Vármegyék könyve

Szabolcs

Az Alföld északkeleti részének egyik vármegyéje volt, területe közel ötezer négyzetkilométer, lakóinak száma 1891-ben kétszázötvenezer fő, kilencvenhat százalék magyar, három százalék szlovák, valamint néhány száz német, rutén, román és egyéb nemzetiségű. Vallási szempontból kevert megye volt, a népesség negyven százaléka lévén református, huszonhat római katolikus, közel húsz görögkeleti, nyolc izraelita és hat százalék evangélikus. 

Szabolcs vármegye hét járásra oszlott, és volt benne egy rendezett tanácsú város, továbbá ötven nagy- és nyolcvanhárom kisközség, valamint hatszázkilencven puszta és telep. A települések többnyire népesek voltak, kétezernél többen harminchatban laktak. A legnépesebb volt a székhely Nyíregyháza huszonhétezer lakossal, Tiszapolgáron kilencezren, Újfehértón nyolcezren, Szentmihályon hétezren, Kisvárdán hatezerötszázan, Nagykállón ötezerötszázan és Nyírbátorban ötezren laktak. 

A közművelődést illetően a vármegye eléggé hátramaradt, a hat éven felüli lakosság közel fele sem írni, sem olvasni nem tudott, és a tanköteles gyermekek tizenhat százaléka nem járt iskolába. A vármegye területén háromszázötven iskola volt, közte egy görögkatolikus hittani intézet (Máriapócs), egy evangélikus főgimnázium (Nyíregyháza), egy reáliskola (Nagykálló), nyolc ipari és kereskedelmi iskola, egy polgári iskola, háromszázhúsz elemi népiskola, tizenhét kisdedóvó, egy árvaház és egy börtöniskola. 

Szabolcs nagy terjedelmű, túlnyomóan homokos síkság, melyet azonban sok helyen tarkítanak a részben természetes, részben mesterséges halmok. A lapályt elborító homokzátonyok közt számos völgyteknő képződött, melyekben egykor igen sok kisebb-nagyobb tócsa volt elszórva, köztük Nyíregyháza, Nagykálló, Nyírbátor körül nátriumsókban gazdag vizű tavak, ezek nagy részét az előző századfordulóra már lecsapolták. A megye egyedüli nagyobb folyóvize a Tisza, ezenkívül a nyugati határon még a Takta említendő. 

Története 

Anonymus részletesen ismerteti a vidék magyarok általi birtokbavételét. Eszerint a honfoglalás idején a Szamos-Maros között a meszesi kapuig és Igfon erdőig elterülő földet a kazárok vezére, Marót bírta. Ezen, Anonymus által hun örökségnek tekintett területhez Árpád előbb szépszerével kívánt jutni, és midőn az nem sikerült, bízta meg Szabolcs és Tas vezéreket, hogy azt fegyverrel is hódítsák vissza. Szabolcs a Nyírségben várat emelt, és a megye erről kapta volna a nevét. 

A régészeti emlékek szerint itt, az Alföld és az erdélyi hegyek találkozásánál a kőkor óta számos kultúra és népcsoport megtelepedett. A honfoglaló magyarokkal kabarok is érkeztek ide. A terület várispánsággá szervezése már Géza idejében megkezdődött, és Szent István idején folytatódott. A királyi ispánság területéből Szent István nagy adományt adott az egri püspökségnek, 1067-ben pedig megalakult a zástyi apátság. Géza herceg 1073-ban Biharban és a Nyírben gyűjtött hadat Salamon ellen, 1074-ben Géza és Salamon között Kemecsénél ütközet volt. Később Szent László Feszterédnél a lázongó besenyőket győzte le, s ennek emlékére Kisvárdán templomot építtetett. Ugyancsak Szent László Szabolcs váránál 1092-ben gyűlést tartott (Szabolcsi zsinat). 

A tatárjárás a megyében csaknem mindent elpusztított, de Szabolcs vára kikerülte a veszélyt, hiszen várispánságát 1245-ben is említik. A megye ma is virágzó családja az ekkorig visszavezethető Kállai, mellettük említendő a kihalt Báthory fejedelmi család. Régi családjai még Szabolcsnak többek között a Várdai, Perényi, Marczali, a Zeleméri, a Dorog és az Ibrányi is. 

Az erdélyi, 1437-ben kitört parasztfelkelés hírére a Nyíren egy Márton nevű ember vezetése alatt paraszthad gyűlt össze, kiket a szatmári és szabolcsi nemesség levert, vezetőit kivégeztette. Mohács után a vármegye a két magyar király közé szorult, mind a Habsburg-uralkodó, mind az erdélyi fejedelmek hadai gyakran megjárták, és változó szerencsével sokszor küzdöttek egymás ellen. Ugyanakkor az egymással tárgyaló hatalmasságok is itt találkoztak, 1549-ben például Ferdinánd részéről Salm Miklós és Báthory András, Izabella királyné megbízottjaként Martinuzzi György Nyírbátorban találkoztak. 

Nevezetes időszak a vármegye történetében Bocskai fejedelemsége, mert a török zsarnokság által lakhelyükről elűzött, vándoréletet élő, sokszor nemcsak a törökre, de a hazaiakra is veszélyes hajdúkat Bihar és Szabolcs vármegyében letelepítette, és így az eddig sok kárt tevő népet hasznos polgárokká tette. A dúlásoknak ez sem vetett teljesen véget, a császári, fejedelmi és török hadak újra és újra felbukkantak, és gyakran a békés lakosságot pusztították. Várad 1660-ban bekövetkezett eleste után Szabolcs nagy része hódoltsággá lett, falvai gyakran egyszerre adóztak a királynak, a fejedelemnek, a szultánnak, a magyar és török földesuraknak. 

Ettől azt időtől kezdve a vármegye a kuruc-labanc harcok egyik színhelye, gyakori török pusztításokkal tarkítva. Előbb a Wesselényi-féle összeesküvés tartotta lázban a megyét, majd vezér nélküli kuruc csapatok jártak benne, 1680-tól Thököly kibontakozó felkelése keltett zavarokat. Ekképpen lett Szabolcs kuruc fészek, és megmaradt annak a török kiűzése és Thököly bukása után is. A megye nemessége egységesen Rákóczi zászlaja alá állott, és ott ki is tartott a végsőkig. Baktáról, Gyulajról és Kisvárdáról levelezett Károlyi Sándor a császári tábornok Pálffyval, és maga Rákóczi Vaján látta utoljára seregének azon maradékát, mely Majténynál a fegyvert tisztességes feltételek mellett letette. 

Rákóczi bukása után csakhamar itt is elkezdődött a protestánsok visszaszorítása, számos templomukat elvették, több helyről (például Egyekről) a protestáns lakosok egy részét elűzték. II. József a megyerendszer megszüntetésével Szabolcsot a VII. (Nagyváradi) Kerületbe sorolta, de az uralkodó halála után a megyék önállósága visszaállt. 

A szabadságharc idején Szabolcsban jelentős hadi események nem történtek. 1849 júniusától többször orosz seregek szállásoltak, amelyek főleg élelmiszert rekviráltak. 

A szabadságharc bukása után a kormány ismét megszüntette a vármegyét, és területét a Nagyváradi Kormánykerületbe sorolta, de 1860-ban önállósága megint csak visszaállt. Az 1876-os közigazgatási reform Szabolcs számos települését (például Balmazújvárost, Nádudvart, Püspökladányt, Téglást) a frissen alakított Hajdú vármegyéhez csatolta, és ekkor lett a vármegye székhelye Nagykálló helyett Nyíregyháza. 

Gazdasági élet 

A vármegye ipara az előző századfordulón jelentéktelen volt, nagyobb iparvállalata néhány gőzmalmon és egy vasöntő és gépgyáron (Nyíregyháza) kívül nem akadt. A háziipar azelőtt igen jelentős volt, erősen elterjedt a vesszőfonás, de a kendertermesztés és a fonás-szövés visszaesett. Nevezetes jövedelmi forrás volt egykor a sok nyírfaerdő, mert a lakosság a nyírfából nyírvizet csapolt, nyírolajat és nyírbalzsamot készített, gallyaiból seprőt, fájából különféle házi szerszámot állított elő. A nyírfaerdőségek pusztulásával azonban a háziipar ezen neme is eltűnt. A kereskedelem leginkább Nyíregyházán és Nagykállón központosult, a hiteligényeket négy bank, hét takarékpénztár és egy szövetkezet elégítette ki. 

A lakosság fő foglalkozása a mezőgazdasági őstermelés és állattenyésztés volt. A megye főbb terményei a rozs, tengeri, búza, továbbá árpa, zab, kevesebb mennyiségben köles, repce, len, kender, cukorrépa voltak. Igen nagy mennyiségben termeltek még burgonyát, valamint dohányt és dinnyét is, bőségesen termett répa, tök, káposzta, különféle takarmánynövények, zöldségek stb. A szőlőművelésnek attól fogva lett nagyobb jelentősége, amióta kiderült, hogy a nyíri homok teljesen filoxéramentes, és bizonyos szőlőfajok rajta kitűnően díszlenek. A Tisza mentén sok jó gyümölcs is termett. 

Az állattenyésztés virágzott, különösen a szarvasmarha és a juh külterjes tartása volt általános, a házaknál sok disznót tartottak. A lótenyésztés központja Nyíregyháza volt, nevezetes ménesek voltak még Büdszentmihályon, Királytelken és Mándokon. A megyének bőven volt hala és vízimadara, kivált a Tisza körüli ingoványokban. 

Jelentős települések 

Nyíregyháza 

Rendezett tanácsú város, megyeszékhely a Nyírségben, teljes lapályon. Hozzátartozott a kis Sóstó fürdő. Székhelye volt (1876 óta) a megye törvényhatóságának, járásbíróságnak és ügyészségnek, pénzügyigazgatóságnak, adófelügyelőségnek, közjegyzőségnek, dohánybeváltó hivatalnak, állami állatorvosnak, továbbá római katolikus, evangélikus és református esperességeknek. Egykori kulturális intézetei közül említendő az evangélikus főgimnázium, a középkereskedelmi iskola, női ipartanműhely és iparostanonc-iskola, volt továbbá árvaháza, városi közkórháza és börtönkórháza, többféle közművelődési, jótékony és egyéb közcélú egyesülete. Itt jelent meg a Nyírvidék, Magyar Nemzetőr, Szabolcsi Szabad Sajtó, Nyíregyházi Hírlap és Gazdasági Értesítő. Lakóinak száma 1850-ben még csak tizennégyezer lélek volt, 1870-ben már huszonkétezer, 1891-ben huszonhétezer, 1914-re pedig elérte a negyvenezret. A lakosok bő nyolcvan százaléka volt magyar, tizenöt százaléka szlovák, a többi egyéb nemzetiségű. A város lakói túlnyomóan földművelők voltak, de az ipar és kereskedelem is fejlődésnek indult, volt itt vasöntöde és gőzmalom, ipartestület és többféle ipartársulat. 

A város első írásos említése a XIV. századból maradt fenn. A várispánsághoz tartozó település a tatárjáráskor elpusztult, aztán újranépesült. Legkorábbi ismert tulajdonosai a Gutkeledek voltak, tőlük a Báthoriakhoz, e családnak a fejedelmi ecsedi ágához került. Bocskai 1605-ben hajdúkat telepített Nyíregyházára, Báthori Gábor, majd Bethlen Gábor fejedelem kiváltságokkal ruházta fel a várost. A XVII. század derekától Rákóczi-birtok, majd a Károlyiak és a Dessewffyek osztoztak rajta. A XVII. és XVIII. század folytonos harcai folytán a lakosság legnagyobb része elköltözött, és 1750 táján csak ötszáz lakos maradt. Károlyi Ferenc gróf 1753-ban Szarvas, Csaba, Mezőberény és Orosháza korábban odatelepített evangélikus szlovák lakóiból újratelepítette Nyíregyházát, mely 1786-ban városi és vásártartási jogot nyert. A település 1803-ban a Dessewffy, 1824-ben a Károlyi családtól megváltotta magát, 1837-ben rendezett tanácsú város lett, és gyors anyagi és szellemi fejlődéssel hazánk egyik fontos városává küzdötte fel magát. 

(Bűd) Szentmihály 

Nagyközség hétezer magyar lakossal, volt takarékpénztára, vasúti állomása, posta- és távíróhivatala, posta-takarékpénztára. Itt volt Dessewffy Aurél gróf angol félvér-ménese és sertéstenyészete. Büd feltehetően honfoglalás kori alapítású falu, mely a tatárjáráskor elpusztult, újratelepült, majd a török harcok idején újra elnéptelenedett. A XVIII. században ruszinokkal és magyarokkal telepítették újra. Szentmihály első írásos említése 1472-ből való, Báthori András bűdi jobbágyokkal alapította. Száz évvel később már ötszáz lakosa volt, ezek azonban a török harcok alatt szétfutottak, és hajdúk települtek a helyükre. Szentmihály mezővárosi jogállását 1848-ig megőrizte. 

Kisvárda 

Nagyközség, járási székhely, 1891-ben hatezerötszáz magyar lakossal, a járási szolgabírói hivatal széke, járásbírósággal és adóhivatallal, vasúttal, posta- és távírdahivatallal és postatakarékpénztárral. Volt felsőfokú ipariskolája, dohánybeváltó hivatala, közjegyzősége és pénzügyőrbiztosi állomása. Itt székelt a felső-szabolcsi Tisza-ármentesítő és belvízlevezető társulat, és itt jelent meg a Kisvárdai Lapok című hírlap. A kora Árpád-kortól lakott település, első írásos említése 1271-ből való. Egyházas hely hetivásárral, a XV. századtól mezőváros latin iskolával. Ma is álló későgótikus-reneszánsz várát Kisvárdai István kalocsai érsek emeltette a XV. században. A XVII. században egy ideig ebben a várban tartották a megyegyűléseket. A település 1670-ben leégett, de újjáépült. A XIX. században Nyíregyháza után a vármegye legfontosabb ipari és kereskedelmi központja lett. 

Máriapócs 

Nagyközség, 1891-ben ezerötszáz magyar lakossal, vasúti állomással, posta- és távíróhivatallal és posta-takarékpénztárral. A görögkatolikusok híres búcsújáróhelye volt bazilita hittani intézettel, melyet 1749-ben alapítottak. A hagyomány szerint a pócsi templom Mária-képe 1696-ban két héten át könnyezett. Ezt a képet Bécsbe vitették, ám a helyére állított másolat ismét könnyezett, mire az egri püspök a templomot Mária-kegyhellyé nyilvánította. Máriapócs a XIX. század derekán mezővárosi rangot viselt. 

Nagykálló 

Nagyközség, járási székhely, 1891-ben ötezerötszáz magyar lakossal. A mocsaras vidéken fekvő városban, melyben 1875-ig a vármegye hatósága székelt, volt járási szolgabírói hivatal, járásbíróság és adóhivatal, ipartestület, alsófokú ipariskola, reáliskola, vasúti állomás, posta- és távíróhivatal és posta-takarékpénztár. Határa sok gabonát és gyümölcsöt termett, jelentős volt továbbá az állattenyésztés, valamint fejlődőben volt az ipar és kereskedelem. A XIII. század óta ismert település eredeti neve Boznadada volt, ez a tatárjáráskor elpusztult. A XIV. században mezőváros, részben a Kállay család birtoka, ahol megyegyűléseket is tartottak. A hódoltság idején, Szolnok és Gyula eleste után vára fontos végvár. Rákóczi Zsigmond itt 1588-ban megverte a szolnoki török béget, 1644-ben Rákóczi György innen bocsátott kiáltványt a magyar nemzethez, 1676-ban pedig a kurucok szenvedtek vereséget. II. Rákóczi Ferenc a labancok által felgyújtott várat leromboltatta. A harcokban megritkult lakosság pótlására a XVIII. században románokat telepítettek be. Az erőre kapó település 1747-ben a vármegye székhelye lett. A XIX. század elején itt működött Taub Izsák csodarabbi, kinek sírja zarándokhely lett. 

Nyírbátor 

Nagyközség, járási székhely, 1891-ben ötezer magyar lakossal, a járási szolgabírói hivatal és járásbíróság székhelye. Lakói mezőgazdasággal és kézműiparral foglalkoztak, országos vásárai híresek és látogatottak voltak. Volt sokféle egyesülete, továbbá műmalma, szeszgyára, alsófokú ipariskolája, vasúti állomása, posta- és távíróhivatala és posta-takarékpénztára. A település IV. (Kun) László királytól nyert vásártartási jogot, nem sokkal később a Báthoryaké lett, és mint földesúri mezőváros fejlődött tovább, a XIV. században már országos vásár tartására is jogot szerzett. A hódoltság idején hol az erdélyi fejedelem, hol a Habsburg-király szerezte meg, 1747-ben a Károlyiaké lett. Ekkortól nem fejlődött igazán, 1872-ben középkori eredetű városi rangját is elveszítette. Két gótikus temploma közül a ma reformátusok által használt a szebb és híresebb, benne nevezetesek a tölgyfából faragott gyönyörű reneszánsz székek, a tabernákulum és a Báthoryak két szépen faragott szarkofágja. 

Tiszapolgár 

Nagyközség a Tisza mellett, 1891-ben bő kilencezer magyar lakossal. Határában igen jelentős újkőkori régészeti emlékek kerültek elő, melyek alapján azonosították az úgynevezett polgári kultúrát. Azóta folyamatosan lakott vidék, szarmata, avar és honfoglalás kori emlékekkel. A tatárjáráskor elpusztult, aztán újranépesült, a XV. században a Hunyadiak birtoka. A XVI. században mezőváros, amely azonban a hódoltság első fél évszázadában gyakorlatilag lakatlanná vált. Hajdúkkal települt újra, szabad paraszti mezőváros lett, 1718-ban hajdúkiváltságait elvesztette, az egri káptalan birtoka lett. Mária Terézia idején vásártartási jogot nyert, 1886-ban azonban elveszítette mezővárosi jogállását. 

Újfehértó 

Nagyközség, 1891-ben nyolcezer magyar lakossal, vasúti állomással, posta- és távíróhivatallal, posta-takarékpénztárral. Már a XIV. századtól írásos említés van a településről. Az évszázadok alatt több elpusztult falut olvasztott magába, így jelentős határra tett szert. Báthori Gábor fejedelem hajdúkat telepített ide, hajdúkiváltságát a település azonban a XVII. században elveszítette. A XVIII–XIX. században ruszin betelepülők érkeztek, az itt birtokos számos kisnemes közbirtokosság formájában gazdálkodott. A település a XIX. század második felében fejlődésnek indult, szeszgyár, malom, olajütő épült benne.