Vármegyék könyve

Szilágy

Magyarország erdélyi részének vármegyéje volt, területe háromezer-hatszáz négyzetkilométer, lakóinak száma 1891-ben százkilencvenezer lélek, tízezerrel kevesebb, mint húsz évvel korában. A lakosok egyharmada volt magyar, hatvan százaléka román, valamint összesen hétszázaléknyi szlovák, német és egyéb nemzetiségű. Területe hat szolgabírói járásra oszlott, és volt benne két rendezett tanácsú város, négy nagy- és kétszáznegyven kisközség. A települések általában kicsinyek voltak, kétezernél többen csak hatban laktak. A legnépesebb volt a székhely Zilah hatezer-ötszáz és Szilágysomlyó négyezerötszáz lakossal. 

Népoktatás tekintetében a vármegye nagyon hátramaradt, a tanköteles gyermekek negyven százaléka nem járt iskolába, és a hat éven felüli férfinépesség kétharmada, a nők háromnegyede nem tudott írni-olvasni. Ez az arány az egyik legrosszabb volt az egész országban. A vármegyében összesen háromszázhuszonhat iskola volt, közte egy algimnázium, egy főgimnázium, hat ipari és kereskedelmi iskola, két polgári és kétszázkilencvenegy elemi népiskola, valamint tizenegy kisdedóvó. 

Az egykori Szilágy vármegye túlnyomóan hegyes, csak északnyugati részébe nyúlik be az Alföld a Kraszna völgyében meglehetős messzire dél felé. Hegyágai délen félkörben húzódnak, és a legmagasabb csúcsok sem érik el az ezer métert. A vármegye keleti része a Szamos termékeny, tág völgye. Folyóvizei közül legnagyobb a Szamos, de a vármegye főfolyójának a Kraszna tekinthető, mely a Meszes-hegységben ered, és egész hosszában keresztülfolyik rajta. Jelentős vizek még északon a Nagy-Ér, nyugaton a Berettyó, továbbá a vármegye belsejében a Zilah, keleten a Szilágy és Egregy. Az Ér vidékén kiterjedt mocsarak voltak. Ásványos forrás számos fakad, melyek közül figyelmet érdemeltek a zálnoki és zoványi fürdők. 

Története 

Szilágy vármegye 1876-ban jött létre a kétezerkétszáz négyzetméter területű, Zilah székhelyű Közép-Szolnok, a bő ezer négyzetméter kiterjedésű, Szilágysomlyó székhelyű Kraszna vármegye, Doboka vármegye egy járása és két Kolozs vármegyei község összevonásával. Mint a többi új megye esetében, itt is az volt a cél, hogy az országos átlaghoz (kerekítve négyezernégyszáz négyzetkilométer) közelítő, földrajzilag viszonylagos egységet alkotó, ugyanakkor történetileg belső kapcsolatban álló közigazgatási egység jöjjön létre. Országos szinten nem minden feszültség nélkül zajlott le ez a folyamat, a Tisza Kálmán vezette kormány azonban minden esetben képes volt megkötni azt a kompromisszumot, amelyet az érdekeltek többsége elfogadott vagy legalábbis tudomásul vett. Érdekesség, hogy a közigazgatási reform mindössze három vármegye (Szepes, Komárom, Esztergom) területét hagyta érintetlenül, az összes többi valamilyen változást szenvedett el. 

Ha a vármegye történeti léptékkel mérve nem is régi, a Szilágyság, mint politikai-néprajzi-gazdasági tájegység annál nagyobb múltra tekinthet vissza. A területén fekvő Kraszna vármegye valamikor a XI–XII. század fordulóján jött létre. Közép-Szolnok önálló vármegyei élete a XV. századdal kezdődik, addig csak része volt az egységes Szolnok vármegyének, mely Déstől a Tiszáig terjedt, és melynek már a XII. század végéről írott emléke maradt fönn. Valószínű, hogy ez az óriási terület előbb Külső és Belső, később Külső, Közép és Belső részre oszlott. Az is valószínű, hogy mind a három részt külön-külön tisztikar igazgatta, de egy főispán (a XIII. század közepétől a XV. század közepéig állandóan az erdélyi vajda) alatt. Közép-Szolnok nevével találkozunk már 1416-ból, de külön közép-szolnoki főispánt az 1451 előtti időkből nem ismerünk. A két vármegye területi viszonyairól való rendszeresebb ismereteink is ez idővel, a Hunyadiak korával kezdődnek. 

A mohácsi vész Kraszna és Közép-Szolnok vármegye későbbi államjogi viszonyaira nézve igen mélyreható következményekkel járt. Amint a királyválasztás fölött meghasonlott ország két részre vált, és Erdély a portának adózó külön fejedelemséggé lett, az 1538-iki nagyváradi békekötés több magyarországi vármegyével együtt e kettőt is Erdélyhez csatolta, de csak János király életére. Az Izabella és I. Ferdinánd között kötött egyezség értelmében 1551-ben jogilag csakugyan visszakerültek Magyarországhoz, azonban az 1570-i speyeri békeszerződés ismét Erdélynek ítélte, és Máramarossal együtt János Zsigmondnak adta mint magyarországi részeket (Partium Regni Hungariae), röviden Részeket (Partium). Majd aszerint, amint a nemzeti és vallási küzdelmekben a szerencse a Habsburg-királyok vagy az erdélyi fejedelmek felé fordult, a Részek is újból meg újból visszaszálltak Magyarországra, vagy ismételten Erdélyhez kerültek. Az utóbbi helyzetet rögzítették a prágai (1595), a bécsi (1606), a nagyszombati (1615), a nikolsburgi (1622) és a linzi (1645) békekötésekben. 

Az, hogy Kraszna és Közép-Szolnok a jelzett korszakban az erdélyi fejedelmek kormánya alá tartozott, két nevezetes következménnyel járt: elterjedt és megszilárdult benne a reformáció, és 1660-ig mentes volt a törökök közvetlen zaklatásától. Ekkor, Rákóczi György kudarcba fulladt lengyelországi hadi vállalkozása nyomán a török politika megváltozott, gyakorlatilag megvonta a fejedelemség önálló államiságát, és területéből egy jelentős részt teljesen elszakított. 

Keservesen megfizette a beállott változás árát a Partium, amelynek így a török hódoltság nyomában járó pusztulásból is bőséges mértékben ki kellett vennie a maga részét. Nagyvárad, Erdély kulcsa török kézre került, és hiába fogadta el, hiába erősítette meg Ali pasa Várad megadásának föltételei közt az is, hogy Váradon és az ahhoz tartozó jószágokon kívül semmit el nem vesz, az 1661-i szászrégeni országgyűlésen már felolvasták a budai pasának azt a levelét, melyben tudatja az erdélyi rendekkel, hogy a szultán Kraszna és Közép-Szolnok vármegyéket alárendelte a váradi pasának. Aki ugyanezen év júniusában el is rendelte, mégpedig erős fenyegetések kíséretében, hogy Bihar, a három Szolnok és Kraszna vármegyék összes városai és falvai haladék nélkül behódoljanak. 

Hasztalan írtak a rendek és maga Apafi fejedelem is a nagyvezérnek és a szultánnak, hogy Kraszna és Közép-Szolnok sohasem tartozott Váradhoz, 1665 legelején már úgy írt Teleki Mihály Krasznáról és Közép-Szolnokról, mint egészen elfoglalt vármegyékről. Egy egykorú okiratban kilencféle adónem van följegyezve, amellyel a föld népe a töröknek tartozott. Ezenkívül árendát (bérleti díjat) fizettek a magyar földesúrnak, dézsmát a kincstárnak. Maguk a vármegyék panaszkodtak, hogy még a somlyai és csehi végvárak őrségei is garázdálkodnak a vidéken. 1674-től kezdve még a bihari kuruc és a szatmári és bélteki labanc csapatok is zsákmányolták a Szilágyságot.

A váradi pasa részére 1687-ben szedtek adót utoljára a hódoltsági helységektől, de ezzel nem szakadt vége e vidék sanyargatásának, mert Erdély a Partiummal együtt osztrák tartománnyá lett, sőt ez utóbbit még Buda visszavétele előtt elözönlötték Caraffa hadai, és semmivel sem bántak vele jobban, mint a törökök. E szomorú korszakban és rákövetkezett kuruc világ alatt maga a nemesség egy része is otthagyta a Szilágyságban birtokait és elköltözött, a nép meg egész falvakat hagyott pusztán, és elbujdosott. Csak Közép-Szolnokban negyven falu maradt lakatlanul. Az elpusztult falvakat később románokkal telepítették be. Ez meg az Anjouk alatt történt nagyobb arányú román telepítés okozta, hogy e vidék népessége az előző századfordulóra erősen román többségűvé vált. 

Erdély 1687-ben visszakerült a magyar király hatalma alá, és vele a Partium is. Mindazáltal 1733-ig a Részek csak adózási tekintetben tartoztak Magyarországhoz, a közigazgatás egyéb ágaira nézve az erdélyi kormány alatt állottak, noha az 1715., 1723. és 1729. évi törvények a teljes közigazgatási visszacsatolást is elrendelték. E kettős függést az 1733-ban kelt Carolina Resolutio megszüntette ugyan, de nem az említett törvények értelmében, hanem a magyar országgyűlés és az illető Részek megkérdezése, tudta nélkül ellenkezőleg úgy, hogy a Szilágyságot is egészen Erdély alá rendelte. Az 1741. és az 1751. évi országgyűlésen a rendek törvénycikk formájában tiltakoztak ez ellen, és ismételten elrendelték a visszacsatolást, de siker nélkül. 

A két haza karai és rendei lassanként arra a meggyőződésre jutottak, hogy a Részek tényleges visszacsatolása csak Erdélynek Magyarországgal való teljes uniója esetében várható. Az érintett vármegyék gyűlésein ismételten szorgalmazták az uniót, hasonlóképpen a magyarországiak, de minden eredmény nélkül. Utóbb már a két haza országgyűlései is ilyen formában foglaltak állást, de ennek sem lett foganatja. 

A megoldást az 1848-as országgyűlés VI. törvénycikke hozta meg, amely így szól: „Ő Felsége az 1836. évi 21. törvénycikk azonnali végrehajtását nádor királyi helytartó ő fensége közbenjárására kegyelmesen elrendelvén határoztatik, hogy Kraszna, Közép-Szolnok és Zaránd vármegyék, Kővár vidéke és Zilah városa a jelen törvénynek azon törvényhatóságokbani kihirdetése napjától minden tekintetben Magyarország elválhatlan egészítő részeit képezik. S ennek következtében a nevezett hatóságoknak az erdélyi kormányszék, kincstár s főtörvényszék iránti minden függése s minden viszonyai végkép megszüntetvén, azok a magyar felelős ministerium s magyar főtörvényszékek hatósága alá helyeztetnek.” A VII. törvénycikk pedig de facto magát Erdélyt egyesítette Magyarországgal, amelyhez hamarosan a királyi szentesítés is megérkezett. 

A visszacsatolást 1848 májusában Wesselényi Miklós báró mint királyi biztos végre is hajtotta, de a szabadságharc leverése után az osztrák kormány, hogy a magyar királyságot szétdarabolja, súlyát gyöngítse, ismét elszakította Magyarországtól Erdélyt és ezzel együtt Közép-Szolnok, Kraszna vármegyéket is. Az első császári nyílt parancs 1849. július 19-én e két megyét Zaránddal, Kővár vidékével és Zilah városával együtt Wohlgemuth erdélyi polgári és katonai kormányzó alá helyezte, és csak 13 esztendő múlva, az 1862. március 15-én kelt császári rendelet következtében szakadtak el véglegesen Erdélytől. 1876-ban pedig, mint említve volt, Közép-Szolnok és Kraszna vármegyékből, továbbá Zilah városából és Doboka vármegye egy részéből megalkotta a magyar törvényhozás Szilágy vármegyét. 

Gazdasági élet 

A megyének ásványkincse az építőkövön kívül nemigen akadt. Az ipar jelentéktelen volt, nagyobb iparvállalatnak tizennyolc gőzmalom, kilenc mezőgazdasági szeszgyár, több vízimalom, néhány ecetgyár, egy olaj- és egy konyakgyár számított. Nagyon elterjedt a pálinkafőzés, a fazekas- és gubásipar. A háziipar egyes ágai sikeresek voltak, Szilágysomlyó táján nyírfából kanalakat, teknőket készítettek, a faipar leginkább a Réz-, Bükk- és Meszes-hegységben terjedt el. A hiteligények kielégítésére két bank, öt takarékpénztár és két szövetkezet szolgált. A kereskedelem gyümölcs, bor, fa, kisebb mértékben gabona forgalmára szorítkozott. 

A földművelés leginkább a vármegye lapályos részén és alacsonyabb dombvidékén virágzott, legjobb gabonatermő vidékei a tasnádi lapály és a tágasabb völgyek voltak. Legtöbb búzából termett, jóval kevesebb zab és rozs, még kevesebb kétszeres és árpa, ellenben igen sok volt a kukorica, termeltek még dohányt, kendert, cukorrépát. A gabona Szilágycsehen, Szilágysomlyón, Tasnádon és Zilahon került piacra, de nagyobbára csak helyi fogyasztásra szolgált. A mezőgazdaság fejlesztését célozta a vármegyei gazdasági egyesület. Legelő és rét sok volt, főleg a havasokban. A szőlőművelés főképpen a Tasnád körüli dombokon és a Bükk-hegység lankás hegyoldalain volt elterjedve, de a filoxéra pusztításai folytán csaknem teljesen megszűnt, a szőlőültetvények területe hatezer hektárról háromszázra esett vissza, az új termesztési módszerek csak lassan terjedtek el. 

A gyümölcstermelés Zilah, Szilágysomlyó és Kraszna vidékén volt jelentős, különösen sok és jó alma és szilva került piacra. Az erdők a szakszerű kezelés hiánya miatt általában véve nem voltak jó állapotban, de az állami erdőgondnokok kinevezésével megkezdődött a javulás. Állatot átlagos mértékben tartottak, szarvasmarhából szinte csak a magyar fajtát. Viszonylag sok volt a bivaly és a lakossághoz képest feltűnően kevés a ló (húsz lakosra egy állat, a szomszédos Szatmárban nyolc, Csanádban öt lakosra egy). Sertést, birkát, kecskét inkább csak családi szükségletre neveltek, baromfit hasonlóképp, kivitelre nemigen jutott. 

Jelentős települések 

Zilah 

Rendezett tanácsú város a Zilah patak mellett, három szűk völgyben és az ezeket őrző dombokon. Lakóinak száma 1891-ben hatezerötszáz lélek volt, bő kilencven százaléka magyar, háromszáz román és pár tucat német és szlovák. A zilahiak között messze földön híresek voltak a gubások. Itt székelt a vármegye törvényhatósága, a járási szolgabírói hivatal, a királyi törvényszék, járásbíróság és ügyészség, pénzügyigazgatóság és számos egyéb közintézmény. Volt a városnak főgimnáziuma, tanítóképző intézete, községi polgári fiúiskolája és ipariskolája, állami faiskolája, magyar királyi erdőgondnoksága, vármegyei közkórháza, adóhivatala, Wesselényi-egyesülete és számos más egyesülete, vármegyei múzeuma, takarékpénztára, gőzmalma, könyvnyomdája, vasúti állomása, posta- és távírdahivatala és posta-takarékpénztára. Itt volt a Germán-féle első magyar labdagyár, mely külföldre is exportálta készítményeit. Itt jelent meg a Szilágy című hetilap. 

Zilah első okleveles említése a XII. századból való, nem sokkal később Anonymus Gestájában is szerepel. A Meszesi-kapu vámhelye volt, mely a tatárjáráskor elpusztult, ám újjáépült. A XV. századtól mezőváros pallosjoggal. A hódoltság alatt hol a fejedelemség, hol a királyi Magyarország tartozéka volt. A város református temploma 1246-ból való. A Király utcában állott Kerekes Sándor nyugalmazott gimnáziumi igazgató háza, melyben XII. Károly svéd király 1711-ben megpihent, midőn a benderi vesztett csata után Erdélyen át menekülve Zilahon átlovagolt. 

Kraszna 

Nagyközség, járási székhely, 1891-ben bő háromezer magyar lakossal, járásbírósággal és adóhivatallal, posta- és távíróhivatallal, posta-takarékpénztárral. A település első okleveles említése 1090-ből való, főesperesség székhelye, vára ispánsági székhely, ispánjáról a XII. században történik említés. A tatárjárás után vezető szerepét elvesztette, földesúri birtokká lett. A hódoltság idején Erdély része. Itt volt birtokos Cserey Farkas, aki a XVIII. század végén füvészkertet alapított Krasznán. A nála vendégeskedő Kazinczy egyik művében részletesen írt Cserey kertjéről, udvarháza műkincseiről és könyvtáráról – mindez azonban a szabadságharcban leégett, a kert elenyészett. 

Szilágysomlyó 

Rendezett tanácsú város, járási székhely a Kraszna folyó mellett, 1891-ben négyezerötszáz lakossal, közte háromezerhatszáz magyar, kilencszáz román. Volt járásbírósága és adóhivatala, közjegyzősége, községi algimnáziuma, ipariskolája, takarékpénztára, több szeszgyára, vasútja, posta- és távíróhivatala és postatakarékpénztára. Itt jelent meg a Szilágy című hetilap. 

A település határában találták száz év különbséggel a két híres szilágysomlói kincset, lényegében ugyanannak a leletegyüttesnek két részét, amelyet feltehetően Róma küldött a gepida uralkodónak, és talán a hunok támadása idején rejtették el. A település első okleveles említése a XIII. századból való, vára, melyet a törökök a XVI. században leromboltak, szintén ekkor épült. A hódoltság alatt Kraszna vármegye székhelye, ahol Báthory István reneszánsz várkastélyt emeltetett, egyúttal minorita kolostort és templomot is alapított. 

Tasnád 

Nagyközség, járási székhely, 1891-ben közel négyezer magyar és román lakossal, járásbírósággal és adóhivatallal, takarékpénztárral. Volt vasútja, posta- és távíróhivatala és postatakarékpénztára. Jó bort termelt, élénk vásárai voltak. A XIII. század óta ismert település a XV. századtól mezőváros, az erdélyi püspökök birtoka. A község református templomát 1476- ban Vingárdi Geréb László erdélyi püspök építtette. 

Zsibó 

Kisközség, járási székhely, 1891-ben kétezerháromszáz magyar és román lakossal, járásbírósággal, vasúttal, posta- és távíróhivatallal és posta-takarékpénztárral, mezőgazdasági szeszgyárral, ipariskolával. A XIV. század vége óta ismert település a XVI. századtól mezőváros. Báthori István fejedelem 1584-ben Wesselényi Ferencnek adományozta, azután a XX. századig a Wesselényiek a legjelentősebb birtokosok, szép barokk kastélyuk ma is áll. A zsibói bölény nevezettel idősebb Wesselényi Miklóst illették, aki az utolsó erdélyi feudális nagyurak egyike volt, apja az árvízi hajósnak. Utóbbi mintagazdasággá alakította birtokát, és ő alapította Erdély első óvodáját is.