Vármegyék könyve

Budapest

A magyar állam fővárosa és a magyar király székvárosa (e címet 1892-től viselte), Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye székhelye, szabad királyi város a Duna mindkét partján. A főváros és határának területe 1891-ben tizenkilencezer hektár, azaz százkilencven négyzetkilométer volt (ma ötszázhuszonöt négyzetkilométer). A székesfővárost ebben a formájában az 1872. évi XXXVI. törvénycikk hozta létre, mely Pest és Buda szabad királyi városokat, valamint Óbuda mezővárost és a Margit-szigetet Buda-Pest név alatt egyesítette.

A hármas főváros lakosságának gyarapodását az alábbi táblázat mutatja. A XIX. század második felében Európában, de talán az egész világon nem akadt város, amelyik gyorsabban növekedett volna. 

A következő táblázat a nemzetiségi összetétel alakulását mutatja. A XVIII. századbeli adatok csak Pestre vonatkoznak. A táblázatból jól látszik, hogy a hódoltság után zömmel német ajkú város a kiegyezést követően rohamosan elmagyarosodott, a németek többsége magyarrá lett, és ez történt a nagyrészt építőmunkásként betelepülő szlovákokkal is. Az egyéb nemzetiségek (olaszok, szerbek és mások) a XVIII. század második felében elhagyták a magyar hármasvárost. 

Érdekes a hitfelekezetek aránya is. 1891-ben a lakosság hatvanöt százaléka volt római katolikus (ez nagyjából megfelelt az országos átlagnak), tizenhárom százalék protestáns és bő húsz százalék izraelita. A hitfelekezetek közül legmagyarabbak voltak a kálvinisták (kilencvenhat százalék) és az izraeliták (hetvenöt százalék), legtöbb szlovák (tizennégy százalék) az evangélikusok közt volt. 

Budapest a millennium idején a következő tíz közigazgatási kerületből állott: Budán az I. kerület (Vár, Tabán és Krisztinaváros), a II. kerület (Országút és Víziváros) és a III. kerület (Újlak és Óbuda), Pesten a IV. kerület (Belváros), V. kerület (Lipótváros), VI. kerület (Terézváros), VII. kerület (Erzsébetváros), VIII. kerület (Józsefváros), IX. kerület (Ferencváros) és X. kerület (Kőbánya). 

A budai oldalon nagyobbára a hegyrajz állapította meg a kerületek határait. Az I. kerülethez tartozott a Várhegy és az attól délre elterülő völgylapály, valamint a Gellért-hegy, a II. kerület a Várhegy keleti és északi lejtőit foglalta magában, mihez még a Kálváriahegy, Rózsahegy és Rókushegy lejtői csatlakoztak, végül a III. kerület a budai hegyek és a Duna közt húzódó keskeny partszegélyre és a hegyek lejtőire terjeszkedett ki. A bal parton a főbb közlekedési utak adták meg a város beosztásának vázát. A pesti oldal magva az egykori várfal által határolt, annak külső oldalán kialakult kiskörút által körbefogott Belváros volt. Ennek sarokpontjaiból sugár irányban és legyezőszerűen indult ki a Váci körút (ma Bajcsy-Zsilinszky út), Király utca, Kerepesi és Üllői út, melyek az V., VI., VII., VIII. és IX. kerületet egymástól elkülönítették, és kifelé való terjeszkedésüknek (a Józsefváros kivételével, melynek kültelke nem volt) tág teret engedtek. Pest két legnagyobb szabású útja, a Nagykörút és az Andrássy út nem történelmi fejlődés, hanem városvezetői akarat révén született meg az 1870-es években, a telkek beépítése az 1880-as években fejeződött be. 

Az egyes kerületek különböző időben jöttek létre, azért jellegük is nagyon különböző volt. A hegyen fekvő, falaktól övezett Vár kisebb városra emlékeztető csöndes utcáiba a minisztériumok és az udvar öntött némi életet. A Tabán (hajdan rác városrész) a Gellért-hegy lejtőire felnyúló keskeny utcáival és apró házaival festői képet mutatott, bár az itteni közbiztonságra sok panasz volt, és a közegészségügy is meglehetősen hátramaradt (a Tabánt az 1930-as években bontották le). A Várhegy nyugati oldalán fekvő völgylapályt elfoglaló Krisztinaváros (hajdan Logod) az előző századfordulón elsősorban nyaralótelep volt, majd fokozatosan beépült. A Várhegytől a Császárfürdőig és Városmajorig elterülő síkot a II. kerület (Országút és Víziváros, utóbbi a középkorban Szent Péter külváros) foglalta el, az első a budai kereskedelem és ipar központja volt, a Víziváros azonban sokáig falusias maradt, benne földművesek laktak. A III. kerület (Újlak és Óbuda, előbbi régente Szent Jakab) egészen falusias jellegű volt, lakói nagyobbrészt szőlőművesek és gyári munkások voltak. 

A bal parti városrészek a bár fiatal, de magasra törő nagyváros képét mutatták. A Belváros a tudományos élet és a hatóságok székhelye, a régi polgárság központja volt, sok tekintetben még szabályozatlan városrész, melynek elegáns utcáival és világhírű korzójával (Duna-part) rendezetlen és dísztelen sikátorai élénk ellentétet alkottak. A Lipótvárosban, Budapest legszabályosabb városrészében az üzleti élet, a nagykereskedelem, a tőke és a tőzsde összpontosult, az Országház környéke a főváros legfényesebb részévé épült ki. A Teréz- és Erzsébetváros belső részeiben a kiskereskedelem volt jellemző, külső utcáiban a munkás és napszámos népesség volt túlnyomó. 

A Király utca és környéke hajdan a zsidó városrész volt, melynek szűk utcáiba az Andrássy út és a Nagykörút rést tört. A Józsefváros belső része (a Nemzeti Múzeum körül) a főurak kedvelt lakóhelye volt, külső és kevéssé fejlett (de igen népes) részében a kisiparosok és a szegényebb néposztályok éltek, míg a vele szomszédos Ferencvárosban majorosok és fuvarosok telepedtek le nagy számmal, a fővámhivatal, az elevátor (gőzerejű hajókirakó) és a gőzmalmok körül azonban nagyvárosi élet lüktetett. Végül Kőbányát, mely a fővárostól szántóföldekkel elkülönítve feküdt, leginkább gyári munkások és napszámosok lakták, kik a nagy sertéshizlalókban, téglavetőkben és serfőzőkben keresték kenyerüket. 

A főváros két partját 1891-ben három híd kapcsolta össze. A Lánchíd 1838 és 1848 között épült, és 1849. november 20-án adták át a közforgalomnak. A Margit híd a párisi Gouin és társa cég terve szerint épült, és 1876. április 30-án nyílt meg. A Déli összekötő vasúti híd Feketeházy János államvasúti főmérnök tervei szerint 1873–76 között épült. A Vámház körút folytatásában a Szabadság híd 1896-ban készült el, az Eskü téri Erzsébet híd 1903-ban. Budapesten ilyenformán harminc év alatt négy új híd épült. 

A XIX. század elején Pesten csak nyolc iskola működött, 1832-ig az általános tannyelv a német volt, mint a városi hatóság hivatalos nyelve, és mivel 1848-ig a tanítók kivétel nélkül kántorok voltak, a tanítás ügye leginkább cseh és morva zenészek kezébe volt letéve. 1850-ben Pesten huszonnégy, Budán tizenhárom elemi iskola volt, melyeket összesen kilencezerötszáz gyermek látogatott. A községi elemi iskolák számát a főváros 1873-tól 1889-ig ötvenötről kilencvenháromra emelte, a diákok száma ez idő alatt tizenhatezerről harminckétezerre, 1891-ben pedig már harmincnyolcezerre emelkedett. A közép és magasabb oktatás terén is nagy haladás volt tapasztalható, ennek ügyét a főváros mellett különösen az állam vette kezébe, amely Trefort Ágoston minisztersége alatt az egyetemet és műegyetemet a modern tudományos főiskolák színvonalára emelte. Hasonlóképp fellendült a szakoktatás és a művészeti oktatás ügye is. Ennek ellenére 1891-ben a főváros hat éven felüli lakosságának negyede még nem tudott írni-olvasni. 

Története 

Budapest története az egyesülésig a három város története, amelyek természetesen szorosan összefüggenek. Buda területe a kőkor óta megszakításokkal lakott, bár kezdetben inkább a későbbi Óbuda helyén voltak települések, a Várhegy települése a tatárjárás után vált jelentőssé. Közismert, hogy Óbuda helyén épült a római Aquincum, Alsó-Pannónia székhelye, mely Hadrianus alatt municipium, Septimius Severus alatt colonia rangra emelkedett, a Duna túlsó partján fekvő Contraaquincummal hajóhíd kötötte össze, egyúttal határállomásul szolgált a birodalomtól keletre elterülő barbár országok felé. A római település maradványait az ógermán mondák alapján az 1200-ban keletkezett Nibelung-ének Attila székhelyének tartotta. Hasonlóan vélekedtek egyes XII. századi német krónikások és Anonymus is. 

A honfoglalás idején Óbuda Kurszán kündü szálláshelye volt, annak halála után az Árpádok nemzetségének területe lett, ők a túlparton, a mai Pest helyén is települést hoztak létre. A hagyomány szerint Óbudán állott az Árpád sírja fölé emelt Fehéregyháza nevű templom. Orseolo Péter király káptalant alapított Óbudán, amely a tatárjárásig jelentős településsé fejlődött. A kereszténység ellen fellázadt pogányok 1046-ban a budai hegyről (utóbb Gellért-hegy) levetették Gellért püspököt. 

A mai Budát a túlparti pesti polgárok alapították, ekkor még Kelenföld volt a neve, elsősorban szőlőt műveltek itt. Pest már a XI. században növekvő jelentőségű kereskedőváros volt, királyi szálláshely. A XII. században Óbuda is tovább fejlődött, prépostsága lényegében azonos volt a királyi kancelláriával. III. Béla itt látta vendégül Barbarossa Frigyes császárt. 

A tatárok a sajói csata után, 1241 áprilisában Pestet felgyújtották, és lakóit kegyetlenül lemészárolták. A Duna egy időre gátat vetett továbbnyomulásuknak, de midőn a folyam a rákövetkező kemény télen befagyott, Buda is Pest sorsára jutott. Béla király a mongolok eltávozása után az addig be nem épített dombot (a mai Várhegyet) a támadások ellen szolgáló várrá alakíttatta át. Az ott keletkező új várat a magyarok Budának, a régi Budát Óbudának nevezték el, ekkor lett a bal parti Pestből Nagy-Pest, míg a jobb parti Pest (a későbbi Rácváros) a Kis-Pest nevet nyerte. Buda külvárosai voltak Felhévíz (a mai Császárfürdő táján) és Alhévíz (a Rudas és Rác fürdő környéke), Szentpéter (a mai Víziváros) és Szentjakab (a mai Újlak), Buda várától északra a vár alatt Tótfalu feküdt. A régi Pest külvárosai voltak Újbécs és Jenő (a mai Lipótváros helyén) és Szenterzsébetfalva vagy Szentfalva (a Kalap utcától a vámházig).

A Várhegyen keletkezett új városban felépült a Boldogasszony temploma (a mai Mátyás-templom), a biztos menedéket szolgáltató Nyulak szigetén kolostorok jöttek létre, és az apácakolostorba vonult Margit királyleánytól nyerte a sziget mai nevét. A hegyen épült Buda 1250 körül rektor igazgatása mellett rendes várossá alakult. Az utolsó Árpád halála után Buda Károly Róbert ellen foglalt állást, seregét szétverte, és ezzel a pápa egyházi átkát zúdította fejére. Utóbb mégis meghódolt Károly Róbertnak, aki azonban csak ritkán fordult meg itt. A mai királyi palota helyén István herceg, Károly Róbert legkisebb fia építtette az Istvánvárat, a király Budán verette az első aranyforintot. Nagy Lajos uralma jótékony hatással volt a városra, maga gyakran lakott Budán, 1347-ben kiváltságlevelet adott lakóinak, és az árumegállítás jogával ruházta fel. Óbudát, az anyakirálynő lakóhelyét királyi várossá emelte, és egyik részét a káptalan gyámsága alól felmentette.

Zsigmondot pénzzavarából Pest városa segítette ki, amivel azt a jogot nyerte a királytól, hogy a bírót és a hat esküdtet többé ne Buda adja a városnak, hanem a polgárság saját soraiból választhassa. Zsigmond korában francia építőmesterek irányításával újjáépült a királyi vár, és Buda egy időre a császárrá is választott uralkodó székhelye lett. Zsigmond halála után nemzetiségi viszályok törtek ki Budán, minek az lett a következménye, hogy azontúl évenként felváltva magyar és német bírót, valamint hat magyar és hat német esküdtet választottak. 

Mátyás király alatt Buda és Pest virágzásnak indult. A király Pestet erős fallal vétette körül, Buda városát is falakkal erősíttette meg. Buda vára fejedelmi székhellyé vált, melynek pazar fényéről mesés leírásokat közöltek a kor történetírói. Az országgyűlések és a királyi udvar fénye sok főurat vonzott Budára, és egymás után épültek a főurak és főpapok palotái. Mátyás 1478-ban a Zsigmond korabeli óbudai főiskola helyébe Budán új főiskolát állított föl, tudósok, írók csoportosultak körülötte, könyvnyomda létesült, és a királyi könyvtár párját ritkította. A kereskedelem is nagy lendületet vett, és általában ekkor élte Buda a fénykorát. Mátyás halála után Buda hanyatlásnak indult, 1514-ben Dózsa György hada fosztogatta Buda külvárosait, és Pestet is ostrom alá vette. 1526-ban volt az utolsó országgyűlés Rákoson, a mohácsi vész hallatára az özvegy királyné odahagyta Buda várát, a német és a magyar polgárság éj idején megfutamodott, és Szolimán szultán akadálytalanul foglalhatta el Budát. A királyi várat minden kincsétől megfosztotta, a polgári várost pedig felgyújtotta. Három napig tartott a város égése, és utána romhalmaz állott a hajdani királyi székváros helyén. A törökök elvonulása után Szapolyai megszállta Budát, de Ferdinánd hadserege elől már 1527-ben kénytelen volt elvonulni. 

A szultán 1529-ben ismét elfoglalta Budát, és Szapolyai Jánosnak adta át, aki Pestet is elfoglalta. Halála után Ferdinánd hadai ellenállás nélkül elfoglalták Pestet, ezért Szapolyai kisfiának gyámja, Martinuzzi György ismét behívta a török hadakat, hogy Pestet visszafoglalja. Ferdinánd vezére, Roggendorf huszonötezer emberrel ostromolta Buda várát, melyet Martinuzzi csak kétezer-négyszáz fegyveressel védett. A megérkezett török hadsereg tönkreverte a Pestre menekülő Roggendorf-féle sereget, és Pestet elfoglalta, 1541. szeptember 2-án csellel megszállta Buda várát, a főuraknak, a nemeseknek és főpapoknak egy hét alatt ki kellett a várból takarodniuk. Így került Buda a törökök kezébe, amelyben 1686-ig maradt. Ez idő alatt Buda és Pest fejlődése megakadt, kereskedelme gyakorlatilag megszűnt, ugyanakkor török várossá sem tudott fejlődni, török és keresztény szempontból egyaránt perifériára került. 

A visszafoglalásra indított támadások alatt (1542, 1598, 1602 és 1684) a városok nagy része romba dőlt, és ami megmaradt, azt a gyakori tűzvészek és lőporrobbanások pusztították el. A keresztény seregeknek 1602-ben sikerült Pestet bevenni, de a város két év múlva ismét török kézre került. A Lotharingiai Károly vezette egyesült európai hadak végre 1686. szeptember 2-án visszahódították Buda várát, és ezzel új fejlődés korszaka kezdődött. 

I. Lipót 1703-ban szabad királyi várossá emelte Pestet, de a Rákóczi-kor hadjárásai és a pestis rettentő pusztításai annyira apasztották népességét, hogy 1710-re csak háromszáz lakosa maradt. A város gyorsan kiheverte a nagy csapást. A vármegye hatósága visszaköltözött Pestre, III. Károly 1723-ban ide helyezte át a hétszemélyes és a királyi táblát, és akkor épült meg a mai Városháza, az egykori Károly-kaszárnya. Mária Terézia alatt kezdődött meg a királyi palota újjáépítése, és állandó hajóhíd létesült a két város között. II. József idején, 1784-ben Pestre költözött a nagyszombati egyetem, két évre rá felépült a papnevelde és messze a városon kívül az Újépület (ma a Szabadság tér van a helyén). 

Ebben az időben keletkezett a Lipótváros, 1796-ban a polgári (ma Rókus-) kórház, 1799-ben a Városliget. A szépítési egylet 1808-ban Pest régi falait leromboltatta. A fejlődés nagy korszaka a XVIII. század végén indult meg, és egyik megalapítója József főherceg, Magyarország nádora, aki minden erejét Pest város felvirágoztatására fordította. A XIX. század első évtizedeiben létesült a Nemzeti Múzeum, a Magyar Tudós Társaság, a Ludovika Akadémia, a Nemzeti Kaszinó, a Nemzeti Színház, a Vakok Intézete, a lóversenyek, a dunai gőzhajózás stb. Még az 1838-i rettentő árvíz is csak pillanatnyilag tudta megbénítani a város gyarapodásának példátlan lendületét. Az árvizet követő évtizedben ipar és kereskedelem, irodalom és művészet váratlanul gyors fejlődésnek indult, ez időszakba esik Pest első rendszeres szabályozása, ekkor épült a Lánchíd, megalakult a Pesti Hazai Első Takarékpénztár, a Kisfaludy-társaság, a természettudományi társulat és az orvosegyesület, ekkor vetették meg a későbbi műegyetem alapját a József-ipartanodában, ekkor létesültek az első vasúti vonalak Vácra és Szolnokra. 

Az 1848-as forradalom kitörésekor már egyértelműen a hármas város volt az ország központja, azon belül is Pest. Itt zajlottak a legfontosabb események, az áprilisi törvényekkel Pestet jelölték ki az országgyűlés, Budát és Pestet a kormány székhelyéül. Az első magyar felelős minisztérium Pozsonyból Pestre költözött, és július 5-én itt nyitotta meg a király nevében István főherceg nádor az első népképviseleti országgyűlést. A szabadságharc első szakaszában, 1849. január 5-én Windischgrätz Pestet elfoglalta, és az ostromállapotot kihirdette. Az e közben szervezett magyar nemzeti sereg közeledésére az osztrákok április 24-én a fővárosból kivonultak, és csak Hentzi vezérőrnagy maradt meg ezer emberrel a Várban, melynek makacs védelmére felkészült. A magyar hadsereg május 3-án jelent meg a Gellért-hegyen, és részint onnan, részint a Nap-hegyről intézte támadásait a vár ellen. Ez alatt Hentzi a békés és védtelen Pestet szüntelenül lövette, és a lakosság egy részét menekülésre kényszerítette. A május 16–17. közti éjjelen Görgey vezette ostromlók heves rohamot indítottak a vár ellen, de sikertelenül. Május 21-én újra megrohanták a várat, és azt elkeseredett tusa után hatalmukba ejtették, maga Hentzi a bástyán esett el, Alnoch ezredes pedig a Lánchíd felrobbantását célzó kísérlete közben vesztette életét. A felszabadított Buda és Pest ismét a kormány székhelye lett, de csak rövid időre, július 13-án Buda vára ismét a császáriak kezében volt. 

Az 1849-re következő katonai és rendőri uralom alatt a közélet minden ágában visszaesés állott be. Az 1861. országgyűlésen lazulni kezdtek Magyarország béklyói, és miután 1866-ban Ausztriát még egy újabb súlyos csapás érte, ezért az uralkodó a nemzettel kibékült. Az 1867. június 8-i koronázás Magyarország és a főváros történetének legújabb korszakát nyitotta meg. Az alkotmány visszaállítása, az országgyűlés színhelyének Pestre való állandó áthelyezése, majd 1872-ben a három városnak a magyar állam fővárosává való egyesítése Budapest felvirágzásának megalapítójává lett. 

Budapest versenyre kelt a világ nagyvárosaival, mindenekelőtt Béccsel, és ezt a versenyt sikerrel kiállotta. Hatalmas építkezések zajlottak a magyar fővárosban, amelynek lakossága a korban páratlan ütemben gyarapodott. A dualizmus Budapestjének története a magyar történelem egyik ritka sikertörténete, amely olyan örökséget hagyott az utókorra, amely még ma is meghatározza a budapestiek életének kereteit. 

Gazdasági élet 

Az előző századfordulóra Budapesten a gyáripar majdnem minden ága meghonosodott, és nagy iparvállalatok jöttek létre. A kisiparral együtt összesen harmincegyezer ipari vállalkozás volt a fővárosban, a nagyobb gyárak, ipartelepek száma pedig megközelítette a négyszázat, ezekben közel negyvenezer ember dolgozott. Egyes iparágak európai hírnévre tettek szert, köztük első helyen állott a malomipar, Budapest legrégibb iparága, mely tizenöt nagy, a technika vívmányaival felszerelt gőzmalomban évenként hatmillió mázsa gabonát dolgozott fel és szállított a világ minden részébe (leginkább Angliába, Amerikába, Franciaországba, Svájcba, Portugáliába és Brazíliába). Nem volt kevésbé fontos a szeszipar, a Dreher-féle serfőzőkben készült kőbányai sör igen élénk forgalom tárgya volt. 

A gépgyártás hatodfél ezer embert foglalkoztatott sok nagy vállalatban (Ganz-féle vasöntő és gépgyár, Schlick-féle vasöntő, államvasúti gépgyár, gazdasági gépgyár, csavargyár stb.), maga az államvasúti gépgyár kétezer emberrel dolgozott, és évenként száz mozdonyt épített. Jelentős volt a hajógyártás, mely a Dunagőzhajózási Társulat régi híres óbudai hajógyárán kívül még két ipartelepen folyt, szintúgy a villamos gépek és berendezések gyártása (Ganz-féle villamos gyár), mely innen látta el számos külföldi város villamos világításának gépszükségletét. Az építőipar jelentősebb vállalatai az újlaki tégla- és mészégető, a kőbányai tűztéglagyár, a Drasche-féle téglagyár, a Magyar Építő és Magyar Faipar részvénytársulat. Jelentős volt továbbá az építéssel karöltve haladó asztalos-, lakatos-, bádogosipar és a parkettagyártás. Jó hírűek voltak a budapesti kocsigyárak, kékfestőgyárak, bőrgyárak, valamint a vegyészeti gyárak. 

A három légszeszgyár évenként húszmillió köbméter gázt termelt. A sokszorosítóipart nagy könyv- és kőnyomdák (államnyomda, egyetemi nyomda, Athenaeum, Franklin-társulat, Lloyd-nyomda, Pallas, Pesti részvénynyomda, Hornyánszky, Hungaria nyomda, Posner, Légrády, Czettel és Deutsch kőnyomdái), a betűöntő és hangjegymetsző gyár képviselték. A dohány- és szivarkészítés két nagy állami gyárban folyt (évenként százmillió szivar és négyszázezer mázsa dohány), az élelmi ipar terén a tésztagyár, szalámigyárak, konzervgyárak, pezsgő- és konyakgyárak említendők. Ezen kívül a főváros területén a keményítőgyártás, gyufagyártás, aranyműves-, zománc-, majolika- és fajanszipar, lámpa- és fémárugyártás, vasúti kocsigyártás, távíró- és telefonkészülékek gyártása, fegyver- és tölténygyártás, jutagyártás, ruggyanta- és fecskendőgyártás (Walser) honosodott meg. 

Az iparban a részvénytársulatok szerepe igen jelentékeny volt. Az ipari vállalkozás általában véve a legjobb befektetésnek bizonyult, amennyiben állandóan hat-tíz százalékot jövedelmezett. A gyáripar kifejlődése mellett a kisipar sem szorult egészen háttérbe. A főváros üzleti életének élénkségét mutatta, hogy az 1880-as és 1890-es években évenként mintegy kétezer új vállalat keletkezett. 

Budapest az ország értelmiségének is központja volt. Az értelmiségi kereset az 1891-es népszámlálás szerint tizenhétezer egyént tartott el. Köztük volt hatezer hivatalnok, háromezer tanító, ezerkétszáz ügyvéd, ezer orvos, hétszáz zenész és zenetanár, négyszáz színész, hatszáz szobrász és festő, hatszáz pap és szerzetes, valamint hétszáz építész és mérnök. A legtöbb értelmiségi a Belvárosban élt, a legkevesebb Kőbányán. 

Piac a pesti rakparton

A Klotild-paloták a Belvárosban

Hűvösvölgyi kirándulók

A fogaskerekű végállomása

A Halászbástya

A pesti Duna-part

Vajdahunyad vára a Városligetben

A Nyugati pályaudvar

A Margit körút

A Kálvin tér

A József körút a Népszínház utcánál

A Rókus kápolna a Rákóczi úton

Ott, ahol a hatos megáll

A budafoki Kutyavilla halászcsárda

1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 / 14

Volt továbbá a fővárosban hétezer cipész, hatezer asztalos, öt-ötezer férfiszabó, lakatos és varrónő, négyezer vendéglős, két-kétezer kőműves és pék, ezerötszáz mészáros és ugyanannyi molnár. A közlekedés is sok embert foglalkoztatott, a gőzvasutaknál ötezer, a posta- és távírónál kétezer fő volt alkalmazva, a bérkocsisok száma ezerhatszáz volt. Cseléd negyvenezer, napszámos hetvenezer élt a főváros területén. 

Budapesten a mezőgazdasági őstermelés az ipar és a kereskedelem nagy szerepe mellett csak csekély jelentőségű lehetett, és a főváros terményszükségletének csak csekély részét fedezte. A kevés szántóföldből legtöbb kukoricával, burgonyával, rozzsal és zabbal volt bevetve. Természetes kaszálók és legelők voltak a Gellért-hegytől délre, az óbudai lapályon, a Duna és a Rákos mentén. A konyhakertek legjobb termékei a káposzta, karalábé, saláta, hagyma, retek, répa, ezeket különösen bolgárkertészek termelték. A szőlőművelés a filoxéra pusztításai folytán jóformán megszűnt, de aztán újraindult. 

Az állattenyésztés legjelentősebb ága a sertéshizlalás volt, mely Kőbányán 1847–49-ben indult. Itt az ólakban állandóan több mint százezer sertést tartottak, és az évi felhajtás meghaladta a hétszázezer darabot. A sertéshizlalás mellett az ökörhizlalás nagy szeszgyárakban folyt, a hízott marhát Bécsbe vitték. Lótenyésztés a fővárosban nem volt, de azért Budapest a lónemesítés országos központja volt, mely a magyar lóegylet, a lótenyésztés emelésére alakult részvénytársaság a lóversenyek által a lótenyésztésre jótékonyan hatott. 

Korábban a főváros kereskedelmének fellendülésében elsősorban a hajózás játszott szerepet. Az igazi fellendülést a vasúti hálózat kiépülése hozta el. A kereskedelem fő szervezője az áru- és értéktőzsde volt. Ez eredetileg (1853) mint gabonacsarnok keletkezett, ami szintén hozzájárult ahhoz, hogy a magyar gabonakereskedés súlypontja Győrből Budapestre átment. A kereskedelem egyik jelentős ága volt a marhakereskedés, a budapesti marhavásárra 1891-ben hatszázezer állatot hajtottak fel. Élénk kereskedés folyt továbbá sertésekkel, lovakkal, juhokkal (jelentős kivitel Párizsba), baromfival, gyapjúval, disznózsírral és szalonnával. 

Az áruforgalom évről évre emelkedett, 1874-ben csak húszmillió mázsára rúgott, húsz év múlva már a negyvenmilliót meghaladta. A hitelszükségletek kielégítésére és a mindennapi forgalom lebonyolítására pénzintézetek hosszú sora állott rendelkezésre. A budapesti pénzintézetek szolid vezetésüknél fogva jó hírnévnek örvendtek, ennek köszönhették a fényes üzleti eredményt: évente nyolc és negyven százalék közötti osztalékot fizettek tulajdonosaiknak.