Vármegyék könyve

A Balaton

Magyarország legnagyobb tava, átlagos mélysége három méter, legmélyebb része a Tihanyi-félsziget előtt tizenkét méter, egész hossza Akarattyától a Zala folyó torkolatáig hetvenhat kilométer, szélessége átlag hat-hét kilométer, de a tó északkeleti felében tizenkét kilométerig nő. A meder meglehetősen egyenletes, az északi parttól folyamatosan mélyül négy-öt méterig, majd a szélesség déli negyedénél ismét emelkedni kezd, és széles, sekély párkányba megy át. A tó sekélységét jól mutatja, ha képzeletben ezredrészre kicsinyítjük: ekkor egy hetvenhat méter hosszú, átlagosan három milliméter mély tavat kapunk. Nem csoda, hogy a víztömeghez képest hatalmas párolgási felület miatt a tó vízszintjének ingadozása igen nagy, korábban minden évben elérte, sőt meghaladta az egy métert is. Az egykor rendszeres áradások kivédésére épült a Sió-csatorna. Száz évvel ezelőtt, amikor a fürdőélet még nem volt igazán jelentős, sokkal inkább a magas víztől féltek, bár időnként a rendkívül alacsony vízállás is gondokat okozott. 

A Balaton vize erős szélben nagy hullámokat vet, amelyek ugyan egy-másfél méternél magasabbra nem emelkednek, de vihar idején meredekek és tarajosak, ami nagyon veszélyessé teszi ilyenkor a hajózást. Mivel a szél legtöbbször északról fúj, a víz felső rétege a déli part mentén felduzzad, az északin apad, ugyanakkor a mélyben ezzel ellentétes áramlat indul meg. A szél elülte után ebből keletkezik a tó ingásának nevezett különös jelenség, amely, mint a kádban ide-oda lóduló víz, a vihar után akár fél napig is eltarthat. 

A Balaton vizén és partján három vármegye osztozott (Somogy, Zala, Veszprém). Város az előző századfordulón nem volt a partján, nagyközség három, kisközség körülbelül negyven, attól függően, hogy melyiket tekintjük balatoni településnek. Az előző századfordulón ugyanis a falvak többségét még széles nádtenger és ingovány választotta el a nyílt víztől, amelyet a lakosság többsége évszámra nem is látott. Néhány száz ember élt halászatból és a vízen át való szállításból, illetve Siófokon és Füreden a fürdővendégek kiszolgálásából, a többség azonban a mezőgazdaságból élt, a tóval nem volt kapcsolata. 

A nagy tó egy északkelet-délnyugati irányban elnyúló úgynevezett depresszióban, földtani mélyedésben fekszik, és északon a Bakony vulkáni csoportjai, délen a somogyi alacsony dombvidék határolják. A medence természetes folytatása északkelet felé a Sárrét és a Velencei-tó, délnyugat felé a Kis-Balaton és a Zala folyó mocsárvidéke. Partvonala különösen délen igen egyszerű, vonalszerű, északon sokkal tagozottabb, itt a Tihanyi-félsziget öt kilométernyire nyúlik a tóba, és a szántódi kiszögelléssel együtt a tó szélességét két és fél kilométernyire csökkenti. A Balaton teljes felülete kereken hatszáz négyzetkilométer, melyhez korábban több száz négyzetkilométernyi vizes zsombék, időszakos tófelület, mocsár járult. Ebből mára a Kis-Balaton kereken száznegyven négyzetkilométernyi körzete maradt. 

A Balaton partjai túlnyomó részben alacsonyak. A partvonal nagy része ma már mesterségesen ki van építve, az előző századfordulón azonban még szinte teljesen a természet alakította azokat. Észak felé a tó tükrével majdnem ugyanazon magasságú keskeny szegély kíséri a vizet, mely lassan emelkedik magasabbra. Közvetlenül a víznél meredek part itt alig van, még a parthoz elég közel kiemelkedő Badacsonyt is keskeny lapály szegélyezi. Az északi partot Kenesétől kezdve Keszthelyig szép alkotású hegysor, a Bakony része szegélyezi, melyet csak nyugati részében szakít meg a tapolcai lapály. E hegységet, mely Balatonfüred és Kővágóörs közt háromszáz méternél nem sokkal magasabb összefüggő láncot képez, alsó részén szőlő, feljebb erdő fedi. A tapolcai tágas lapályt, mely a szigligeti és badacsonyi öböl felé a tó tükrével egymagasságú, a külön-külön emelkedő vulkáni eredetű bazaltkúpok (Badacsony, Gulácsi-hegy, Tóti-hegy, Szent György-hegy) csoportja ékíti. 

Keszthelyről a Kis-Balatont körülövezve Balatonszentgyörgyig egykor tágas mocsarak csatlakoztak a Balatonhoz, míg a somogyi part általában véve homokbuckás, kietlen volt, és csak helyenként mocsaras. Ilyen nádas és lápfedte térség volt a Nagyberek, Kéthely és Fonyód közt a lellei berek stb. A tó feneke bazaltból és mészkőből áll, többnyire iszappal és homokkal födve. 

A Balatonba közel ötven folyócska ömlik, de ezek közül egyik sem jelentős. Szigliget közelében az Eger-, Tapolca- és Lesence-patak ömlik belé, melyek az egykor mocsaras tapolcai lapályt öntözik, délnyugaton a Gyöngyös-patakot és legnagyobb mellékvizét, a Zalát veszi fel. Dél felől számos, egymással párhuzamos patakot (Határárok, Cigányér, Aranyos-patak, Nagyárok stb.) vesz fel. Vízhálózatában legnevezetesebb a Sió-csatorna, mely Siófoknál ömlik ki belőle, és fölös vizének lecsapolására szolgál. 

Sekély voltából fakadóan a Balaton könnyen melegszik és könnyen hűl. Régebben a tó télen rendszeresen befagyott. Nagy hidegben a jég gyakran mennydörgésszerű robajjal mérföldnyi távolságra megrepedt, és tíz-száz méternyire megnyílt. E rianások sok embernek okozták már a vesztét. 

Története 

A tó környéke a legrégibb idők óta lakott, erre számos lelet a bizonyíték. A rómaiak Pelsónak nevezték a Balatont, amelynek partján szívesen időztek. Vannak arra utaló jelek, hogy a Sió révén már ebben az időben megpróbálkoztak a vízszint szabályozásával. A magyar Balaton elnevezés (Anonymusnál Balaton folyó) feltehetően az avarok idejében a tó körül lakó szlávoktól ered (blato, blatna a. m. mocsár, posvány, tó), és innen származott a német Plattensee elnevezés is. Régi művelődési és halászati jelentőségét számos lelet, tumulus és őskori temető bizonyítja, köztük különösen a keszthelyi (dobogói) avar sírmező. Egy római felirat szerint pedig már hajózás is folyt rajta. Annyi bizonyos, hogy a tó a történelmi időben alakját változtatta, hol megnagyobbodott, hol pedig összeszűkült. 

A XIX. századig nem sok figyelem jutott a Balatonnak, csupán a lecsapolása merült fel időről időre. Mária Terézia uralkodása idején egy bizonyos Krieger Sámuel részletes tervet is készített, de a kivitelezésből szerencsére nem lett semmi. A romantika kora azonban felfedezte magának a Balatont, mindenekelőtt Füredet és a Balaton-felvidék regényes hegyeit és várromjait. 

A tó bizonyos mértékig divatba jött, 1846-ban megindult rajta az első gőzhajójárat, Füreden villák sora épült, de aztán a divat alábbhagyott. A millennium körüli években egyes fürdők és nyaralóhelyek (Füred, Siófok, Almádi, Fülöp) virágzásnak indultak ugyan, de egészben véve, talán Füredet és Siófokot kivéve nem alakultak ki a modern élet igényeinek megfelelő viszonyok. A nyaralóhelyek legnagyobb része a legszerényebb igényeket is alig elégítette ki, és inkább az alsó középosztály látogatta, az arisztokrácia alig.

A XX. század elejére a helyzet gyökeresen megváltozott. A déli part azelőtt majdnem teljesen elhagyatott homokos vidékein majdnem folytonos villasorok épültek ki Aligától Berényig. Keszthely is gyors fejlődésnek indult, a régi falvak vízhez közeli határában sorra fürdőtelepek alakultak ki. Először a déli, utóbb az északi parton is megépült a vasút, a tavon megszaporodtak a gőzhajójáratok, és rohamosan fellendült a vitorlássport.

Gazdasági élet 

A Balaton környékének lakossága évszázadokon át a másutt is szokásos földművelésen kívül elsősorban halászatból és szőlőművelésből élt, ipar némi hajóépítésen kívül errefelé nem alakult ki. A hajók áruforgalmat gyakorlatilag nem bonyolítottak, inkább csak kirándulókat szállítottak. 

A XIX. század derekának legfontosabb törekvése az volt, hogy a Balaton környéki mocsarakat kiszárítsák és bevonják a szántóföldi művelésbe. A Siót Ozorától a Kaposig a közbirtokosok 1821 és 1835 között szabályoztatták, aminek következtében a Balaton vize egy méterrel apadt, és közel kilencvenezer magyar holdnyi posványt sikerült lecsapolni és művelhetővé tenni. 1862-ben új szabályzati munkálatok kezdődtek gróf Zichy Ferenc vezetése alatt. Ekkor a Sió csatornázását Ozorától felfelé a Balatonig folytatták, a tó kifolyását elzáró töltést 1863-ban elbontották. 

A reformkorban elindult, majd megakadt fürdőélet az előző századfordulón új lendületet vett, ami a helybéli lakosság mind nagyobb hányadának kínált megélhetést. Ez sokakat átsegített a filoxéra okozta megrázkódtatáson is, hiszen a balatoni szőlők nagy része kipusztult, és évtizedekbe került, míg a bortermelés a régi színvonalon helyreállt. A XX. század elejétől kezdve a Balaton környéki falvak lakossága mind nagyobb mértékben a nyaralók kiszolgálásából élt, az építőipartól a bortermelésen és vendéglátáson át a különféle szolgáltatásokig. 

Jelentős települések 

Siófok 

Nagyközség a Balaton partján, a Sió-csatorna torkolata mellett, 1891-ben kétezernégyszáz magyar lakossal. Volt vasúti állomása, posta- és távíróhivatala, posta-takarékpénztára, az osztrák-magyar bank fiókot tartott fenn, sőt időnként lóversenyeket is rendeztek Siófokon. 

A bronzkor óta lakott település. Galerius császár idején a rómaiak a Sió kimélyítésével igyekeztek lecsapolni a környék mocsarait. Első magyar említése a tihanyi apátság alapítólevelében olvasható. A törökök 1541 után erődöt építettek itt, mellette hadikikötő létesült. A XIX. század elején a Sárvíz rendezésével párhuzamosan a Sió mélyítése is sorra került. A település fejlődésének az első lendületet a gőzhajózás megindulása (1846) adta, két évtized múltán a vasút is ideért, és 1863-ban elkészült a Sió zsilipje, amivel a tó nagy vízszintingadozását sikerült jelentősen csökkenteni. Siófok 1865-ben mezőváros lett, a későbbi fürdőtelep parcellázása 1885-ben indult. 

Már a millennium kora előtt sokan nyaraltak és fürdőztek itt, amire kedvező fekvése (a déli vasút mellett) alkalmassá tette. A Balaton-Fürdő és Szálló Részvénytársaság 1891-ben a kor igényeinek megfelelő fürdőtelepet létesített harmincöt hektáros parkkal, díszes szállókkal és nyaralókkal. A községben szintén számos vendég talált elhelyezést. A balatoni gőzhajók innen jártak Füredre. 

Füred 

Nagyközség, 1891-ben ezernyolcszáz magyar lakossal. Volt posta- és távíróhivatala, gőzhajóállomása (közlekedéssel a siófoki vasúti állomáshoz, Badacsonyra és Almádira) a Stefánia Jachtegyletnek gyára és kikötője, a faluban pedig földműves és vincellérképezdével összekötött szeretetháza. A balatoni fürdőtelep a községtől keletre negyedórányira, közvetlen a Balaton partján feküdt. Szép fekvésénél és gyógyító erejénél fogva hazánk elsőrendű fürdői közé tartozott, számos nagyszabású épületében és csinos nyaralóiban hatszáz szoba állt a fürdővendégek rendelkezésére, kiknek száma évenként kétezer körül volt. Nemcsak a balatoni fürdő, hanem savanyúvize (Ferencz József-forrás) miatt is felkeresték. 

A település kezdetben királyi birtok, a XIII. századtól egészen a XIX. század végéig nagyrészt a tihanyi apátság tulajdona volt. A fürdőélet nem a Balaton, hanem a községben feltörő savanyúvízforrás körül jött létre, kezdetben nem is nyáron, hanem tavasszal és ősszel látogatták, amelyet már 1772-ben hivatalosan is gyógyforrásnak ismertek el. A híres Anna-bálokat 1825-től rendezték, a kórház 1821-ben, a fürdőépület 1837-ben készült el. Füreden épült fel Magyarország első kőszínháza, amely 1831-ben nyitotta meg kapuit. Innen indult az első balatoni gőzhajó. Sok más jeles személyiség mellett Jókai Mór is sok időt töltött Füreden, emlékét ma az egykori villájában működő múzeum őrzi. 

Keszthely 

Nagyközség, járási székhely a Balaton délnyugati végén, 1891-ben hatezer magyar lakossal. Volt járásbírósága és adóhivatala, közjegyzősége, pénzügyőrsége, vasúti és gőzhajóállomása, posta- és távíróhivatala, posta-takarékpénztára, állami gazdasági intézete és mintagazdasága, továbbá katolikus főgimnáziuma, ipartestülete, alsófokú ipariskolája, takarékpénztára, sörfőzője, élénk gabona- és marhapiaca. Székhelye volt Festetics Tasziló gróf (1911-től herceg) száznegyvenezer holdas uradalmának, melynek központja a fejedelmi fénnyel és bőkezűséggel épített kastély, hazánk legnagyobbszerű épületeinek egyike. A gróf angol telivérménest is fenntartott. 

A római maradványokra, részben azokból épült település első írásos említése a XIII. századból való, 1403-tól már mezőváros. Buda eleste után ferences kolostorát végvárrá építették, amely soha nem jutott török kézre. A XVII. században a város is védműveket kapott, ezeket azonban a Rákóczi-szabadságharc bukása után lerontották. A Festeticsek 1739-ben vásárolták meg Keszthelyt, ahol pompás kastély építéséhez fogtak. Festetics György idején élte a település virágkorát, 1797-ben megalakult a Georgikon nevű mezőgazdasági iskola, hatalmasra bővült a könyvtár, 1817-től kerültek sorra a Helikon Ünnepségek, ahol a kor legjelesebb írói és költői fordultak meg. A XIX. század második felétől elindult a fürdőélet, ami a vasút 1888-as ideérkezése után kapott lendületet. 

Tihany 

Kisközség a félsziget meredek keleti párkányán, nyolcvanhárom méternyire a Balaton fölött, 1891-ben kilencszáz magyar lakossal, állami faiskolával, postahivatallal és posta-takarékpénztárral. Tihanyon kívül hajdan még két falu (Apáti és Újfalu) állott a félszigeten, melyek elpusztultak. Lakossága főként halászatból, szőlő- és földművelésből élt. 

A félszigeten Közép-Európa szinte minden kultúrájának leletanyaga megtalálható. A bencés apátságot Magyarország negyedik királya, I. András alapította, annak fennmaradt alapítólevele az egyik legfontosabb korai magyar nyelvemlék. Az apátság mellett bazilita remeték éltek a közeli barlangokban. A török korban az apátságot végvárrá építették át, birtokait a várhoz rendelték. A törökök kiűzése után visszatértek a bencések, és az elpusztult egykori rendház helyén megépítették a ma is fennálló barokk templomot és kolostort. A templom északi fala adja a híres visszhangot, melyet Csokonai is megénekelt, de amely ma már a beépítések miatt sokat veszített az erejéből.