Vármegyék könyve

Szatmár

Az Alföld északkeleti sarkában, a síkság és a hegyek találkozásánál elterülő vármegye volt, területe kereken hatezerötszáz négyzetkilométer, lakóinak száma 1891-ben háromszázhuszonötezer lékek. A lakosok szűk kétharmada volt magyar, egyharmada román, négy százaléka német, a többi rutén és egyéb nemzetiségű. A magyarság a csengeri, fehérgyarmati, mátészalkai, szatmári és nagykárolyi járásokban, valamint a négy városban túlnyomó többségben élt, a románok a nagybányai, nagysomkúti és szinyérváraljai járásban alkottak többséget, a németek csak az erdődi és nagykárolyi járásban képeztek nagyobb szigeteket. Vallás szerint a relatív többség (negyvenhárom százalék) görögkeleti vallású volt, harminchárom százalék református, tizenhat százalék római katolikus, hét százalék izraelita, a többi vallásra összesen egy százalék jutott. 

Szatmár vármegye kilenc járásra oszlott, volt benne egy szabad királyi és három rendezett tanácsú város, valamint tizenöt nagy- és közel háromszáz kisközség, továbbá hatszáz puszta és telep. A települések általában véve középnagyságúak voltak, kétezernél többen tizenkilencben laktak. Legnépesebb volt Szatmárnémeti huszonegyezer, a székhely Nagykároly tizenháromezer, Nagybánya tízezer, Felsőbánya ötezer, Mátészalka négyezerötszáz, Szaniszló és Szinyérváralja négyezer lakossal. 

A vármegye közművelődése erősen hátramaradt, a hat éven felüli lakosságnak több mint a fele volt analfabéta, és a tanköteles gyermekek közel fele nem járt iskolába. A vármegyében összesen több mint ötszáz iskola volt, közte egy hittani intézet, két főgimnázium, két gimnázium, egy bányászati iskola, nyolc ipari és kereskedelmi iskola, egy tanító- és egy tanítónőképző intézet, négy polgári és négyszázharminc elemi népiskola, továbbá nyolcvanhét kisdedóvó és három árvaház. 

A vármegye nyugati nagyobb fele síkság, mely kelet és dél felől aláereszkedik, és a Tisza mentén a legalacsonyabb. Ezen számos folyóvíztől szeldelt, egykor jórészt mocsaras lapály a Szamos mentén behúzódik a hegyek közé is, az Erdőszada, Somkút és Koltókatalin körüli termékeny völgylapályt alkotva, melyet nyugaton a Szamos, keleten a Lápos öntöz. Egy másik hasonló hegyközti lapály a Túr patak medencéje Bikszádnál (Avasság). A hegységek a vármegye keleti részét borítják, északkeleten az Avas és a Guttin csoportjai emelkednek ezer és ezernégyszáz méter közötti csúcsokkal. 

A hegységekről számos folyóvíz ömlik a síkságra. A vármegye legtöbb vizét a Szamos gyűjti magába, mely a Kapnikkal egyesült Lápost magába véve, hosszában kettéosztva a vármegye termékeny rónáját, annak északnyugati sarkában ömlik a Tiszába. A Szamos jobb felől a Túrt veszi fel, mely vizének egy részét közvetlenül a Tiszába bocsátja, bal felől a Homoróddal egyesült Krasznát, mely Kismajtény és Mátészalka közt az Ecsedi-lápnak azelőtt rengeteg kiterjedésű, utóbb tetemesen megcsökkent ingoványát alkotja. Néhány ásványos forrás is fakad a vármegye hegyes részében, minők a bikszádi és túrvékonyai konyhasós források, az avasvámfalusi kénes forrás (Büdössár) stb. 

Története 

A honfoglaláskor a magyarokkal kabarok is települtek ide, a németek telepítését Gizella királyné kezdte, aki Németibe királyi vadászokat hozott. Utána II. Géza hozott szászokat Nagybányára, melyet ekkor Asszonypatakának neveztek, és a királynéé volt, a tatárjárás után IV. Béla is telepített. A románokról, mint a királyné tulajdonairól csak 1385-ben van okmányi emlékezet, azonban ez már régibb szabadalmaikat erősíti meg. 

A várispánság az Ecsedi-lápon álló Sárvár körül Szent István idejében, esetleg közvetlenül azután jött létre, és a központ rövidesen Szatmár vára lett. Ennek ispánját 1181-ben említik először. A vármegye nagyobb részét a honfoglalást követően a Kaplony nemzetség lakta, tőlük kapta a nevét az 1080 táján épült kaploni monostor. A Kaplonyoktól ered a Károlyi család, a szintén korai honos Gutkeledek ivadékai a nyírbátori, ecsedi és somlyai Báthoryak. 

A tatárjárás előttről néhány birtokjogi oklevélen kívül alig maradt írásos emlék, mert a Máramarosból Szatmárba átözönlő tatárság nemcsak a falvakat, de a várakat, bennük a családi levéltárakat is megsemmisítette. A megye a tatárjárás után újjáépült, a XIII. század végén nemesi vármegyévé alakult, 1303-ban már megvolt a négy szolgabírói járása. Az oklevelek tanúsága szerint 1333-ban Szatmáron fennállott a minorita rend, és 1370-ben Szatmárnémetiben apácazárda volt. 1387-ben Károlyi László és András pallosjogot nyertek, melynek alapján 1569-ben negyvenhét zsarolyáni lakost azért húztak nyársba, mert Károlyi György oldvai birtokára törtek. 

Szatmár követe, Mikolay Mihály is azok között volt, akik 1402-ben írásban kötelezték magukat, hogy ha Zsigmond király magtalanul halna el, Albert herceget választják királlyá. Zsigmond király 1404-ben személyesen elnökölt a csengeri mezőn tartott gyűlésen, 1541-ben Drugeth, 1551-ben pedig Konch Miklós nádor Felényesen tartott gyűléseket. 

A mohácsi csatához Károlyi László vezette Szatmár vármegye zászlóalját, hol ezen Károlyin kívül a Mátészalkán született Szalkay érsek, Cháholyi Ferenc csanádi püspök, bélteki Drágfy János országzászlós és Báthory András főispán is elestek. A vármegye azonban nem lett hódoltsági terület, bár a török beütések gyakoriak voltak. 

Szatmárba a reformáció hamar megérkezett, de jó időn át szervezetlen volt. Dévai Bíró Mátyás erdődi, majd szatmári pap volt az első, aki 1535-től Kálvin tana szerint a térítést megszervezte. Fél évszázaddal később, 1594-ben alapította a Milotán született Milotay Nyilas István egyházi író és püspök a szatmári iskolát. Az új hit terjedését elősegítette a Nagykárolyban született bibliafordító Károli Gáspár, majd Károli Péter egyházi író és püspök. 

A vármegye 1526 előtt gyűléseit Szatmáron tartotta, később, a hadjárta időkben ahol éppen tudta: Domahidán, Visken, Nagygécen, Szaniszlón, Udvarin, Peleskén, Kölcsén, Csáholyon vagy egyebütt, ahogy éppen adódott. 

A vármegye hovatartozása szakadatlan viták tárgya volt, és ezt a vitát gyakran fegyverrel igyekeztek eldönteni az érintett felek. Ilyenformán Szatmárt nem csak a török martalócok, de az erdélyi fejedelem és a Habsburg-király hadai is pusztították. Némi megnyugvást hozott a Bethlen Gábor és a bécsi udvar között létrejött nikolsburgi béke, amely szerint Szatmár Szabolccsal, Bereggel, Zemplénnel, az egykori Abony vármegyével és Borsoddal Bethlené lett. Rá egy évre Bethlen Gábor Ecsed várát és Böszörményt a hajdúknak adta, amit II. Ferdinánd is megerősített. 

A Rákóczi-szabadságharccal a szatmári nemesség először szembefordult, azonban midőn Huszt, Kálló, Nagykároly Rákóczinak hódolt, a megyei nemesség is hozzá állott. A romhányi vesztett csata után II. Rákóczi Ferenc itt, Olcvaapátiban látta utószor tisztikarát. 1717-ben mintegy tizenkétezer tatár Erdélyen át Szatmárig jött, s útjában mindent elpusztított. 1727-ben alapították Nagykárolyban a nyolcosztályos gimnáziumot. 1730 májusában Tóth Borka zsarolyáni, 1745-ben Reketye Pila és Varga Anna csáklói lakosokat mint boszorkányokat megégették. 

A XIX. század elején mint másutt, Szatmárban is az adózás és nem adózás kérdése zaklatta fel a kedélyeket annyira, hogy itt Csenger, Cseke és Tyukod közönsége olykor-olykor az ólmosbotokkal is érvelt. Nagy verekedés volt 1832-ben az alispánságra aspiráló Kovács Sándor báró és kölcsei Kende Zsigmond pártja közt. Az utcán főtt a paprikás, folyt a bor és imitt-amott a vér is. Még nagyobb volt a vérengzés 1834-ben, amikor többen súlyosan sérültek, és három halott is lett az áldozat. Ekkor Uray Bálint maradó-, Kovács Ágoston és Ujfalusy Miklós haladópártiak küzdöttek az alispánságért. Kevesebb zajjal választották meg követnek Kölcsey Ferencet, annál több dicsőséget hozott az őt kiküldő vármegyére. 

A szabadságharcból Szatmár vármegye is kivette a részét, a főtiszteken kívül harmincnyolc őrmester, százhat tizedes és hétszázötven ide való közhonvéd nevét jegyezték fel a lajstromokban. A fegyverletétel után Szatmár is átélte az orosz hadjárat nehézségeit. Ez idő tájban vásárolt a vármegyében négyezer holdas birtokot Haynau báró, ki e birtokra az uralkodótól hitbizományt is nyert. Hitbizománya, el nem idegeníthető, fel nem osztható és meg nem terhelhető, csupán egyben örökölhető birtoka volt még a Barkóczy grófi családnak ötezerötszáz és a Károlyi grófi családnak hatvankétezer holdra. 

Gazdasági élet 

A vármegye ipara szórványos, de élénk volt, nagyobb iparvállalatai egy donga- és talpfakészítő telep, egy gőzfűrész és fűrészmalom, egy szeszgyár, egy téglagyár és egy üveggyár voltak, kisebb gőzmalmok és szeszgyárak nagyobb számmal működtek. Legfontosabb volt a bánya- és kohóipar. A vármegyében ugyanis ásványkincs bőven előfordult, Felsőbánya, Nagybánya, Fernezely, Láposbánya és Kapnikbánya vidéke hazánk leggazdagabb bányavidékei közé tartozott, ahol nagy arányban bányásztak aranyat, ezüstöt, ólmot és rezet, előfordult azonkívül ón, kén és kőszén is. A kereskedelem szintén elég élénk volt, fő cikkei bányatermékek, gabonaneműek, fa és faáruk, bor és gyümölcs. 

A mezőgazdaság fő terményei a búza és tengeri voltak, jóval kevesebb volt a rozs és zab, valamint árpa, kétszeres, köles és kender. Említendő még a dohány és a cukorrépa, továbbá hüvelyes vetemények, gyümölcs és dinnye. Az állattenyésztés virágzott, a megyében több mint százezer szarvasmarhát, százhatvanezer juhot, százharmincezer sertést, negyvenezer lovat tartottak, mellette félmilliónál is több szárnyast, és méhkasokból is húszezret tartottak számon. Az erdőségekben sok vad (szarvas, őz, medve), a vizekben sok hal fordult elő, a víziszárnyasok leginkább az Ecsedi-lápban voltak gyakoriak. 

Jelentős települések 

Nagykároly 

Rendezett tanácsú város az Ecsedi-láptól délre, a megye törvényhatóságának, a nagykárolyi járás szolgabírói hivatalának, járásbíróságnak, pénzügyigazgatóságnak és pénzügyőrbiztosságnak, állami állatorvosnak, valamint csendőr-szakaszparancsnokságnak széke. Lakóinak száma 1891-ben tizenháromezer fő volt, néhány száz román és német kivételével mind magyar. Volt itt kegyesrendi főgimnázium, három leánynevelde, árvaház, iparostanonc-iskola, ipartestület és több ipari vállalat, számos közművelődési és jótékony egyesület. A városban jelentős volt a gubásipar és bőripar, fejlett volt a műasztalosság és műlakatosság, melynek készítményei a fővárosban is megjelentek, sőt külföldre is eljutottak. Gyékényekből fonott szatyrokat, kosarakat és kalapokat szállítottak Svájcba és Franciaországba is. Vásárai forgalmasak voltak, a gyümölcs, szőlő, fa és gabona volt a legkelendőbb. 

Nagykároly neve a XIII. században fordul elő először, szoros kapcsolatban a Károlyi családdal, melynek ősi fészke. A Károlyiak érdemeinek jutalmául már Károly Róbert idejében vásárjogot, majd országszerte szabad kereskedési jogot kapott. A Károlyi család Hunyadi Mátyás idejében várkastélyt épített itt, melyet a XVII. század harci villongásai között várrá alakítottak át. 1711-ben Károlyi Sándor nagyarányú telepítést kezdeményezett. A város a XIX. században Szatmárnémetitől némileg hátraszorítva inkább mint a megyei közélet központja játszott szerepet, de azért kereskedelme és ipara is fejlődött. Az itteni, XVIII. századi eredetű gimnáziumba járt Ady Endre, a megyeházán volt jegyző Kölcsey Ferenc. 

Mátészalka 

Nagyközség, járási székhely a vármegye nyugati végén, 1891-ben négyezerötszáz magyar lakossal, a járási szolgabírói hivatal, járásbíróság, adóhivatal és pénzügyőrség székhelye. Volt állami bujasenyvi kórháza, gőzmalma, vasúti állomása, posta és távíróhivatala és posta-takarékpénztára. Itt jelent meg a Mátészalka és Vidéke című hetilap. Ez a település is ikerfalu volt, a X. századi alapítású Szalkából és a belőle két évszázaddal később kinőtt Mátéból jött létre. A földesúri település a XV. században mezővárosi jogot kapott. A hódoltság idején a hadak többször megjárták, a XVIII. század elejére gyakorlatilag lakatlanná vált. A XVIII. század során birtokosai, a Károlyi és a Vay grófok újratelepítették. 

Nagybánya 

Rendezett tanácsú város, járási székhely szabad királyi város címmel a vármegye keleti végében, a Fernezely-patak tág völgyében. Lakóinak száma 1891-ben tízezer fő volt, hetvenöt százalék magyar, húsz százalék román, a többi német, szlovák és rutén. Volt itt kincstári bányaigazgatóság és bányakapitányság, járásbíróság, adóhivatal, királyi közjegyzőség, királyi fémbeváltó és vegyelemző hivatal, továbbá állami főgimnázium, minorita kolostor, városi és bányakórház, többféle jótékony intézet és egyesület, valamint vasúti állomás, posta- és távíróhivatal és posta-takarékpénztár. 

Nevezetes volt az itteni két magyar királyi arany-, ezüst- és ólombánya, mely évenként átlag egy mázsa aranyat, kettő-öt mázsa ezüstöt és tizennégy mázsa ólmot termelt négyszázötven munkással. Ezenkívül működött számos társulati és magán arany-, ezüst- és ólombánya, mindösszesen ötszáz munkással, továbbá elektrolitikus rézkiejtő mű. Jelentős volt továbbá a város agyag-, bőr- és háziipara, különösen a kosárkötés és művirágkészítés a nőegyesület vezetése alatt. A lakosság fő foglalkozása a bányászat, kohászat, szőlő- és gyümölcstermelés volt, kivált a gesztenye terjedt el. 

Az újkőkor óta ismert bányavidék. A királyi bányaváros írásos említése a XIV. században bukkan fel, ekkor még Asszonypataknak hívták. Nagy Lajos több kiváltsággal erősítette meg. Zsigmond Belgrádért cserébe Szatmárnémetivel együtt a szerb despotának adta, akitől a Hunyadiak szerezték meg. Mohács után az Erdélyi Fejedelemség része lett, de a hovatartozásért vívott harcok fejlődését erősen visszavezették. Bethlen Gábor alatt újra virágzott, jelentős céhes ipar alakult ki, protestáns iskolái kulturális központtá emelték. A hódoltság után a református szellemi élet megtört, a bányák kincstári tulajdonba kerültek. A XIX. században ismét lendületet kapott a város, ahol a század végétől az országos hírű festőtelep működött. 

Szatmárnémeti 

Szabad királyi város a Szamos folyó mellett, mely azelőtt Szatmár és Németi városokat különválasztotta egymástól, de a folyó medrének ezen ága utóbb teljesen kiszáradt és nagyrészt beépült, a két város pedig 1712-ben egyesült. Lakóinak száma 1850-ben tizenháromezer lélek volt, 1891-ben huszonegyezer, 1910-ben már harmincötezer fő, kilencvenöt százalékban magyar, valamint néhány száz román és német nemzetiségű. Híres izraelita közössége a lakosság tizenöt százalékát tette ki. 

A város római katolikus püspök, káptalan, továbbá a szatmári járás szolgabírói hivatala, törvényszék, járásbíróság, ügyvédi kamara, egy honvéd dandár és gyalogezred és más közintézmény székhelye volt. Iskolái között volt két főgimnázium, római katolikus hittani intézet és papnevelő, tanítóképző, leánynevelő és kisdedóvónő-képző intézet, iparostanonc-iskola, jezsuita konviktus. Volt még a városban közkórház, irgalmasrendi kórház, püspöki könyvtár, takarékpénztár, kereskedelmi és iparbank, termény- és hitelbank, népbank, gazdák és iparosok szövetkezete, számos közművelődési és közhasznú egyesület és társulat. Itt jelent meg a Szamos, Szatmár, Szatmár és Vidéke, Heti Szemle és Téli Esték című újság. 

A lakosság leginkább mezőgazdasággal, szőlőtermeléssel, iparral és kereskedelemmel foglalkozott, igen fejlett volt a csizmadiaipar (háromszázötven mester) és a tímárság (száz mester), míg a hajdan nagyszámú gubások megfogytak. Az iparosok élénk kereskedést is folytattak, mire egyfelől az ipartestületek árucsarnokai szolgáltak, másfelől az iparosok készítményeikkel messze földet bejártak. 

Az ikerváros a hegyek és az Alföld találkozásánál a XII. században jött létre, német telepes lakói iparral és kereskedelemmel foglalkoztak. II. András a szatmári németeket, kik állítólag Gizella királynével jöttek be, 1203-ban kiváltságokkal ajándékozta meg, ezt V. István 1261-ben továbbiakkal egészítette ki. A török veszély növekedése miatt Zsigmond király Belgrádot erős végvárrá építette ki, cserébe Lazarevics István szerb despotának többek között Szatmár és Németi városokat adta. Lazarevicstől Brankovics György örökölte, tőle a Hunyadiakhoz került, 1481-ben már a Szapolyaiaké, ekképpen Mohács után a formálódó Erdélyi Fejedelemséghez került. János király az ecsedi Báthoryaknak adta, Balassa Menyhért főkapitány azonban Ferdinánd király kezére játszotta, aki azt a Báthory-család Habsburg-párti ágán lévő három fivérnek, Andrásnak, Kristófnak és Istvánnak ajándékozta, kik a Szamos szigetén modern erődítményt emeltek. 

A kalandor Balassa katonáival 1564-ben Kassa vidékére rándulván, Báthory István Váradról szekereken vitt katonákkal a lakosok egyetértésével este meglepte a várost, azt visszafoglalta, az ott maradt németeket felkoncolta és Balassa nejét és gyermekeit megölte. A várat azonban megtartani nem tudta, az ismét királyi kézre került, és a hódoltság végéig rövid megszakításokkal ott is maradt. 

Jelentős szerep jutott a településnek a kuruc mozgalmak alatt. Rövid ideig Thököly bírta, 1703-ban az akkor még császárpárti Károlyi Sándor itt győzte le a kurucokat. Két évre rá már a felkelők kezén volt a vár és a város, ám az erőd lerombolásához 1710-ben maguk a kurucok fogtak hozzá. A még meglévő részben írták alá a szabadságharcot lezáró szatmári békét, ezt követően a várat végleg lebontották. 

A két ikerváros 1712-ben egyesült, és mint ilyen 1715-ben elnyerte a szabad királyi címet. A szatmári római katolikus püspökség 1804-ben alakult meg. A város az egész század során lendületesen fejlődött, a közepén húzódó Holt-Szamost feltöltötték, és területét beépítették. Kereskedelmi szerepe folyamatosan nőtt, iparvállalatok alakultak, és virágzott a szellemi élet. A politikai élet fellendülésére jellemző, hogy 1834-ben az itt tartott megyegyűlésen mondta Wesselényi Miklós azt a beszédet, mely elítéltetését és az országgyűlés föloszlatását vonta maga után. A város kőszínháza 1847-ben nyílt meg. A XIX. század második felében a vidék legnagyobb kereskedelmi és ipari központjává emelkedett.