Vármegyék könyve

Sáros

Hazánk északkeleti határán fekvő vármegye volt, területe háromezernyolcszáz négyzetkilométer, amely hat járásra oszlott. Volt benne három rendezett tanácsú város, két nagy- és háromszáznyolcvan kisközség, továbbá százhúsz puszta és telep. A községek általában véve kicsinyek voltak, kétezernél többen csak a három városban, továbbá Nagysárosban és Zborón laktak, a legnépesebb a székhely Eperjes volt tízezer lakossal. A vármegyét 1891-ben százhetvenezer lélek lakta, a többi vármegyétől eltérően csökkenő népesség, elsősorban az Amerikába vándorlás miatt. A lakosok három százaléka volt magyar, hét százaléka német, hatvanhét százaléka szlovák és huszonegy százaléka rutén. A magyarság csak a városokban élt. 

Közművelődés tekintetében a vármegye nem állt jól, a lakosság fele nem tudott írni-olvasni, és a tanköteles gyerekek tizenöt százaléka nem járt iskolába. Sáros területén összesen közel háromszáz iskola működött, közte egy evangélikus jogakadémia és két hittani intézet Eperjesen, négy gimnázium (Eperjesen, Bártfán, Kisszebenben), három ipari és egy kereskedelmi iskola, egy kisdedóvóképző, egy tanítóképző intézet, kétszázötven elemi iskola, tizenkét kisdedóvó, egy árvaház és egy börtöniskola. A szellemi élet Eperjesen központosult. 

Sáros földje általában hegyes-völgyes, hegycsoportjai közé csak egyes nagyobb völgyek nyúlnak be, többek között a Hernád, Tarca, Tapoly és Onvada völgye, melyek közül csak a Tarcáé tágul szélesebb lapállyá. A Kárpátok vonulata itt nem tör nagy magasságokba, a legmagasabb csúcsok sem haladják meg az ezerkétszáz métert. 

Folyóvizei közül a Poprád csak északkeleti sarkát hasítja. Fő folyóvizének a Tarca tekinthető. A vele párhuzamos folyású és két ágból (Nagy- és Kis-) eredő Szinye (Szvinka) vize a Hernádba ömlik, mely a vármegyének csak déli részét hasítja regényes szépségű völgyben. A vármegye keleti részét a Tapoly (Topla) és Ondava vizei öntözik. Mindeme folyóvizek többé-kevésbé párhuzamos völgyekben északról dél felé sietnek, a Poprád kivételével, mely északra kanyarodván a Keleti-tenger vízgyűjtőjéhez tartozik. 

Története 

Feltételezések szerint a terület újkőkori őslakói az itteni opállal folytattak cserekereskedelmet, az értékes kőért részben obszidiánt kaptak az eperjes-tokaji hegységből. A vidék a bronzkorban is lakott volt, folytatva az opálkereskedést. Ekkor a nemes nyersanyag már egészen a Földközi-tengerig eljutott. 

A VIII–IX. században szlávok telepedtek le a vidéken, tőlük a honfoglaló magyarság vette birtokba, amire utal, hogy a helynevek nagy többsége magyar eredetű. A magyar nemzetségek közül az Aba, a Tomaj és Tekule, valamint a Bogomér szerzett itt nagyobb birtokokat. Szervezetileg a vidék a később több vármegyévé felbomló (Aba)Újvár ispánsághoz tartozott. A XII. század végén királyi erdőispánságként ismert, akárcsak a közeli Zólyom. 

A tatárjárás után felépült Sáros vára (valószínűleg korábbi palánkvár helyén), és köré megszerveződött Sáros vármegye. Az Abaújjal való összetartozás egyházi téren még sokáig megmaradt, és a két vármegye plébániái egy közös (újvári) főesperesség alatt állottak. 

A megye első említése a XIII. század közepéről való, a nemesi vármegye egy évszázaddal később alakult ki. A tatárjárás viharai, melyek elől IV. Béla, mielőtt a tengermellékre vonult volna, Sáros várában vonta meg magát, erősen megapasztották a magyar lakosságot, melynek helyét, elsősorban a városokban németek foglalták el (Teutonici nostri, mondja a király Eperjes telepeseiről). Az Árpád-ház kihalása után a vármegyében sokan Csák Mátéval tartottak, de a rozgonyi csata után Sáros vára is megnyitotta kapuit az Anjouk előtt, ami egyértelmű volt az egész vármegye hódolatával. 

A zavarok elültével a vármegye kiemelt szerepet kapott, mint a Lengyelországba és a Baltikumba irányuló kereskedelem útvonala. Bártfa, Eperjes és Kisszeben ekkor emelkedett ki és gazdagodott meg, elsősorban a hegyaljai bor kereskedelméből. A három város hamarosan a szabad királyi címet is elnyerte, ami tovább erősítette fejlődésüket. 

Albert király halála után az özvegye által behívott husziták fészkelték meg magukat a vármegyében. Mátyás először Giskra huszita vezért megtette főispánnak, de aztán erélyesen hozzálátott a husziták kiűzéséhez, ami sikerült is. Mátyás alatt köszöntött be Sáros városaiban a reneszánsz, mely lassan, de biztosan elnyomta a gótikát. Különösen Bártfán és Eperjesen magyar és külföldi építőmesterek, ötvösök és szobrászok dolgoztak, nemzetközi szintű alkotásokat hozva létre. 

A mohácsi csata következményei, de különösen a reformáció két táborra szakították a vármegyét. Tarczay György és a Perényiek (Péter és Gábor) erősen támogatták János királyt, de mikor utóbbi a szőlősi várban elesett, benne a Szapolyai-párt is elvesztette itteni támaszát. Súlyos anyagi és erkölcsi küzdelmeket, de egyúttal páratlan szellemi fölpezsdülést hozott a vármegyére a hitújítás, mely Stökel Lénárt bártfai reformátornak, Melanchton tanítványának vezetése alatt rohamosan terjedt. A reformált városok szövetségéhez, az úgynevezett pentapoliszhoz (Kassa, Eperjes, Lőcse, Kisszeben és Bártfa) Sáros mindhárom szabad királyi városa csatlakozott. Rohamosan nőtt a különböző iskolák száma, melyek között az eperjesi kollégium lett a legtekintélyesebb. A három szabad királyi városon kívül Berzevicén, Nagyszebenben, Héthárson és Hanusfalván voltak gimnaziális jellegű tanintézetek. 

Már a XVII. század elején történtek kísérletek az ellenreformációra, kezdetben szerény eredménnyel. A Bocskai-, Bethlen-, Thököly- és Rákóczi-féle mozgalmak azonban felébresztették a bécsi udvarnak előbb csak gyanúját, utóbb határozott ellenszenvét. Ennek egyik következménye volt az úgynevezett eperjesi vésztörvényszék, ahol 1687-ben Caraffa császári tábornok a Thökölyvel való együttműködés (többnyire hamis) vádjával perbe fogta, nyilvános kínzásokkal vallomásra bírta és kivégeztette a város számos gazdag protestáns polgárát, vagyonukat pedig elkoboztatta. 

II. Rákóczi Ferenc nagykorúságát elérve, 1694-ben Sáros főispánja lett, de 1701-ben nagyszebeni kastélyában elfogták, és Bécsújhelybe vitték. Rákóczi fogsága, menekülése és hadi vállalkozásai alatt gyors egymásutánban változtak a mindkét részről kinevezett főispánok és helytartók, ahhoz képest, amint a hadi szerencse kockája perdült. 

Mindeme sérelmek ellenére Sáros utóbb egyértelműen kiállott Mária Terézia mellett, és jelentős részt vett az osztrák örökösödési háborúban. Ezt követően a megye vezetése aulikus, udvarhű politikát vitt, mely Ferenc hosszú uralkodása és Metternich rendszere alatt éles ütközésekre vezetett az ellenzéki érzületű kisnemességgel. Az utóbbiak a felségárulási perek hatása alatt sokáig hallgattak, de végre mégis szervezkedtek, és az 1820-as, de kivált az 1830-as években már kemény vármegyei ellenzéket alkottak. Utóbb az ellenzék annyira megerősödött, hogy Pulszky Ferencet az országos hírű Dessewffy Aurél gróffal szemben követnek választotta. 

A szabadságharc idején számos fontos esemény színtere volt a megye. Schlick császári tábornok Galíciából jövet Eperjesről kiszorította, majd utánuk nyomulva Budamér és Tehány között 1848. december 18-án megverte a nemzetőröket. A vármegyében alakult udvarhű szabadcsapatok fosztogatni és rabolni kezdettek, amivel felhagytak, mikor Guyon a Branyiszkónál (1849 februárjában) és Beniczky Lajos Eperjesen (1849 áprilisában) győzött, de a fosztogatások az orosz sereg közeledtének hírére ismétlődtek. Dembinszky 1849 májusában a Kapi mellett emelt sáncokat feladva elvonult, és így Sáros végleg a császáriak kezébe került. 

A kiegyezés után a politikai mozgolódások elültek, de a gazdasági fellendülés csak nagyon lassan indult el, a vármegye periferikus jellege mindvégig megmaradt, és csak a XX. század elején vett némi lendületet az iparosodás. 

Gazdasági élet 

Sáros lakói leginkább földműveléssel foglakoztak, az ipar jelentéktelen maradt, a vármegye legnagyobb iparvállalata a nagysárosi gőzmalom volt százharminc munkással. Volt továbbá a megyében két gőzfűrész, ötvenkét szeszgyár, egy sörgyár, két sajtgyár, ötven vízmeghajtású fűrész, két üveggyár, egy gyufagyár és még néhány egyéb kisebb üzem. A lakosság helyenként háziiparral is foglalkozott, nevezetesen kosarak, kasok, seprők fonásával, vászon- és halinaszövéssel és pokróckészítéssel. A kereskedelem jelentéktelen volt, fára és faárukra, marhára és állati terményekre szorítkozott. 

Az ásványok közül a vármegye legkitűnőbb terméke a nemes opál volt, mely a Sóvári-hegységben a Libánka-hegyen, Dubnik mellett nagy mennyiségben fordult elő. Aranybánya község mellett régebben aranyat és ezüstöt bányásztak, de később a kitermeléssel felhagytak. Sóváron volt hazánk egyetlen sófőzője, mely évenként mintegy hatvanezer mázsa sót termelt. Ezenkívül előfordult a vármegye területén vasérc (Óruzsin és Fönixhuta mellett), porcelánföld (Zboró), agyag, mészkő, márvány (Lubotin, Csrics), litográfiai kő (Boroszló), malomköveknek való trachit (Zsegnye), továbbá ipari és építkezési célokra szolgáló trachit (Boroszló, Hnadova, Soós-Újfalu), homokkő (Bertót, Eperjes, Pillerpeklén), mészkő (Terebő) stb. 

A vármegye területének negyven százaléka volt szántóföld, a többi erdő, rét, legelő és nem termő vidék. Éghajlatának zordsága folytán legfőbb terményei a zab, árpa és burgonya voltak, búza és rozs csak az enyhébb éghajlatú déli részében termett. Termeltek még cukorrépát, hüvelyes veteményeket, lent, kendert, kevés rozsot, kölest, tatárkát, kukoricát és igen sok takarmányrépát, lucernát és lóherét. Rétjei és legelői igen szépek. Délen a szilva, alma, körte, cseresznye, dió, kevés barack és meggy is szépen díszlett, de szőlő nem élt meg. Az állattenyésztés általában véve gyengének volt mondható, az állomány nemesítésére kevés gondot fordítottak, inkább a régebbi fajták maradtak elterjedtek. Az erdőkben vad bőven akadt, a halászat azonban jelentéktelen volt. 

Jelentős települések 

Eperjes 

Rendezett tanácsú város szabad királyi címmel a Tarca folyó bal partján, erdős hegység aljában. Lakóinak száma 1891-ben tízezer fő volt, közte kétezerhétszáz magyar, ezernyolcszáz német, ötezerötszáz szlovák. 

Eperjes Felső-Magyarország egyik legélénkebb városa volt, itt székelt a vármegye törvényhatósága, valamint a görögkatolikus püspök. Volt itt törvényszék, járásbíróság, pénzügyigazgatóság, államépítészeti hivatal, tanfelügyelőség, állami állatorvos, adóhivatal, továbbá ügyvédi kamara, királyi közjegyző. Tanintézetei közül leghíresebb volt az evangélikus kollégium, volt továbbá királyi főgimnázium, leánynevelő intézet, görögkatolikus hittani intézet, tanonciskola, nőegyesületi árvaház, ferencrendi zárda, kisdedóvónő-képző intézet. Volt a városnak takarékpénztára, két könyvnyomdája, kályhagyára, pamutszövő gyára (hatvan munkás), hét sörfőzője. Sokan foglalkoztak kereskedelemmel és kisiparral is. 

A szabályosan épített város középpontja az északról dél felé hosszan húzódó főutca volt, mely mentén a Szent Miklósról nevezett plébániatemplom, a főgimnázium, az evangélikus templom és kollégium nagy épülete állott. Az egyúttal vásártérül szolgáló főutca déli részén állt a díszes városi vendéglő és mögötte a színház, továbbá a görög katolikus püspök temploma és palotája. A belvárost régente körülvevő bástyák és árkok helyét parkok és sétaterek foglalták el. 

Eperjest a monda szerint Vak Béla 1132-ben alapította, aki itt megpihenve a sok eperről nevezte el a helyet. II. Géza alatt német telepítvényesek jöttek ide. Károly Róbert 1312-ben falakkal vétette körül, Nagy Lajos pedig 1374-ben szabad királyi várossá emelte. Ebben az időben Kisszebennel és Nagysárossal együtt alkotta a Tarca-parti városszövetséget, a XV. századtól pedig a felső-magyarországi öt bányaváros (az ún. Pentapolis) szövetségének volt tagja. 

A város virágkorát a XVII. század kuruc mozgalmai törték meg. A század elején a császári generálisok, Basta és Belgioso hadai dúlták, a század közepén Rákóczi György, húsz év multán Montecuccoli, a század végén Thököly katonái foglalták el. Megtorlásként I. Lipót megvonta városi jogait, és falait lerontatta. Caraffa tábornok vezetésével 1687-ben itt ült össze a hírhedt vésztörvényszék, ahol szörnyű kínzások után huszonhárom protestáns nemesembert végeztek ki. Tíz évvel később pestis járta a várost, és a járvány 1710-ben visszatért. 

Rövid ideig II. Rákóczi Ferenc bírta Eperjest, visszahozva a vallásbékét, de szabadságharcának bukása után a császári hatalom ismét elvette a protestánsok templomait, magukat pedig igyekezett kiszorítani a közéletből. Az üldözéseknek csak II. József vetett véget, és Eperjes is gyarapodásnak indult, kivált bor- és vászonkereskedése nagy lendületet vett. Legélénkebb volt ez I. Napóleon idejében, midőn Eperjes volt a Lengyelország felé irányuló kereskedelem központja. Azt követően inkább stagnált a város, mintsem emelkedett. 1887 májusában nagy tűzvész pusztított Eperjesen, mely a város kétharmad részét elhamvasztotta. Az újjáépítés nemzeti adakozásból megindult, de Eperjes igazi jelentőségre többé nem jutott. 

Bártfa 

Rendezett tanácsú város, járási székhely szabad királyi címmel a Tapoly völgyének egyik tágulatában, 1891-ben ötezer lakossal, köztük háromszázötven magyar, ezerkétszáz német és háromezerháromszáz szlovák. A lakosok több mint húsz százaléka izraelita vallású volt. Székhelye volt a járási szolgabíróságnak, közjegyzőségnek, járásbíróságnak, adóhivatalnak, sóhivatalnak. Volt gyermekjátékgyára és állami gyermekjátékműhelye (Maugsch Nándor vezetése alatt), fadobozgyára, fűrészüzeme, továbbá katolikus algimnáziuma és tanonciskolája. 

A ma is álló falakkal kerített régi város legérdekesebb része egykori piaca (ma főtér), melynek közepén a XV. századból való gótikus Szent Egyed-plébániatemplom (számos értékes műkinccsel) és a XVI. századból való és eredeti állapotában fennmaradt városháza áll. A piac mentén XVII–XVIII. századi lakóházak sorakoznak. 

A település a XII. században a hajdani cisztercita apátság körül támadt. A tatárok 1241-ben a várost feldúlták, IV. Béla német telepesekkel népesítette újra. Nagy Lajos idejében a város gyors virágzásnak indult, mint a Lengyelországba menő kereskedelem egyik központja. Kőfallal kerítették körül, 1376-ban pedig a király szabad királyi várossá emelte. 

A későbbi királyok közül Zsigmond, I. Ferdinánd és Rudolf kiváltságokkal látta el a várost, melynek lakói kereskedelmi összeköttetésben állottak Lengyelországgal, ahová főképp bort, vásznat, csipkét és fonalat szállítottak. Legnagyobb fényét Bártfa a XVI. században érte el, amikor a tanácsurak római köntösben jártak a városházára. A hitújítást Stöckel Lénárd városbíró terjesztette, aki virágzó evangélikus gimnáziumot is alapított. Itt tartották a magyar protestánsok első általános zsinatukat, és számos száműzött lutheránus itt biztos menedéket talált. A XVI. században jeles nyomda működött itt, amely több magyar nyelvű művet is kiadott. 

A vallási villongások alatt Bártfa is sokat szenvedett. 1680-ban a kurucok a követeik iránt tanúsított méltatlan bánásmód miatt a várost felgyújtották. A hanyatlást azonban nem ez, hanem Lengyelország felosztása okozta, mivel ily módon gyakorlatilag megszűnt az északi irányú kereskedelem. Épen megmaradt óvárosa ismét példázza azt a törvényszerűséget, hogy jelentős műemlékegyüttes rendszerint azokon a településeken maradt fenn, amelyek egykor jómódúak voltak, de aztán elszegényedtek, és lakosaiknak nem tellett a régi épületek átépítésére, azok helyén újak emelésére. 

Bártfa közelében van Bártfafürdő, a középkor óta ismert gyógyhely, amely az előző századfordulón igen divatos üdülőhely volt, még I. Sándor orosz cár és Erzsébet királyné is megfordult benne. 

Kisszeben 

Rendezett tanácsú város, járási székhely szabad királyi címmel a Tarca folyó mellett, 1891-ben háromezer lakossal, közte ötszáz magyar, kétszázötven német, a többi szlovák. Volt járásbírósága, adóhivatala és pénzügyőrsége, posta- és távíróhivatala és posta-takarékpénztára. Volt továbbá evangélikus líceuma, kegyesrendi algimnáziuma, tanonciskolája, két papírgyára, primitív kis fürdője (Svablyuvka). Környékén jeles gyümölcsöt termeltek és jó szilvapálinkát főztek. 

A XIII. században alakult, német (flamand) betelepülőkkel. III. András kiváltságokkal látta el, Zsigmond szabad királyi város rangra emelte. Tagja volt a Pentapolisznak, iskolája 1435-ben jött létre, utóbb evangélikus gimnáziummá alakult. A város fejlődését megakasztotta, hogy 1461-ben a husziták kirabolták és felégették. A reformációhoz az egész város csatlakozott, és ezt követően ismét fejlődésnek indult, de a vallásháborúk és a kuruc mozgalmak viszontagságai végleg megtörték a fejlődését, német lakossága megritkult, helyükre szlovák betelepülők léptek. Számos régi épülete közül kiválik a XIV. századi eredetű gótikus plébániatemplom, benne híres szárnyas oltárral. Régi várfalai nagyrészt még fennállnak, az eredeti tizenhárom bástyából is kilenc még megvan. 

Zboró 

Kisközség, 1891-ben kétezer szlovák és német lakossal, postahivatallal és posta-takarékpénztárral, jelentős esztergályos-háziiparral. A községben van az Erdődy-kastély, hajdan Rákóczi György kastélya, mögötte a híres száz hársfa, melyet a fejedelem okleveleiben megemlít; datum Zboroviae sub centum tiliis. A kastély udvarán érdekes templom van, az Apsremonte-család síremlékeivel. A községtől északra emelkedő erdős hegy csúcsát Makovica várának festői romjai koronázzák. A vár eredete az 1240-es évekig megy vissza, amidőn IV. Béla király a sajói veszteség után a későbbi makovicai járást Makónak, Detrik atyjának adományozta. A XVI. században a Tarczay családé, de I. Ferdinánd a Szapolyai-párti Tarczay Györgyöt 1548-ban a vártól megfosztván azt hívének, Serédy Györgynek adományozta, annak utódai a várat és hozzá tartozó uradalmat a Rákócziaknak adták el. 1676. július 8-án itt halt meg I. Rákóczi Ferenc erdélyi fejedelem. 1684-ben Schultz császári tábornok Zrínyi Ilonától elfoglalta a várat, amelyet leromboltatott. Később a birtok házasság útján Aspremonte gróf tulajdonába került, kinek magvaszakadtával az Erdődy grófi családra szállt.