Vármegyék könyve

Szepes

Az ország északi határán fekvő vármegye volt, területe háromezerhatszáz négyzetkilométer, lakóinak száma 1891-ben százhatvanezer lélek, tízezerrel kevesebb, mint húsz évvel korábban. A lakosok három százaléka volt magyar, huszonnyolc német, tizenegy rutén, a többi, tehát az abszolút többség szlovák. A lakosság csökkenését az Amerika felé irányuló kivándorlás okozta, mely különösen a bányászat visszaesése után vált jelentőssé. Bár a kivándorlók egy része idővel visszatért, és a kivándoroltak tekintélyes pénzösszegeket küldtek az itthon maradt hozzátartozóiknak, a kivándorlás a munkaerő megcsappanása és a munkabérek emelkedése miatt a közgazdasági viszonyokra mégis igen kedvezőtlen hatást gyakorolt. 

A vármegyében a városok száma kiugróan magas volt, nyolc település büszkélkedett ezzel a címmel, ám azokban együttesen is alig több mint harmincezer ember lakott. Volt továbbá tizennyolc nagy- és közel kétszáz kisközség, valamint kétszázhatvan puszta és telep. A települések általában kicsik voltak, kétezernél többen mindössze tizenkettőben laktak. 

A közművelődést illetően a vármegye a kedvezőbb viszonyúak közé tartozott, a hat éven felüli lakosság harmada volt analfabéta, és a tanköteles gyermekeknek csupán nyolc százaléka nem járt iskolába. A vármegye területén összesen kétszázhetvenhat iskola volt, közte egy hittani intézet, négy gimnázium, egy reáliskola, tíz ipari és kereskedelmi iskola, két tanítóképző, három polgári, két felsőbb leányiskola és kétszáznegyvenkettő elemi iskola, továbbá kilenc kisdedóvó, egy árvaház és egy börtöniskola. A népiskolák közül tizenhétben, az összes hét százalékában magyar volt a tannyelv, nyolcvanban (harminchárom százalék) német-magyar, száztízben (negyvenöt százalék) szlovák-magyar, tizenhatban (hét százalék) rutén-magyar, huszonnégyben (tíz százalék) csak szlovák vagy csak német. A szellemi élet központjai Lőcse, Késmárk és Igló voltak. 

Szepes felszíne általában hegyes, nyugati határán emelkedett a szépségéről és vadregényességéről híres Magas-Tátra, egykor hazánk legmagasabb hegysége, melynek gránit alkotta csúcsai a 2600 méteres magasságot is meghaladják. Ez a hegység olyannyira kedvelt üdülőhelye volt az ország lakosainak, annyira kiemelt szerepet töltött be az ország életében, hogy külön részt szentelünk neki. 

A Magas-Tátrához észak felől a szepesi Magura jóval alacsonyabb láncolata csatlakozik, melytől északra a Pienin-hegység terül el a Dunajec híres áttörésével. A Magas-Tátrát dél és kelet felől a Poprád vizétől öntözött lapály határolja, ezt kelet felől a Lőcse-lublói hegység kiterjedt csoportja szegélyezi. Délkelet felé a Branyiszkó-hegység csatlakozik hozzá a híres Branyiszkó-szorossal. A Hernád völgyétől délre a Gömör-szebeni érchegység különböző csoportjai terülnek el. A vármegye nyugati sarkába az Alacsony-Tátra bocsátja végső nyúlványait. 

Folyóvizekben a vármegye gazdag. Főfolyója a Hernád, vele közel párhuzamos folyású a Gölnic, mely jobb felől a Szomolnok vizet veszi fel. A vármegye harmadik főfolyója a liptói határszélen a Magas-Tátrában eredő Poprád, mely a Magas-Tátra összes vizeit magába veszi. Végül a vármegye északi határát mosta a Dunajec folyó, mely a Pienineken áttörve a szépségéről híres szorosban hagyja el az egykori Magyarország földjét. Nagy számmal vannak az egykori Szeben vármegyében tavak is, nevezetesen a Magas-Tára tengerszemei, melyek közül a Hincói-tó, Halas-tó, Tengerszem, Öttó stb. a nevezetesebbek. Ásványos forrásokban a vidék szintén igen gazdag, a leghíresebb fürdők voltak Tátrafüred, Lubló, Szmerdzsonka, Lucsivna, Leibic, Gánóc, Baldóc stb. 

Története 

Szepes vármegye egészen a XIX. századig a középkori eredetű különjogok, kiváltságok és sajátos önkormányzatok hazája volt. A vármegye 1848-ig a „törvényesen egyesült két Szepes vármegye” hivatalos nevét viselte és használta minden kiadványán, mert a nagy megye vagy Sedes Inferior Comitatus Scepusiensis és a kis megye vagy Sedes Superior Nobilium X Lanceatorum Comitatus Scepusiensis (az úgynevezett tízlándzsások kerülete) nevezetű két külön és egymástól független törvényhatóság egyesítése által létesült 1803-ban. De azután is volt még területén 1876-ig három, sőt később négy más, önálló törvényhatóság: a szepesi tizenhat város kerülete, Lőcse és Késmárk szabad királyi és Gölnicbánya szabadalmazott bányaváros, melyek mind véglegesen csak 1876-ban lettek egy törvényhatósággá egyesítve. 

A vidék az újkőkor óta valószínűleg folyamatosan lakott, ennek számos régészeti emléke maradt fenn. A magyarok bejövetelekor azonban gyakorlatilag lakatlan volt az ekkor teljesen folytonos erdővel borított vidék, és kezdetben a magyarok sem települtek ide. 

A XI. század végén, a XII. század elején megindult a magyar betelepülés. Ezen telepesek mint határőrök (székelyek) építették az Eőr, Sztrázsa, Nagyőr nevű őrhelyeket. Hogy pedig magyarok voltak e telepesek, mutatják a máig fennmaradt magyar dűlő- és helységelnevezések, valamint IV. Béla 1243-i kiváltságlevele is, mely nem új jogokat adományoz a széken élő nemeseknek, hanem azok régi időktől való kiváltságait csak megerősíti. Utódaik ezen oklevélre támaszkodva őrizték meg különállásukat, és a Hernád és Poprád folyók mentén elszórtan fekvő néhány helységben lakva alkották századokig az ország legkisebb törvényhatóságát. A szék főispánja rendszerint ugyanaz volt, aki a nagy vármegye élén állott, de alispánját, egy szolgabíróból, esküdtből és jegyzőből álló tisztikarát a többnyire Bethlenfalván tartott közgyűlésen választotta, melyen éppen annyi autonómiával intézte el közügyeit, mint az ország akármilyen nagy vármegyéje. Minthogy csupa nemes lakta a széket, sem adót, sem tizedet nem fizettek, hanem tartoztak a hadba induló királyt tíz fegyveressel kísérni. Később, midőn a hadászati változott viszonyok nagyobb tagolást igényeltek, a lándzsás szék kis csapata a vármegyével egyesülve vonult ki, de akkor is megmaradt a hagyomány által szentesített tízes számnál. 

A vármegye területének nagyobb része ekkor még királyi magánterület volt. A szepesi várról 1129-ből van tudósítás, ekkor említik Borisz herceget, II. István király öccsét, mint annak grófját. A XII. század folyamában kezdődött a németek betelepülése, 1190-ben Késmárk, városaik egyike már létezett. A telepesek eleinte erdőirtással nyert földeiken mezőgazdasággal, később kézműiparral és kereskedelemmel foglalkoztak, és szorgalmuk által csakhamar virágzó községekké lettek. Valamivel később és más vidékekről jöhettek a más nyelvjárással, más etnikus jelleggel bíró, a hét szebeni bányavárost alapító németek, akik a vármegye déli részén fekvő érchegységek völgyeiben telepedtek le, és ott a századokig virágzó bányászat alapját vetették meg. Őket a más németektől való megkülönböztetésül «Gründler»-eknek nevezték, és Gölnicbánya, Szomolnok, Krompach, Svedlér, Stoósz, Remete és Merény városokban laktak. Autonóm egységgé soha nem alakultak, és nemsokára nagyrészt földesúri fennhatóság alá kerültek. 

A tatárok végigdúlták a vidéket, de a lakosság nagy része Jordán gróf vezérlete alatt a Hernád melletti Létánhegyre menekült, ahol sikeresen védekeztek a portyázó tatárhordák ellen. A vész elmúltával, 1271-ben V. Istvántól a jövendő évszázadokra kiható kiváltságlevelet nyertek. Fontos szerepük jutott Károly Róbert Csák Máté elleni küzdelmeiben, a király 1312-ben egy oklevelében maga elismerte, hogy rozgonyi győzelmét leginkább a szebeniek hősiességének köszöni. 

Zsigmond király a szebeni városok közül tizenhármat, a lublói várat és uradalmat Podolin, Gnezda és Lubló városokkal együtt 1412-ben Ulászló lengyel királynak harminchétezer garasért zálogba adta. A lengyel uralom alá került városok vezetője, a sztaroszta (helytartó) Lublón székelt. Idegenben is megtartották a Grafenstuhlnak nevezett tartományi gyűléseket, választott gróf alatti önkormányzatukat, így együvé tartozásuk teljes érzetét is, noha elszórtan feküdtek, mint egyes enklávék az egész vármegye területén. Háromszázhatvan évig maradtak a városok lengyel uralom alatt, és csak 1772-ben kerültek vissza az anyaországhoz, amidőn Mária Terézia Lengyelország első felosztásánál nemcsak e városokat, hanem egész Galíciát elfoglalta. 

Mátyás király 1465-ben Szapolyai Imrének adományozta a szepesi váruradalmat és ezzel a szepesi grófságot, ami mélyre ható politikai és társadalmi következményeket idézett elő, az addig önálló városok úri fennhatóság alá kerültek, és a szász telepesek kiváltságaival bíró lakók jobbágyokká lettek. Ugyanezen birtokot kapta 1531-ben Thurzó Elek országbíró, majd Csáky István tárnok, kinek utódjai még az előző századfordulón is éltek a szepesi főispán címével, és kiknek kezében megmaradt birtok tetemes része. 

A török világ közvetlen bajaitól ugyan ment maradt Szepes, de annál többet szenvedett a két király harcaiban és a kuruc mozgalmak alatt. Évekig tartó véres harcok folytak itt a Ferdinánd- és János király-pártiak között, melyek a Ferdinánd-párti Lőcse és János-párti Késmárk városok árulerakási szabadalma miatti súrlódásokból kiindulva a két város között nyílt háborúvá fajultak, és melyek egy időben az egész vármegyét két egymással keményen harcoló ellenséges táborrá osztották. Nem kevesebb bajt hoztak a vidékre a reformációval járó küzdelmek, valamint a kuruc mozgalmak, annál is inkább, mivel Thökölynek tulajdonképpen Szepes volt a hátországa, birtokainak java része itt feküdt. 

Midőn Mária Terézia az elcsatolt városokat visszaszerezte, az egységes megyei igazgatást is megpróbálta létrehozni, de a városoknak sikerült kieszközölniük, hogy nem a vármegyébe kebeleztettek, hanem Lubló, Gnezda és Podolin városokkal 1778-ban tizenhatra emelve, most már a Tizenhat Szepesi Város Kerületének neve alatt, mint külön és önálló törvényhatóság alakult újjá. Így maradt ez József császár 1786-i intézkedéséig, amidőn a kerületet a szabad királyi városokkal és a tízlándzsás székkel együtt a vármegyébe kebelezték. József halála után a régi rend, a vármegyének öt külön közigazgatással bíró testületre való tagolása ismét helyreállott. Komoly ellenállást legyőzve a kormány 1803-ban megszüntette a tízlándzsás kerület önállóságát, de a tizenhat város kerülete és a többi törvényhatósági joggal bíró szabad királyi város végleges beolvadása csak 1876-ban történhetett meg. Kárpótlásul olyan kis lélekszámú városok is megtarthatták címüket, mint az ezer főnél alig népesebb Poprád. 

Gazdasági élet 

Ásványkincsekben a vármegye igen gazdag volt, és bár a bányászat az előző századfordulón már korántsem volt olyan virágzó, mint hajdan, mégis sokaknak nyújtott megélhetést. A bányászat fő tárgya a vas volt, főleg Szomolnok, Szlovinka, Merény, Igló és Teplicska körül. Bányásztak még ezüstöt és kéntartalmú rézércet (Gölnicbánya, Szlovinka, Krompach), valamint sárgarézércet Igló, Szlovinka, Zsakaróc és a Gölnic völgyében. 

Az ipar fejlődőben volt, a megye jelentős gyárai a szomolnoki dohánygyár (kilencszáz munkás), a késmárki vászon- és damasztgyárak, több fonó- és szövőgyár, posztógyár, műmalom, három burgonyakeményítőgyár, tizenegy sörfőző, három papírgyár, egy gipszmű és hetven szeszgyár. A régebbi virágzásához képest visszaeső vasipar még így is jelentékeny volt, főbb vállalatai a gölnicbányai Máriahuta, krompach-hernádi, prakfalvi és sztracenai nagy vasgyárak és kohók, a merényi, óvizi és szepessümegi vasgyárak, a káposztafalvi és svedléri vashámorok, továbbá a gölnicbányai lánc-, vasáru- és szeggyárak és a mateóci lóvakaró-, pléháru- és gépgyár. Némi jelentősége volt a faiparnak is. A hajdan híres kézműipar és kisipar az előző századfordulóra nagyon hanyatlott, csak a bélai cipészipar, a késmárki, podolini takácsipar, a leibici posztóipar s a bányavárosok kovácsipara érdemelt említést. 

Az egykori vármegye földje általában sovány és az éghajlat zordsága, valamint a magas fekvés miatt kevéssé termékeny. Terményei közül legelterjedtebb volt a zab és árpa, a nemesebb gabonafajok közül a rozs, míg búza alig fordult elő. Rendkívül nagy volt ellenben a burgonya termelése, volt még len, hüvelyes vetemények (különösen jó borsó), tatárka stb. 

Szepes erdőségei igen kiterjedtek voltak, de az okszerű gazdálkodás hiányában csak igen keveset jövedelmeztek. Az erdőöv felső határát a törpefenyő jelölte, melyen túl a Magas-Tátrában már teljesen havasi vegetációt találunk. Szőlő a vármegyében nem termett, gyümölcs is csak kevés helyen és csak egyes fajok. Kiterjedtek voltak ellenben a havasi legelők, az állatállomány mégis csökkenőben volt, különösen a juhoké esett vissza. Vadakban (őz, nyúl, zerge, medve, stb.) a megye bővelkedett, a halak közül pisztráng és lazac igen gyakori volt. 

Jelentős települések 

Lőcse 

Rendezett tanácsú város szabad királyi címmel, a vármegye székhelye. Lakóinak száma 1891-ben bő hatezer fő volt, a nagymérvű kivándorlás folytán erősen csökkenő. A polgári lakosság közt volt ezer magyar, kétezer német és háromezer szlovák. A város számos közintézménynek volt székhelye, volt benne katolikus főgimnázium, állami főreáliskola, állami felsőbb leányiskola, községi iparostanonc-iskola, továbbá minorita szerzetház, több kórház, takarékpénztár és a szepesi hitelbank. Kulturális életének jelentékeny tényezője volt az itt székelő számos egyesület és társulat, közte a Szepes vármegyei történelmi társulat, továbbá a színház és a Szepesi Hírnök című magyar és német nyelvű hetilap. Volt több iparvállalata is, közte sörgyár, két könyvnyomda, téglavető, malmok stb. 

A szászok által II. Géza idejében, a XII. században alapított város mai helyétől délre, az „Alte-Leutsch” nevű dombon volt, de ezt a tatárok feldúlták. A megmenekült lakók a tatárjárás után a mai Lőcsét 1245-ben alapították. Csák Máté ellen 1312-ben innen indult Károly Róbert a győzelmet részére kivívó szászok élén a rozgonyi mezőre. Az Anjouk korában szabad királyi város, amely nagy ipari és kereskedővárossá fejlődött, és az 1335-ben lezajlott visegrádi királytalálkozó után a nemzetközi kereskedelembe is bekapcsolódott. 

A XV. században rendkívül meggazdagodott Lőcse tagja lett az öt felső-magyarországi bányaváros szövetségének, a Pentapolisznak. Kézművesei harminc céhbe tömörültek, közülük országos hírűek voltak a lenszövő, posztóverők és ötvösök. A XVI. század pártviszályai közben Lőcse a Habsburgok kitartó híve volt, és mikor Kassa Szapolyaihoz állott, a királyi Felső-Magyarország központjává lett, és ezen állását a szatmári békéig megtartotta. 

A város polgársága korán csatlakozott a reformációhoz. A XVII. században gyakorlatilag tisztán evangélikus lakossága volt, amely Habsburg-hűsége mellett is rokonszenvezett a protestáns Erdéllyel. A városban híres nyomdák és iskolák működtek, tovább erősítve Lőcse pozícióit. 

A Rákóczi-szabadságharc hadserege a várost elfoglalta, és öt éven át meg is tartotta. Ekkor állotta ki Lőcse az utolsó ostromot, midőn 1710-11-ben Löffelholz császári tábornok három hónapon át lövette. Ezen ostrom szolgáltatta a tárgyat Jókai Mórnak A lőcsei fehér asszony című regényéhez. Lengyelország felosztása az oda irányuló kereskedelmet is megakasztotta, a bányászat is hanyatlott, minek következtében a város fejlődése megtorpant, sőt visszaesett. Ennek következtében viszont igen sok műemléke fennmaradt, főtere ma európai nevezetesség. 

Késmárk 

Rendezett tanácsú város a Poprád folyó jobb partján, lakóinak száma 1891-ben ötezer lélek volt, közte hatszáz magyar, ezer szlovák, a többi német. Volt evangélikus főgimnáziuma nagy könyvtárral, polgári és középkereskedelmi iskolája, állami műszövő-iskolája, tanonciskolája, járásbírósága, adóhivatala. Ipara igen élénk volt, legnevezetesebb ipartelepe a Wein-féle damaszt- és vászongyár, mely összesen közel hatszáz munkást foglalkoztatott. Volt itt továbbá még két kisebb vászongyár, lenfonó- és szövőgyár, fehérítőgyár, több durvaposztó-gyártó, ablakredőnygyár, vasöntöde, halkonzervgyár, burgonyakeményítő-gyár. 

A lőcsei krónika már 1190-ből említi itt egy apácazárda építését. A város elődje egy magyar, egy szláv és egy szász telep egyesüléséből nőtt ki. A tatárjárás ezt elpusztította, a helyén létrejött települést most már tisztán szászok hozták létre, akik osztoztak a szepesi szászoknak V. István által 1270-ban adott és Károly Róbert által 1312-ben megerősített kiváltságaiban. Nagy Lajos szabad királyi várossá emelte, Zsigmond a Nápolyi László által okozott zavarokban tanúsított hűségéért további kiváltságokat adott neki, I. Ulászló 1440-ben Lengyelország egész területén szabad kereskedésre jogosította a város polgárait. Ezek birtokában Késmárk a provincia fővárosának, Lőcsének erős vetélytársává nőtt. Ezzel párhuzamosan a kultúrának is jeles központja lett, iskolák, nyomdák jöttek itt létre. 

A XV. század elején a város területén, közvetlenül a város felső részéhez a husziták és lengyelek ellen védelmül királyi vár épült, de a husziták elfoglalták, megerősítették, és Mátyás csak súlyos váltságdíjért tudta visszaváltani. Az I. Ferdinánd és Szapolyai János közötti küzdelemben Késmárk az utóbbihoz állott, de mikor Szapolyai Lengyelországba menekült, a város Ferdinánd kezére került. Szapolyai 1530-ban visszafoglalva a várat, azt a várossal együtt Laszky Jeromosnak adományozta, tőle a Thököly családhoz került, és a vár meg is maradt az ő kezükön Thököly Imre bukásáig. A Habsburg-párti Lőcsével szemben Késmárk fokozatosan elveszítette kiváltságait. A XVIII. században kétszer égett le a város, és a csapást csak nehezen vészelte át. A XIX. század második felében azonban ismét fejlődésnek indult, régi textilipara fellendült, kereskedelme megélénkült. 

Igló 

Rendezett tanácsú város a Hernád bal partján, járási székhely, 1891-ben bő hétezer lakossal, köztük nyolcszáz magyar, kétezer-háromszáz német, a többi szlovák. Volt állami tanítóképző intézete, főgimnáziuma, polgári fiú- és leányiskolája, tanonciskolája, mű- és gőzmalma, nagy mechanikai szövő-, fadoboz-, szesz- és keményítőgyára, vasúti állomása, posta- és távíróhivatala és posta-takarékpénztára. Határában mintegy ötven kisebb vas- és rézércbánya volt. A várostól nem messze fekvő Iglóhután a század végén nyaralótelep létesült Iglófüred néven. 

A tatárjárás után alapították szász telepesek, innen az egykor használt Villa Nova (Újfalu) neve. Károly Róbertnak a szepesi szászok részére V. István által kiadott szabadságlevelet megerősítő okmányában „Neudorff” néven a huszonnégy szepesi város közt szerepel. Nagy Lajos király 1358-ban Iglót szabad bányavárossá tette, amely csatlakozott a felvidéki bányavárosok szövetségéhez. Zsigmond 1412-ben elzálogosította Lengyelországnak, és annak birtokában maradt 1772-ig, de a kuruc mozgalmakból így is kénytelen-kelletlen kivette a részét. Közben jelentős kereskedelmi központtá fejlődött, ahol a céhes ipar is virágzott. Nevezetesek voltak az iglói harangöntők, akik messze külföldre is dolgoztak. 

A magyar koronához visszakerült város a már korábban említett tizenhat város szövetségének központja, a szepesi gróf székhelye lett. II. József rövid időre megszüntette az új grófságot, Szepes vármegyébe olvasztva azt be, de halála után a régi rend helyreállván, Igló újra visszanyerte korábbi állását, és meg is őrizte a közigazgatási reformig. A XIX. század végén a város fejlődése új lendületet vett, a környék egyik ipari központjává alakult. 

Poprád 

Rendezett tanácsú város, 1891-ben ezerkétszáz német, szlovák és magyar lakossal, sör- és malátagyárral, papiros- és burgonyakeményítő gyárral. Volt vasúti állomása (innen kocsiút vitt fel Tátrafüredre), posta- és távíróhivatala, telefonállomása és posta-takarékpénztára. A vasúti állomás közelében volt a klimatikus gyógyhelyként híressé lett Husz-park, benne a Magyarországi Kárpát-egyesület tulajdonában levő kárpáti múzeum épülete. A település már a tatárjárás előtt lakott volt, az ekkori lakosság azonban szétfutott, Poprádot németek alapították újra. Kezdetben mezőgazdasággal és lenszövéssel foglalkoztak, a XVI. századtól rezet is bányásztak. Egyike a hajdani 16 szepesi városnak. 

Szepesváralja, Szepes vára 

Rendezett tanácsú város, járási székhely, 1891-ben bő háromezer lakóval (közte száz magyar, nyolcszáz német, a többi szlovák). Volt takarékpénztára, tanonciskolája, sörfőzője, vasútállomása, posta- és távíróhivatala. Egyike volt a tizenhat szepesi városnak. Székesegyházában híres középkori (1317) falfestmény van. 

Közvetlenül a város felett különálló hegyen Szepesvár nagy kiterjedésű romjai állnak. A vár a XIII. században több szakaszban épült, és már ebben a században a megye központja, a szepesi ispán székhelye lett. A XV. században a Szapolyai család birtoka, hatalmas uradalmuk központja. Az ő idejükben jelentősen kibővített várban született Szapolyai János király. A XVI. században a Thurzóké, akik reneszánsz stílusban építették tovább. A XVIII. században hadászati jelentőségét elveszítette, lassú romlásnak indult, de így is az egykori Magyarország egyik legnagyobb erődmaradványa. 

Podolin 

Azelőtt egyike a tizenhat szepesi városnak, a millenniumkor nagyközség, 1891-ben ezerhatszáz német és szlovák lakossal. Volt kegyesrendi kolostora és katolikus algimnáziuma, gőzfűrésze, vasúti állomása, posta- és távíróhivatala és posta-takarékpénztára. A tatárjárás után németek alapították, már a XIII. században városi kiváltságokat kapott, 1412-től szabad királyi város. Zsigmond király elzálogosította, ez azonban fejlődését nem gátolta, a XVII. században már gimnáziuma volt, és számos céh működött benne, a legrégebbi 1415 óta. A XIX. században jelentőségét elveszítette, történelmi jellegét azonban megőrizte.