Vármegyék könyve

Nagy-Küküllő

Erdély délkeleti részének vármegyéje, területe háromezeregyszáz négyzetkilométer volt, lakóinak száma 1891-ben százharmincötezer fő, köztük tíz százalék magyar, negyvennégy százalék német, negyven százalék román és öt százalék cigány. Négy járásában volt két rendezett tanácsú város, negyvenegy nagy-, nyolcvankét kisközség és harmincöt puszta és telep. A települések általában véve kicsinyek voltak, kétezernél többen csak ötben laktak. A legnépesebb volt a székhely Segesvár tízezer, Medgyes hétezer és Szentágota bő háromezer lakossal. 

A vármegye közművelődése meglehetősen gyenge lábakon állott. A hat éven felüli férfilakosság bő harmada, a nők fele nem tudott sem írni, sem olvasni, és a tanköteles gyermekek ötöde nem látogatta az iskolát. A vármegye területén két főgimnázium (Medgyes és Segesvár), egy földművesiskola (Medgyes), négy ipari és kereskedelmi iskola, egy tanítóképző intézet (Segesvár), kétszázharminc elemi népiskola és tizenhat kisdedóvó volt. 

Az egykori vármegye egész területe hegyes, bár a hegységek sehol sem érnek el jelentős magasságot. A vármegyét borító hegyek az oltmelléki és hortobágy-melléki hegysorhoz tartoznak. Egyiknek magassága sem haladja túl a nyolcszáz métert, csak a vármegye keleti szögletébe belenyúló Persányi-hegység emelkedik közel ezer méterig. Ezen hegyek nagyrészt erdősek, csak az alacsonyabbak szolgálnak részint szőlőhegyül, részint szántóföldül. A völgyekben, melyek e hegységeket szeldelik, számos község fekszik. Folyóvizei közül legnagyobb a vármegye déli részét hasító, és részben Fogaras vármegye felé határt is képező Olt, valamint az északi határt jelölő Nagy-Küküllő. A vármegye közepét a Hortobágy folyó öntözi, míg keleten a Nagy- és Kis-Homoród és a Kosd patak folyik. Jelentős állóvize a vármegyének nem volt, ásványos forrásai közül a homoródi vasas savanyúforrás, a kőhalmi kénes és a nádpataki konyhasós források említendők. 

Története 

A vármegye mint közigazgatási egység újkori képződmény, az 1876-os nagy közigazgatási reform hozta létre az úgynevezett Királyföldön, szász székek és Felső-Fehér vármegye községeinek egyesítésével. Ilyenformán Nagy-Küküllőnek saját történelme alig volt, annál inkább a Királyföldnek, az ott kialakult szász székeknek. 

A Királyföld (latinul Fundus Regius, németül Königsboden) elnevezés a Nagy-Küküllő és az Olt közét jelölte. Az Árpád-házi királyok korának első két évszázadában itt nem alakult ki a várispánsági szervezet, az egész vidék királyi birtok volt, innen kapta a nevét. Lakossága minden bizonnyal igen gyér volt a XIII. század elején, amikor II. Géza hívására, majd még további hullámokban ide települt szászok új hazája lett. Az Andreanum néven ismert kiváltságlevél, amelyet II. András király 1224-ben adott a szászoknak, hivatkozva a II. Géza király által régebben adott szabadalmakra, egészen a XIX. századig meghatározta a szászok jogait és kötelezettségeit, életük kereteit. 

Az erdélyi szászok, legalábbis az elsőként érkezők régi hazája a Közép-Rajna és a Mosel folyó melléke volt. A kezdetektől fogva kettős feladatot láttak el: az ország határát védeni és egyszersmind a déli határszélig kiterjeszteni, egyáltalában az országot a kultúrának megnyerni. Csoportokban telepedtek meg, amely csoportok lassanként egésszé olvadtak össze, noha bizonyos különfejlődést is tanúsítottak (a Barcaságban, amelyet a Német Lovagrend gyarmatosított, a Beszterce városa körül terülő Nösen-földön, amelynek sokáig külön joga volt, a két szék, Medgyes és Nagysink és végre a hét szék, vagyis a nagyszebeni tartomány). 

II. András szabadságlevele szerint a nagyszebeni tartománynak autonóm állása volt, élén külön kerületi gróf állott, akit a király nevezett ki. A királynak egy összegben adóztak (évi ötszáz ezüstmárkát, ami körülbelül kétszázezer dénárnak felelt meg), évente kétszer szállást adtak a királynak, négyszer a vajdának (ha kérte), és végül belföldön ötszáz, külföldön száz lovas katonát a királyi zászló alá. Különben maguk intézték belügyeiket és választották hivatalnokaikat és papjaikat, akiknek a dézsmát adták. Egyházi tekintetben is önállósággal bírtak, amennyiben ama jogok egy részét, amelyek másutt a püspök hatáskörébe tartoztak, az esperesek gyakorolták a káptalanokban. A brassói és nagyszebeni káptalan közvetlenül az esztergomi érsek főhatósága alatt állott. 

A XIV. században a királyföldi szászok nyolc székbe (latinul sedes) szerveződtek. A szék kifejezés mögött ezúttal azt kell értenünk, amely az ítélőszék, törvényszék, valamint a székhely, székesfőváros, Székesfehérvár szavakban lelhető, tudniillik az ítélkező hatalom szimbólumát. A szász közösség szellemi és adminisztratív központja Nagyszeben lett, mellette létrejött az úgynevezett hét szék, ezek közül három vált Nagy-Küküllő vármegye részévé. Zsigmond a szász közösséghez csatolt további két széket (Medgyes és Nagysink), amelyek korábban a székely ispán fennhatósága alá tartoztak, ezeket nevezték „két szék”-nek. Közülük Medgyes került Nagy-Küküllőbe. 

Az erdélyi szászok, a Királyföld lakóin kívül a beszterceiek, brassóiak, radniak és még néhány terület lakossága 1486-ban megalakították a Szász Egyetemet vagy Univerzitást, amely az összes erdélyi szászok területi és rendi önkormányzati szerve volt. 

A XVI. században a szászok szinte kivétel nélkül az evangélikus hitre tértek át, és 1552-től fogva önálló országos egyházat alkottak, egyikét az erdélyi négy (református, evangélikus, római katolikus, unitárius) elismert, egyenjogú felekezetnek. Mint „membrum sacrae coronae”, a Szent Korona tagjai képviselőt küldtek az országgyűlésbe, mint céhekben szervezett polgárok az ipar és kereskedés képviselői, mint a német művelődés képviselői a legelső iskolák alapítói és fenntartói voltak az országban. 

Midőn 1691-ben a Lipót-féle hitlevél (Diploma Leopoldinum) által Erdély a Habsburg-ház hatalma alá került, a kétszázezres lélekszámú erdélyi szászság nagyobbrészt a Habsburg-kormányzás szövetségese lett, ugyanakkor őrizte autonómiáját, és tovább gyarapította kulturális értékeit. A kiegyezést követően a szászság bizonyos feltételekkel elfogadta a dualizmust. Többek között azt szerették volna, ha a Királyföld önálló vármegyévé alakulva őrizheti meg önállóságának legalább a maradékát, a román képviselők azonban ezt ellenezték. Így végül a közigazgatási reform során feldarabolták a Királyföldet, és annak fele Nagy-Küküllőhöz került. Ezt a rendezést a szászok elfogadták, amit jól jellemez, hogy szász nemzetiségi programmal az egész dualizmus alatt nem választottak Erdélyben országgyűlési képviselőt, a szászlakta vidékek a konzervatív magyar pártok biztos választókerületei lettek.

A részben vagy egészben Nagy-Küküllőhöz került szász székek a következők: Nagysinkszék, területe hatszáznegyven négyzetkilométer, lakóinak száma 1870-ben huszonnégyezer fő; Kőhalomszék, területe hatszázhúsz négyzetkilométer, lakóinak száma 1891-ben huszonegyezer; Segesvári szék, területe ötszázötven négyzetkilométer, lakóinak száma 1891-ben huszonhétezer; Medgyesszék, területe hatszázötven négyzetkilométer, lakóinak száma 1870-ben harminckilencezer fő volt. (Összehasonlításként: a millennium idején az átlagos vármegyenagyság négyezer-négyszáz négyzetkilométerre terjedt, a legkisebb megyék – Esztergom, Ugocsa – valamivel ezer négyzetkilométer felett voltak.) 

Gazdasági élet 

Foglalkozásra nézve a lakosság ekként oszlott meg: értelmiségi keresetből élt ezerháromszáz fő, mezőgazdasági őstermelésből negyvenezer, bányászatból kettő, iparból ötezernégyszáz, kereskedelemből és hitelből hétszáz, közlekedésből háromszáz, a járadékból élők száma ötszáz volt, a napszámosoké tizenegyezer, házi cseléd volt kétezer fő, háztartásbeli huszonnyolcezer, foglalkozás nélküli tizenöt éven alul negyvenháromezer, tizenöt éven felül háromezer-ötszáz, végül letartóztatott tizenkilenc ember. 

A vármegyében az ipar 1890 körül még kezdetleges állapotban volt, leginkább szesz- és sörgyártásra szorítkozott. Nagy-Küküllő ásványkincsekben sem bővelkedett, mészkövön kívül jelentős bányászat nem is folyt. A lakosság fő foglalkozása a mezőgazdaság volt, terményei közül legjelentékenyebb lévén a búza, rozs, zab, tengeri és burgonya, míg árpa kevés termett. Kender és len, cukorrépa, hüvelyesek szépen teremtek. A szőlők nagyobbrészt könnyű fehér asztali bort adtak. A vármegyében földrajzi elszigeteltsége miatt viszonylag későn ütötte fel a fejét a filoxéra, és ez átmeneti előnyt adott az itteni borosgazdáknak, de később ez az előny semmivé lett, a kártevő itt is kikényszerítette az új szőlőgazdálkodást. 

Az állattenyésztés, különösen a lótenyésztés elég fejlett volt, az 1884. évi összeírás szerint ötvenezer magyar és ezerötszáz nem magyar szarvasmarha, bő húszezer bivaly, húszezer ló, negyvenötezer sertés és hatvanezer juh volt a vármegyében. A mezőgazdaság érdekeit két gazdasági egyesület (Medgyes, Nagysink), két gazdakör (Segesvár, Kőhalom), egy sertéstenyésztő szövetkezet (Medgyes) és egy komlótermelő egylet (Segesvár) szolgálta, Medgyesen földművesiskola állott fenn. A hiteligények kielégítését tizenkilenc szövetkezet szolgálta. 

Jelentős települések 

Segesvár 

Rendezett tanácsú város szabad királyi város címével a Nagy-Küküllő kitáguló völgyében, az egykori Magyarország legfestőibb fekvésű és legérdekesebb városainak egyike. Lakóinak száma 1891-ben tízezer fő volt, köztük kétezer magyar, ötezer német (szász) kétezerötszáz román, a többi más nemzetiségű. 

A város részint a hetvenkét méter magas várhegyen, részint ennek tövében és a szomszédos völgyekben terült el. A meredek hegyen épült felső város (vár) ódon épületeivel, csipkés bástyáival, a régi céhekről elnevezett érdekes tornyaival, a hegyre vezető fedett lépcsővel a középkori német város képét mutatta, melyet a német reneszánsz ízlésben épült díszes vármegyeház és az épületeket környező szép ligetek még érdekesebbé és a maga nemében hazánkban páratlanná tettek. Ez a városrész a XVI. századig a város központja volt, utána a hegy tövében épülő alsó város vette át a vezérlő szerepet, és az előző századfordulón itt központosult a társadalmi és forgalmi élet. 

Megyeszékhely lévén Segesváron számos közintézmény kapott helyet, volt főgimnáziuma és tanítóképző intézete, iparostanonc-iskolája, két takarékpénztára, vasúti állomása, posta- és távíróhivatala és posta-takarékpénztára. Az ipart posztógyár, pamut- és gyapjúszövőgyár képviselte, élénk volt a borkereskedés és komlótermés. 

A XIV. században még önálló megye székhelye, amely a szászok betelepedésével vált igazán jelentős településsé. Céhei messze környék szükségleteit elégítették ki, kereskedői egész Erdélyt bejárták. A fejedelemség korában számos országgyűlést tartottak itt, ahol például I. Rákóczi Györgyöt és Barcsay Ákost fejedelemmé választották. 

A fejedelemség kora után jelentősége csökkent, inkább iskolái voltak híresek. A szabadságharc során, 1849. július 31-én Bem a túlnyomó számban levő orosz hadsereg ellenében Segesvárnál vereséget szenvedett, ekkor tűnt el Petőfi Sándor. 

Kőhalom 

Nagyközség, járási székhely 1891-ben szűk háromezer német, román és magyar lakossal, a járási szolgabírói hivatal székhelye, volt járásbírósága és adóhivatala, iparostanonc-iskolája, vasúti állomása (egyórányira a községtől), posta- és távíróhivatala és posta-takarékpénztára. A csinos község fölé százhúsz méternyire emelkedő sziklás hegyet Kőhalom vára koronázta (ma már rom), melyről gyönyörű kilátás nyílik a brassói és fogarasi hegyekre. 

A vár a XIV. században királyi tulajdon volt, alatta a falu szabad szász település, a XV. századtól mezőváros, szász szék központja. A várhegy oldalán kén- és konyhasótartalmú gyógyfürdő volt, amelyet messze földről látogattak. 

Medgyes 

Rendezett tanácsú város szabad királyi város címével, 1891-ben hétezer lakossal, köztük ezer magyar, négyezer német és kétezer román. Volt evangélikus főgimnáziuma és tanítóképző intézete, az erdélyi szász egyetem által fenntartott földművesiskolája, továbbá iparostanonc-iskolája, könyvnyomdája, számos közhasznú és jótékony egyesülete, vasúti állomása, posta-, távbeszélő- és távíróhivatala és posta-takarékpénztára. Az erdélyi szőlőtermesztés egyik központja volt, ahol jelentős borkereskedelmi tevékenység is összpontosult. 

Korai magyar településből alakult szász székvárossá, nevét is a magyaroktól örökölte. Már a XIV. században várfal övezte, a XV. században szabad királyi város. A fejedelemség idején több országgyűlés színhelye, 1576-ban Báthory István itt fogadta az őt királynak meghívó lengyel követeket. Bocskait is itt iktatták be az erdélyi fejedelemségbe. 

A fejedelemség Habsburg-irányítás alá kerülése után Medgyes élete is visszahúzódóbb lett, egy nagy birodalom távoli országrészének távoli kisvárosaként folyt tovább. Fellendülést csupán a XIX. század vége, mindenekelőtt a vasút kiépülése, és ezzel a városnak az országos vérkeringésbe való bekapcsolódása hozott. 

Nagysink 

Csinos nagyközség, 1891-ben kétezer-ötszáz német és román lakossal, járásbírósággal, posta- és távíróhivatallal és posta-takarékpénztárral. Lakói iparosok és gazdálkodók voltak, jelentős volt a kendertermelés. Magyarok alapították a XII. században, a szászok betelepülése után szék központja lett. A XV. századtól palánkkal övezett mezőváros, amelynek sokszor átépített és bővített erődtemploma eredetileg a XIII. század elején épült. 

Szentágota 

Nagyközség, járási székhely, 1891-ben bő háromezer német és román lakossal, a járási szolgabírói hivatal és járásbíróság széke, volt iparostanonc-iskolája, posta- és távíróhivatala és posta-takarékpénztára. Lakói közt sok volt a kisiparos. A XIV. század óta ismert mezőváros, Nagy Lajostól és Hunyadi Mátyástól kapott kiváltságokat. Erődtemploma a XIII. században épült, és a XV-XVI. században bővült. Ebben az időben Nagysinkszék legfontosabb települése volt, számos céh és több iskola működött benne (a szabócéh a céhrendszer megszűnése előtt, 1845-ben például hatvanhat tagot számlált Szentágotán). A XIX. század végén megjelent itt a gyáripar, legnagyobb üzemei a szeszgyár, szalámigyár és a cipőgyár lettek.