. Ekkortól Rózsahegy a vármegye nyugati részének központja lett, ahol jelentős ipar fejlődött ki.