Vármegyék könyve

Nógrád

Az egykori Magyarország középső részén, a Duna bal partján elterülő vármegye, melynek területe négyezernégyszáz kilométer volt, lakóinak száma 1891-ben kétszáztízezer lélek. A lakosok hatvankilenc százaléka volt magyar, huszonnyolc százaléka szlovák, a többi német és más nemzetiségű. Figyelemre méltó, hogy 1910-re ez az arány alaposan megváltozott, a magyarok aránya hetvenöt százalék fölé emelkedett, a szlovákoké huszonkettőre csökkent. A változás egyik oka az asszimiláció volt, amely azonban csak rövid távú hatással bírt, 1920 után a korábban magyarrá lett szlovákok döntő hányada ismét szlováknak vallotta magát. Hogy mi történik, ha a vidék 1920 után is megmarad magyar fennhatóság alatt, arra nézve csupán találgatni lehet. 

A vármegye hét járásra oszlott, és egy rendezett tanácsú városa (Losonc), tizenhat nagy- és kétszázötven kisközsége volt, általában véve kicsinyek, kétezernél többen csak kilenc településen laktak: Salgótarjánban bő kilencezer, a székhely Balassagyarmaton nyolcezer, Losoncon hétezer és Málnapatakon ötezer ember élt. 

Nógrád hat éven felüli lakosságának harmada nem tudott sem írni, sem olvasni, és a tanköteles gyermekek ötöde nem járt iskolába. A vármegyében volt egy állami főgimnázium (Losonc), hét ipari és kereskedelmi iskola, egy tanítóképző intézet (Losonc), három polgári iskola és háromszáztíz elemi népiskola, továbbá nyolc kisdedóvó és egy árvaház. 

A vármegye egészben véve hegyes-dombos, és több nagy völgy különíti el az egyes hegycsoportokat. Maga a Duna csak délen és csak kis darabon érinti, fő völgye az Ipolyé, mely alsó részében tetemes szélességet ér el. A völgybe öbölszerűen nyíló tág mellékvölgyeivel együtt abban található a vármegye legtermékenyebb talaja. A többi résznél kissé mélyebb fekvésű a Zagyva völgye, mely a vármegye keleti részét érinti, részben határát is jelöli, de a vármegye inkább hullámos térség, mint sík róna. Hegységei közül legkiterjedtebb a Cserhát. 

Története 

Az őskor óta lakott területen számos nép talált otthonra, például a kelta kotinok, a jazigok és kvádok. A Római Birodalom nem terjeszkedett túl a Dunán, ennek a kornak csupán egy nógrádverőcei őrtorony maradványa az emléke. Az avar állam idején jelentős szláv népesség telepedett itt le, a megye a nevét is tőlük (Novigrad – Nógrád) kapta. A honfoglaló magyarok legkésőbb 900-ra az egész megyét megszállták, amit számos törzsnév (Kürtös, Gyarmat, Diósjenő, Salgótarján, Megyer, Karancs, Kazár és Kozárd) településnévként való továbbélése igazol. 

A sok magyar törzsnév egymás melletti fennmaradása egyúttal arra utal, hogy a térség fejedelmi szállásterület volt. Hiszen a településnév mindig arra utal, ami nem magától értetődő – a Jenő törzs területén nem keletkezett Jenő nevű falu, hiszen ott majd mindenki Jenő törzsbeli volt, a Gyarmat törzs területén Gyarmat és így tovább. A településnév azt jelölte, ha valami eltért a várakozástól, ha például a Tarján törzs területén Keszi törzshöz tartozók éltek. Később így keletkeztek az Oroszi, Rác és hasonló nevek is. Ha egy területen szinte az összes honfoglaló törzs neve előfordult, ez csak úgy volt lehetséges, hogy az ott élő népek a fejedelem környezetéhez tartoztak – hiszen neki minden törzzsel dolga volt. 

A várispánság Szent István korában jött létre, a mainál lényegesen nagyobb területen. Egyes nézetek szerint lenyúlt egészen Kecskemétig, más kutatók szerint inkább északra terjedt. Ekkor épülhetett névadó vára is. A megye jelentős középkori birtokosai között volt a Zách, továbbá a Kacsics, Csór, Ratold, Hont-Pázmány, Becse-Gergely, Balog-Semjén, Szemere nemzetség. A tatárjárás súlyos pusztítást okozott a vármegyében, azt követően számos vár épült. 

A tatárjárás utáni zavarosban halászott bizonyos Fulkó nevű birtokos, Fülek ura, aki a fejetlenséget rablásra és hamis pénzverésre használta (monetae Falconis), míglen 1246-ban a székesfehérvári országgyűlésen perdöntő bajvívásra ítélték, amely elől megszökött. Nagy birtokai a Pok nemzetségre szállottak. 

A nemesi vármegye a XIII. század végén jött létre, első kiadványa a XIV. század elejéről ismeretes. Az Árpádok kihaltával beállott zavarokban Myskus, Hollókő ura Csák Máté pártjára állott, miért is Károly Róbert király 1313-ban a várat Szécsényi Farkas Tamásnak, a rozgonyi hősnek adta. Zách Felicián tragédiája nagy birtokváltozást idézett elő, a Karancs környékén a legtöbb föld új ura az Ákos nemzetség Cselen ága (a Bebekek őse) lett. Nagy Lajos bizalmi embere a vármegyében István mester (1365-ben füleki várnagy és gömöri főispán). 

Zsigmond idejében a vármegye a huszita harcok színtere lett. A huszita vezér, Giskra innen minduntalan kicsapott, Losonc közelében még Hunyadi Jánoson is győzelmet aratott. A huszita zászlót azonban lassan elhagyta a szerencse, Szarvasgede alatt Giskrát leverte Loránthy György, 1460-ban Szandánál verték meg a cseheket, és mikor Mátyás Balogot, Ozdint, sőt Zagyva várát is rohammal bevette, a huszita mozgalom itt véget ért. A cseh háború alkalmával tűnt ki a Madách család, mely a királytól Borsosbirinkét nyerte. 

Mátyás korában a nógrádi várrendszer, mely a bányavárosok védelmére szolgált, huszonkét várból állott: Baglyas, Buják, Csővár, Divén, Ecseg, Fejérkő vagy másképp Sámsonháza, Fülek, Gács, Galsa, Hollókő, Jenő, Kékkő, Nógrád, Ozdin, Salgó, Somoskő, Szanda, Szécsény, Szentkirály a Losonc melletti királydombon, Sztrahora Esztergály mellett, Vác és Zagyva. E hatalmas várrendszeren belül a Hunyadiak korában a következő tizenhárom várost találjuk: Dejtár, Fülek, Gyarmat, Inaszó, Jenő, Losonc, Oroszi, Patak, Szanda, Szécsény, Vác, Verebély, Verőce. Fokozatosan birtokokat szerzett a megyében a Szécsényi, Báthori, Szapolyai és Balassa család is. 

A mohácsi vészt követően Nógrád János király (az itteni legnagyobb birtokos) mellé állt, részt vett az 1527. évi budai országgyűlésen, de már 1541-ben, érzékelve a török veszélyt, Ferdinándhoz pártolt. Buda 1541-ben bekövetkezett eleste után az 1543. évi pozsonyi országgyűlés Nógrád vármegyét Buják várával egyetemben az egri főkapitányra bízta, de a török előnyomulást megállítani nem sikerült, 1544 tavaszán maga Nógrád is elesett. A törökök a meghódított területet a füleki, a hatvani, nógrádi és szécsényi szandzsákba osztották, melyek mind a budai pasalikhoz tartoztak. Legmesszebbre északnak terjedt a füleki fel Zólyomig és Gömörig. 

A tizenötéves háborúban, a XVI–XVII. század fordulóján több kísérlet történt a megye visszavételére, és nagy áldozatok árán sikerült is eredményeket elérni, visszakerült Fülek és még néhány vár – viszont elveszett a közeli Eger. A hódoltság alatt Nógrád vármegye végig a végvári harcok színtere volt, így nem csoda, hogy a török kiűzése után, munka nélkül maradván sok kuruc került ki a vidékről. 

A szakadatlan háborúskodás, amely Thököly és Rákóczi alatt is súlyos áldozatokkal járt, alaposan megtizedelte a lakosságot, melynek pótlására a XVIII. században német és szlovák telepesek érkeztek a megyébe. Ráadásul 1709–1710-ben óriási pestis dühöngött a vármegyében, kivált Losoncon, hol a vándor-megyegyűlések korában (1683 és 1763 között a vármegyének nem volt székhelye) nemegyszer tanácskoztak a megye urai. A főispáni méltóságot 1592-től egymásután négy Forgách gróf viselvén, az utóbbiak, de különösen II. Ádám (1682–1714) saját birtokaikon (Szécsényben, Losoncon és Gácson) tartották a gyűléseket, ami a szatmári béke után is csak annyiban változott, hogy 1754-ben vármegyeház építését határozták, mégpedig Gyarmaton, amit azonban csak 1790-ben valósíthattak meg. 

Nógrád vármegye a kurucvilág leverése és Rákóczi elárultatása után is megmaradt ellenzékinek. A francia forradalom hatása alatt kialakult magyar jakobinus mozgalom is sok hívet talált a megyében, kiknek egyik fészke a Géczy család romhányi kastélya volt, hol a jakobinus Őz Pál nevelősködött. 

A vármegyében a reformkorban egymás után alakultak kaszinók, kisdedóvók, kultúregyletek, melyekkel párhuzamosan fejlődnek az iskolák (losonci főgimnázium), könyvtárak (Forgách grófé Szécsényben, Kubinyi Andrásé Videfalván, Szentiványi Márké Varbón, sőt egy túlnyomóan hungarikumokat gyűjtő is akadt: Katskovics János), magángyűjtemények, melyek közül Kubinyi Ferenc bronzkori múzeuma Losoncon európai ritkaságnak számított. 

E fejlődést megakasztotta a szabadságharc, melynek egyik sötét pontja Losonc pusztulása (lásd lejjebb), de lélekmentő mozzanata a nemzet és vármegye által támogatott önsegélye. A kiegyezést követően a kereskedelem, ipar és kultúra központja mindinkább Losonc lett, míg a székhely és kormányzati központ Gyarmat maradt, olyan verseny fejlődvén a két város között, mely a székhely-kérdésben való ellentétre is vezetett. 

Gazdasági élet 

A reformkorban lassanként az ipar is lendületet vett a megyében (fajanszgyár Gácson, losonci harangöntés), de az igazi fellendülést a kiegyezést követő időszak hozta meg. Igen jelentős iparággá nőtt a kőszénbányászat és a kohászat, mely leginkább Salgótarján és Baglyasalja vidékén nagy virágzásnak indult. A rimamurány-salgótarjáni vasmű részvénytársulat salgótarjáni vas- és acélgyára hazánk legnagyobb ipartelepei közé tartozott, mely évenként félmillió mázsa nyersvasat dolgozott fel ezerháromszáz munkás segítségével. A salgótarjáni kőszénbánya-részvénytársaság Salgótarján, Zagyva és Kazár határában, az észak-magyarországi kőszénbánya részvénytársaság Baglyasalja, Karancsalja, Nemti, Mátraszele és Homokterenne határában folytatott jelentékeny barnaszénbányászatot, együttesen közel négyezer munkásnak adva kenyeret. Említendő ipartelep volt még a szinóbányai vasöntő száz munkással. 

Jelentősek voltak a vármegye üveggyárai (Csehbrézó, Zlatnó, Málnapatak, Hámor, Látka, Farkasvölgy, salgótarjáni Lukács-Bélahuta). Volt még a vármegye területén nagy cukorgyár (Selyp), két gyapjúfonó- és szövőgyár (Gács és Losonc) huszonkét gőzmalom (legnagyobb a losonci), öt szeszgyár, egy konyakgyár (Salgótarján), egy gőzfűrész stb. A kereskedelem fő cikkei gabona, bor, fa, kőszén, vas- és acéláruk voltak. 

A mezőgazdaság legfőbb terményei a búza, rozs, árpa, zab, kukorica, burgonya, cukorrépa, len, kender, repce, hüvelyes vetemények és dohány voltak. A szőlőterület a filoxéra következtében jelentősen lecsökkent, a legjobb borok a vármegye déli részében termettek. A mezőgazdaság fejlesztését célozta a Nógrád vármegyei gazdasági egyesület, a szécsényvidéki gazdasági egylet és a herencsényi gazdakör. 

Az állattenyésztés az ország többi vidékéhez képest átlagosnak volt mondható. Legtöbb volt juhból (több mint háromszázezer darab), de bőven volt sertés, szarvasmarha és ló is, kecskét és bivalyt viszont alig tartottak. Országos hírű volt Degenfeld Lajos gróf lipicai ménese Szirákon és Koburg herceg igáslóménese, magyar gulyája, merinójuhászata és sertéstenyésztése a füleki uradalomban. 

Jelentős települések 

Balassagyarmat 

Nagyközség, megyeszékhely, 1891-ben hétezerhétszáz lakossal, köztük hétezer magyar, kétszáz német és ötszáz szlovák. Említést érdemel, hogy a lakosság közel harminc százaléka izraelita vallású volt. A településen számos közintézmény kapott helyet, volt ügyészség, közjegyzőség, illetékkiszabási és államépítészeti hivatal, városi kisdedóvó, kórház, kaszinó és számos egylet, szép megyeház fogházzal és az angolkisasszonyok nevelőintézete. Asztalos, és szűcsipara fejlett volt. Itt jelent meg a Nógrádi Lapok, a Honti Híradó, a Nógrádmegyei Hivatalos Értesítő és a Nógrádmegyei Gazdasági Egyesület Értesítője. 

A település az Árpád-korban létesült, a Gyarmat törzsbeliek hozták létre. A XIII. században mezőváros várral, a Balassák központja. A hódoltság alatt többször gazdát cserélt, az utolsó, 1663-as török ostrom során a vár és a város is elpusztult. Ezt követően szlovákokkal telepítették újra. 1849. július 8-án itt vívott ütközetet Pöltenberg magyar tábornok Anrep orosz tábornokkal. 

Fülek 

Nagyközség, járási székhely, 1891-ben kétezer magyar lakossal, járásbírósággal, posta- és távírdahivatallal, posta-takarékpénztárral. Koburg Fülöp herceg uradalmának volt székhelye, melynek itt ménese, törzsjuhászata és sertéstenyésztése volt. A település a XIII. században jött létre a tatárjárás előtt épült vár alatt, a XV. században már mezőváros. 

A vár számos fontos történelmi eseménynek volt helyszíne. Egy ideig Csák Máté felvidéki tartományához tartozott, a XV. században a Perényieké volt, 1451-ben a husziták egyik erőssége. A mohácsi vész után a végvárrendszer fontos tagja, ám a törökök már 1554-ben elfoglalták, ekkortól szandzsák székhelye. Pálffy Miklós 1593 novemberében visszafoglalta. Itt aratott két ízben fényes győzelmet a törökök fölött Teuffenbach Kristóf osztrák hadvezér. 1682. szeptember 10-én Thököly Imre foglalta el, és a szultán nevében itt kiáltották ki magyar királlyá. Thököly elvonulásakor a várat felrobbantotta, és többé nem is épült újjá, katonai jelentőségét elveszítette. 

Losonc 

Rendezett tanácsú város, 1891-ben hétezer-ötszáz lakossal, köztük hatezer-négyszáz magyar, kétszáz német és kilencszáz szlovák. Az izraelita felekezet aránya itt is meghaladta a húsz százalékot. Volt szolgabírói hivatala, járásbírósága, állami főgimnáziuma (hajdan református főiskola), állami tanítóképző intézete, községi polgári leányiskolája, alsófokú kereskedelmi és ipariskolája, nyilvános városi könyvtára, takarékpénztára és népbankja, ipartestülete. Több nevezetes iparvállalat működött itt, mint a posztógyár, két zománcozó gyár, gőzmalom, két enyvfőző gyár, három könyvnyomda, élénk volt továbbá a kocsi- és asztalosipar, bőr- és gyapjúpiac. Itt jelent meg a Losonc és Vidéke című hetilap és a Losonci Hírlap. A város közelében kedvelt sétáló-, és nyaralóhelyekül szolgáltak a sugári, de kivált a losonci fürdők, mely utóbbinak gyenge kénes vizénél nagyobb vonzerő volt a szépen gondozott erdő, melynek magaslatain villák épültek. 

Árpád-kori település, a Losonci család ősi fészke, a XIV. század kezdetén már mezőváros. A XV. században sokat szenvedett a huszita harcokban. A hódoltságnak csupán az első fél évszázadában volt török uralom alatt. A XVI. században az egész város református hitre tért (ekkor létesült híres iskolája is), az ellenreformáció alatt a reformátusok egyik mentsvára volt.

A török kiűzése után a város országos vásár tartására kapott jogot, a különösen népes marhavásárokra pedig erős bőripar települt, amely céhkeretek között megalapozta a város jólétét. 

A város a szabadságharc küszöbén egyike volt a legvirágzóbb magyar iparosvárosoknak. 1836 óta működő színtársulata nagy összeggel járult a pesti nemzeti színház alapjához, 1846–47-ben társadalmi hetilapja volt (a Pelikán), Kubinyi Ferenc pénz-, régiség-, ásvány- és fegyvergyűjteménye pedig párját ritkította az országban. 

A szabadságharcban folyton két tűz között volt Losonc. A város környékén táborozó magyar szabadcsapatok 1849. augusztus elsején megtámadták az orosz sereg betegeit, akik Besztercebánya felől jöttek, és Losoncon rövid pihenőt tartottak. A támadásban négy orosz meghalt, köztük egy főrangú tiszt is. Ennek hírére a Grabbe tábornok által vezetett oroszok, akik már útban voltak Besztercebányáról Miskolc felé, Putnokról megfordulva Losonc alá vonultak, és a lakosokra óriási sarcot vetettek ki. Azok kiállították e sarcot, ám erre augusztus 7-én éjjel a kozákok kancsukával kergették ki a lakosságot az elásott négy orosz katona sírjához, ezeket körmükkel kellett a polgároknak kiásni, és úgy temették el őket újra a legnagyobb katonai tisztességgel. Másnap elkezdődött a rablás, majd pedig a város gyújtogatása. Az elpusztult várost (ötszáz ház közül negyven maradt épen, hatezer lélek közül ezernégyszáz maradt életben) az országos segély és lakóinak szívós akarata emelte fel újra. 

A város a kiegyezést követően sohasem sejtett lendületet vett, és anyagilag is emelkedvén iskoláival, magyar színházával, kisdedóvójával és kultúregyletével újra a Felvidék egyik kulturális központja lett. 

Szécsény 

Nagyközség, járási székhely, 1891-ben háromezerötszáz magyar lakossal, a járási szolgabírói hivatal székhelye, volt takarékpénztára, ipariskolája, élénk marhakereskedése, posta- és távíróhivatala és posta-takarékpénztára. 

A település a XIII. század elejétől ismert a hasonló nevű vár alatt. A XIV. században a település Buda városjogait kapta, és benne ferences kolostor jött létre. A várat 1433-ban Pardus de Horka huszita vezér foglalta el, és ezzel az ország nagy darab földje Párkánytól az Ipoly folyóig és innen a Szepességig a csehek hatalmába ment át. 

A törökök 1544-ben vették be a várat és a várost, Nádasdy Ferenc és Zrínyi Miklós visszafoglalták, de 1550-ben megint a törököké lett. Tiefenbach és Pálffy seregei szabadították meg újra 1593-ban, ám ekkor a település a császáriaktól szenvedett sokat, akik 1600. március 23-án éjjel kinyitották a város kapuit, és a lakosokat lemészárolták. Szécsény 1605-ben meghódolt Bocskainak, de a bécsi béke értelmében királyi vár maradt. 1663-ban a várat a távozó magyar őrség gyújtotta fel, a törökök újra felépítették, ám 1683 után a visszafoglalt erősséget Esterházy herceg parancsára ismét, most már véglegesen lerombolták. 

A Rákóczi-szabadságharc idején a felkelt rendek itt tartották a szécsényi országgyűlést, ahol Rákóczit vezérlő fejedelemmé (dux) választották. A szabadságharc után legjelentősebb birtokosa a Forgách család volt, amely a városban szép kastélyt építtetett és gyönyörű parkot rendezett be, amely utóbb a Pulszky családé lett. Szécsényt a vasút csak 1896-ban érte el, fejlődése ettől kezdve vett lendületet. 

Verőce 

Kisközség a Duna partján, 1891-ben ezerhatszáz magyar lakossal, számos szép nyaralóval, téglagyárral és mészégetővel, vasúti és gőzhajóállomással, posta- és távíróhivatallal és posta-takarékpénztárral. Már a XIX. században is a budapestiek kedvelt kiránduló- és nyaralóhelye. Közelében egy kis völgyben áll a Migazzi-kastély. Névadó patakját már Anonymus is említi, a XIV. században mezőváros országos vásárral. A hódoltság idején török terület, de lakott maradt, a XVIII. századtól déli lejtőin jelentős szőlőművelés alakult ki, amely gyümölcskertészetté fejlődött tovább. A vasút már 1850-ben elérte, nyaralók 1870-től épültek itt.