Vármegyék könyve

Máramaros

Magyarország keleti részének egyik legnagyobb megyéje volt, területe bő tízezer négyzetkilométer. 1891-ben kétszázhetvenezren lakták, és a lakosság évente közel egy százalékkal szaporodott (1910-re meghaladta a háromszázötvenezret), mégis Csík után hazánk legritkábban lakott megyéje maradt. Kilenc járásra oszlott, egyetlen városa a megyeszékhely Máramarossziget volt. A községek általában középnagyságúak voltak, helyenként kifejezetten nagyok, negyvenben laktak kétezernél többen. A legnépesebb település a megyeszékhely volt tizenhétezer lakossal, azt követte Kőrösmező nyolcezer, Huszt hétezerötszáz, Felsővissó, Borsa és Rahó hatezer lakossal. 

A vármegye lakosságának tizenkét százaléka volt magyar, tizenhét százalék német (többségük izraelita), huszonnégy százalék román és negyvenhat százalék rutén. A magyarság csak a régi öt koronavárosban: Szigeten, Técsőn, Huszton, Visken és Hosszúmezőn élt nagyobb számban, egyébként más nemzetiségekkel keverve. A románok leginkább az izavölgyi, szigeti és visói, a rutének a huszti, ökörmezői, taracvizi, técsői és tiszavölgyi járásban éltek. 

Máramaros a magyarországi zsidóság egyik központja volt, a lakosságnak majd húsz százaléka volt izraelita vallású, jelentős részük a tradíciókat szigorúan követő haszid közösség tagja. Az itteni zsidóság egykor a német államokból keletre űzetve, a tág értelemben vett Galíciából a XVIII. század végétől települt át Magyarország keleti megyéibe, kezdetben kevés számban, majd a XIX. század második felében tömegesen. A zsidó immigráció 1850 és 1914 között az egész országra számítva meghaladta a félmillió főt. A keleti zsidóság egykori német hazájából magával hozta a német és a héber keveredéséből kialakult sajátos nyelvét, a jiddist (a korábban betelepült nyugat-magyarországi zsidóság a tiszta németet és a magyart beszélte), Galíciából pedig sajátos tradícióit, öltözékét, kultúráját, melyet a haszid felekezet mind a mai napig őriz. 

A közművelődés a vármegyében meglehetősen hátramaradt, bár éppen a millennium idején némi lendületet vett. A tanköteles gyermekek közel fele nem járt iskolába. Habár három híján minden községben volt iskola, de a férőhely csak kevés helyen volt elégséges az összes tankötelesek befogadására. Volt a megye területén kétszázhatvankilenc tanintézet, közte egy jogakadémia, egy fő- és egy algimnázium, egy állami tanítóképző intézet, egy állami felsőbb leányiskola, egy polgári leányiskola (ezek mind Máramarosszigeten), egy felső népiskola, négy ipar- és kereskedelmi iskola, kétszáznegyvenhat elemi népiskola, nyolc óvoda, három állami állandó gyermekmenedékház és egy börtöniskola. A népiskolák közt tannyelv szerint volt tisztán magyar százhat, román harmincnégy, rutén harminc, román-magyar tizenegy, rutén-magyar hatvanöt.

Máramaros vármegye festői tájaival hazánk leghegyesebb vármegyéi közé tartozott. Csekély lapály csak nyugati részében van, ahol a Tisza völgye négy-öt kilométer széles síksággá tágul, mely Técső vidékéig nyúlik fel. Az egykori vármegye többi részét hegységek borítják, melyek három hegyrendszerhez tartoznak. A Tiszától északra a Kárpátok északkeleti határláncolata, tőle délre a Vihorlát-Gutin trachitláncolata, és végül az Iza és Borsa völgyétől délre a Keleti-Kárpátok emelkednek. Folyóvizek a hegységek sűrű hálózatából nagy mennyiségben sietnek alá. A megye főfolyója a Fekete- és Fehér-Tiszából egyesült Tisza, beléje jobb felől a Kisva, Soporka, Tarac, Talabor, Nagy-Ág és Borsova, bal felől a Vissó és Iza ömlenek, mindegyik ismét számos bővizű hegyi patakkal gyarapodva. Tavak a vidéken – kivéve az Ozorai-tavat Szinevér fölött – nincsenek, azonban van néhány figyelemre méltó ásványforrás, mint a gyertyánligeti, viskvárhegyi, suliguli, vissói, borsabányai vasas források, az aknaszlatinai, rónaszéki és királymezői konyhasós források és a brébi kénes forrás. Nagyobb fürdők Gyertyánligeten, Aknaszlatinán, Brében és Viskvárhegyen voltak. 

Története 

Mai ismereteink szerint a honfoglalást megelőzően a vidék gyakorlatilag lakatlan volt, amit igazol, hogy az itteni folyó- és hegynevek mind magyar eredetűek. Ehhez tudni érdemes, hogy a történelmi tapasztalat szerint az évszázadokon és népeken a legnagyobb valószínűséggel a nagy folyók neve öröklődik át, azt követik sorban a kisebb folyóvizek, az állóvizek, a hegyek, és csak ezek után következnek a településnevek. Előbbiek csak akkor váltanak nevet, ha a lakosság folytonossága igen nagy területen egyidejűleg megszakad, és nincs, aki a nevet tovább örökítené az új települőknek. 

Máramaros neve okleveleinkben 1199-ben fordul elő először. Hosszú időn át „terra” névvel jelölték mint királyi birtokot és kedvelt vadászterületet, mely az ugocsai erdőispánság része volt. A terület az Árpád-korban a folyóvölgyek mentén kezdett betelepülni, és mint az erdélyi só szállítási útvonala nyert jelentőséget. A XIII. századtól, különösen a tatárjárás után megindult a vidék tudatos betelepítése, nyugatról szászok, keletről románok érkeztek, miközben lassan nőtt a tatárjáráskor megtizedelt magyar lakosság lélekszáma is. A megye ispánjának tisztét egészen a XV. századig az ugocsai és a szatmári ispán töltötte be, a tényleges megyei élet csak ezt követően indult el. 

A XIV. században jött létre az úgynevezett koronavárosok rendszere, midőn a Tisza mentén egymástól tíz-húsz kilométerre fekvő Huszt, Visk, Técső és Hosszúmező Károly Róberttől városi kiváltságokat kapott. Az első négyhez Nagy Lajos idejében Máramarossziget is csatlakozott, és az öt koronaváros sajátos jogállása egészen a XIX. századig megmaradt. 

A XIII. században letelepült románok kikötötték, hogy a görögkeleti egyház hívei maradhassanak. Vallásukban történt háboríttatásuk miatt hagyta el nagy részük a vármegyét Nagy Lajos korában, Bogdán vezetése alatt. A visszamaradtak és az új települők egyházukat a XV. században újraszervezték, és a szomszéd vármegyék híveivel alakították a XVIII. század közepéig létezett máramarosi püspökséget. 

Mint nemesi vármegye Máramaros csak a XV. században kezd szerepelni. Szellemi és gazdasági életének középpontjai a koronavárosok voltak, hadászati központja a huszti vár, ezek köré csoportosulnak a megye nevezetes eseményei is. A máramarosi sókamara a huszti várral együtt királyi tulajdon volt, IV. Béla hitbérül adta a bányákat leányának, Kunigundának, II. Lajos 1522-ben azokat Huszttal együtt nejének, Máriának, 1541-ben I. Ferdinánd Majláth Istvánnak zálogosította el. 1556-ban Huszttal a koronauradalom is az erdélyi fejedelmek birtokába jutott, és az 1570-i egyezmény értelmében a vármegye a Részekhez (Partium) tartozott, és csak 1733-ban csatolták véglegesen vissza az anyaországhoz. 

Hazánk viszontagságaiban sok része volt Máramaros vármegyének. Nagy Lajos és Zsigmond oklevelei többször említenek Moldva felől történt betöréseket, a török világban a tatárok többször, így 1594-ben, 1598-ban, majd 1717-ben ütöttek a vármegyére. Ezen utolsó alkalommal történt a nagy tatárverés, amikor a borsai pap, Sándor Farkas vezetése alatt a máramarosiak a tönkrevert tatárok kezéből tízezer foglyot kiszabadítottak. Az erdélyi fejedelmek hadai többször megjárták a megyét, és II. Rákóczi György szerencsétlen lengyel hadjárata alkalmával Lubomirszky György seregei annak nagy részét feldúlták (1657). II. Rákóczi Ferenc felkelése alkalmával a megye lakói négyezer gyalogossal és nyolcszáz lovassal csatlakoztak a fejedelemhez. A Részekhez tartozott megye általában osztozott az Erdélyi Fejedelemség jó és balsorsában, csak az anyaországhoz visszacsatolva tért vissza nyugalma is. Területének jókora része ismét korona-, majd kincstári birtokká lett, életének középpontjában a só bányászata, feldolgozása és kereskedelme állott. 

Gazdasági élet 

A lakosság főfoglalkozása az előző századfordulón a földművelés mellett az állattenyésztés és bányászat volt, a sóbányákban (Rónaszék, Sugatag, Szlatina) több mint ezer munkás talált alkalmazást, akik évente közel egymillió mázsa sót termeltek ki. Ezen kívül folyt még némi vasbányászat (Fejérpatak, Gyertyánliget, Dolha, Rókamező) és arany-ezüst- és ólombányászat (Budfalva, Borsa) is. Az ipari vállalatok közül legnagyobb a nagybocskói Klotild vegyészeti gyár volt, amely az első világháború előtti években már közel ötezer embert foglalkoztatott. Jelentősnek számított a ferencvölgyi és trebusa-fejérpataki üveggyár, a bustyaházai, técsői és máramarosszigeti gőzfűrészek, a máramarosszigeti bútorgyár és fűrészgyár. A háziipar nem volt fejlett, leginkább a faedények, teknők és a gyapjúszőnyegek készítése terjedt el. A kereskedelem Galícia felé élénk volt, főcikkei faneműek, állatok, só, vegyi szerek stb. Volt a megyében hat bank, hét takarékpénztár és hét szövetkezet. 

A hatalmas vármegye területének közel felét erdő borította, és a másik felének is csak ötöde volt szántó a folyóvizek menti völgyekben. Emiatt a megye földje alig termett annyit, amennyi a lakosság saját szükségletének fedezésére elegendő volt, rossz években Máramaros jelentős behozatalra szorult. A növénytermesztés főbb terményei a zab, kukorica és burgonya, sokkal kevesebb búza, rozs és árpa voltak. Termett továbbá tatárka, kender, kevés len, hüvelyes vetemények, takarmányrépa és kevés cukorrépa. Az erdővel nem borított területek nagy részét, valamint a havasokat legelőül használták. A Tisza völgyében és mellékvölgyeiben sok és ízletes gyümölcs termett. 

Az állattenyésztés átlagosnak volt mondható, és elsősorban a legeltetésre alapozódott, szemes takarmány az állatoknak nemigen jutott. Az 1884. évi állatösszeírás az egész megyében csupán tizenháromezer lovat talált (Bácsban például több mint tízszer annyi volt), szarvasmarhából százezret, juhból százhúszezret, sertésből negyvenezret és kecskéből húszezret tartottak. 

A gazdasági életben meghatározó szerepet játszó erdők többsége bükkös, kisebb része fenyves, még kisebb része tölgyes és egyéb lomberdő volt, közel fele állami tulajdonban. Az erdőségekből nagy mennyiségű fa és egyéb erdei termény került a piacra. Máramaros erdei vadban bővelkedtek, medve, vaddisznó, farkas, őz, szarvas és a többi nagy számban élt errefelé. A vadászok az egész országból jártak az itteni erdőkbe, ahol nagy vadászatok estek, országos hírű trófeák kerültek puskavégre. 

Jelentős települések 

Máramarossziget 

Rendezett tanácsú város, megyeszékhely a Tisza és Iza egyesülésénél, magas hegyektől övezett gyönyörű völgylapályon. Lakóinak száma 1891-ben tizenötezer lélek volt, köztük tízezer magyar, kétezerötszáz német, ezerötszáz román és hatszáz rutén. A lakosok harmada az izraelita vallást követte, ők zömmel magyar és német nemzetiségűnek vallották magukat. 

A városban számos közintézmény kapott helyet, volt líceuma jog- és államtudományi karral (jogakadémia), fő- és algimnáziuma, állami tanítóképző intézete, felsőbb leányiskolája, alsófokú kereskedelmi és iparostanonc-iskolája. Itt jelent meg a Máramaros, Máramarosi Lapok és Máramarosi Tanügy című lapok. 

Ipara és kereskedelme (utóbbi főleg Galícia felé) jelentős volt, nagy fűrésztelepei a tutajokon szállított szálfát dolgozták fel, működtek továbbá bútorgyárai és gőzmalmai. A hazai fakereskedésnek egyik legnagyobb piaca volt itt, úgyszintén itt összpontosult a sószállítás a máramarosi sóbányákból. Volt vasúti állomása, posta- és távíróhivatala és posta-takarékpénztára. A városban székelt több pénzintézet, és az osztrák-magyar bank fiókot tartott fenn. 

A település a sószállítás egyik állomásaként keletkezett a XIII. században. Nagy Lajos király 1352-ben a máramarosi koronavárosok jogaiban részesítette, és a környékbeli sóbányászat központja lett. Sajátos közjogi fejleményként a városba települt magyar nemesek a városi hatóság alá nem tartozó külön nemesi községet képeztek, mely egészen 1848- ig megtartotta kiváltságait. Máramaros egy ideig Mátyás felesége, Beatrix királyné birtoka volt, II. Lajos pedig Mária királynénak adományozta. 

A város a reformációhoz korán csatlakozva, ennek elvei szerint iskolát is szervezett, melyben a gimnáziumi tárgyakon felül bölcsészetet is tanítottak. Az iskolát az erdélyi fejedelmek alapítványokkal látták el, hogy ott a vidék román és orosz lakói is tanulhassanak. A város sokat szenvedett a fejedelemség harcaiban, majd Thököly és Rákóczi szabadságharcai során. A XVIII. században lassú fejlődésnek indult, amely a XIX. századra felgyorsult, elsősorban a vasútnak köszönhetően. 

Aknasuhatag 

Kisközség, járási székhely, 1890-ben közel kétezer magyar lakossal, járási közhivatalokkal. Sóbányász település, amely már a XIV. századtól ismert. Jelentőségre különösen a XVIII. században emelkedett, kezdetben külszíni, majd mély műveléssel fejtették a sót, a XIX. században évente húszezer tonnát. A településen a XX. századig szinte csak magyarok laktak, közöttük a betelepedő német és szlovák bányászok is elmagyarosodtak. 

Huszt 

Nagyközség a Tisza partján, 1891-ben hétezerötszáz lakóval, köztük négyezerötszáz rutén, kétezer magyar és ezer német. Számos közintézmény kapott benne helyet, többek között a járási szolgabírói hivatal, közjegyzőség, adóhivatal, önsegélyző népbank, iparostanonc-iskola, állami felső fiúiskola, könyvnyomda. 1329-ben koronavárosi jogokat kapott, ekkoriban épült a vára, valamint a ma is álló temploma. A XIV. század közepén a Drágfyak Zsigmond királytól adományul kapták, a XV. század végén a város újra a korona birtokába került vissza. 

A hódoltság idején Huszt az Erdélyi Fejedelemséghez tartozott, mint annak egyik fontos végvára. A Rákóczi-szabadságharc idején, 1703-ban a fejedelem híve, Ilosvay Imre a várba lopódzván a fizetetlen német őrséget Rákóczi pártjára megnyerte, és a vár után az egész környék nemessége meghódolt, Huszt lett a felvidéki mozgalom egyik központjává. Rákóczi 1711. április 27-ére Husztra hívta végső tanácskozásra a szövetséges karokat és rendeket, de mielőtt a gyűlés összejött volna, megköttetett a szatmári béke, és a vár katonai jelentőségét elveszítette. Ráadásul 1766-ban villámcsapás következtében leégett, és többé már nem is épült újjá, Kölcsey 1831-ben már csak „bús düledékeit” látogathatta meg. A város a középkorban teljesen magyar lakosságú volt, de a XIX. századra a környékről betelepült ruszinok többségbe kerültek. 

Técső 

Nagyközség, 1891-ben négyezer magyar lakossal, járásbírósággal, gőzfűrésszel, vasúttal, posta- és távíróhivatallal és posta-takarékpénztárral. Régi pálos kolostora 1363 előtt már létezett, Nagy Lajos király és leánya, Mária, továbbá I. Mátyás özvegye, Beatrix királyné gazdagon megajándékozták. A középkorban németek lakták, ám német jellegét idővel elveszítette, a XVIII. századra teljesen magyarrá lett. 1849-ig a koronavárosok egyike volt. 

Rahó 

Kisközség, járási székhely a Fekete- és a Fehér-Tisza összefolyásánál, 1891-ben közel hatezer rutén, német és magyar lakossal, járásbírósággal, posta- és távíróhivatallal és posta-takarékpénztárral. A XIV. század óta ismert település, amely a XVIII. században a Felső-Tisza-vidék kereskedelmi központja lett. 

Visk 

Nagyközség, 1891-ben négyezer magyar és rutén lakossal, postahivatallal és posta-takarékpénztárral. A felső-magyarországi bánya- és kohómű-részvénytársaság a közelben ólomércet bányászott. Az Árpád-korban többször királyi birtok, Károly Róbert koronavárossá emelte, és Huszt várának fölépülésig a vármegye központja volt. II. Rákóczi György innen indította lengyelországi hadjáratát, amelynek kudarca után lengyelek és tatárok pusztították a várost. Jelentőségét többé nem is nyerte vissza, 1849-ben koronavárosi jogállását is elveszítette.