Vármegyék könyve

Szolnok-Doboka

Erdély vármegyéje volt, területe bő ötezer négyzetkilométer, lakóinak száma 1891-ben közel kétszázhúszezer fő, tizennyolc százalék magyar, három százalék német, egy százalék egyéb, a többi román nemzetiségű. Területe hét járásra oszlott, két rendezett tanácsú város (Dés és Szamosújvár), négy nagy- és háromszáz kisközség, végül százhúsz puszta és telep volt benne. A települések általában véve igen kicsinyek voltak, kétezernél többen csak nyolcban laktak. Legnépesebb volt a székhely Dés közel nyolcezer, Szamosújvár hatezer és Szék háromezer lakóval. 

Közművelődési viszonyai igen kedvezőtlenek voltak, Hunyad vármegye után itt volt a legtöbb írni-olvasni nem tudó (a hat éven felüli férfiaknak nyolcvan, a nőknek közel kilencven százaléka), és a tanköteles gyermekeknek több mint egyharmada nem járt iskolába. A vármegye területén összesen háromszázötvenöt iskola volt, közte egy hittani intézet, egy fő- és egy algimnázium, két ipari és kereskedelmi iskola, egy tanítóképző intézet, két polgári iskola és háromszázharmincnyolc elemi iskola, nyolc kisdedóvó, egy árvaház és egy börtöniskola. A népiskolák közül hatvannyolcban magyar, hatban német és kétszázhatvanhatban román volt a tanítás nyelve. A szellemi élet csak Szamosújváron és Désen volt élénknek nevezhető. 

Az egykori vármegye területe egészen hegyes. Legmagasabb hegyei északi határán vannak, ahol a Lápos-hegység és a Cibles csoportja emelkedik ezernyolcszáz méter fölé. A Szamos völgyétől délre alacsonyabb hegyvidék terül el, mely délkelet felé lassan a Mezőségbe megy át. Ezen hegységeket több nagyobb folyó szeldeli, délről a Kis-Szamos, keletről a Nagy-Szamos lép a vármegye földjére, kacskaringós folyás után Désnél egyesülvén. A Nagy-Szamos a Sajó, Mejjes és Ilosva vizét, a Kis-Szamos a Lóna és Füzes patakot veszi fel, az egyesült Szamosba a Deberke-patak, a Csobánka és Gorbó ömlik. A vármegye északi része a Lápos vízterületéhez tartozik, mely a beléje ömlő Kapnikkal együtt a Lápos-hegység összes vizeit gyűjti magába. A vármegye délkeleti, már a Mezőséghez számítandó részében több nagyobb tó is van, mint a cegei, széki és kisszéki. 

Története 

A millenniumkor fennállott formájában ez a vármegye is az 1876-os közigazgatási reform alkotása. Három egységből jött létre: a régi Szolnok keleti részéből kivált Belső-Szolnok, Doboka vármegye nyugati része és Kővár vidékének legnagyobb része egyesült az új név alatt. A vármegye alsó fele a Szamos völgyétől délre a római Dácia északi szélét alkotta. Nevezetes települései voltak az alsóilosvai, az alsókorályi és a szamosújvári táborhelyek. Alsóilosván és Szamosújváron a castrumok mellett fürdők is épültek. Széken ebből a korból sóbányászat nyomai maradtak fenn, Csákigorbón görög nyelvű feliratban egy gyógyfürdő emléke. A rómaiak távozása után gótok éltek a vármegye területén, és a Szamos mentén húzódtak nyugat felé. 

Szolnok várispánság kialakulása és korai időszaka mindmáig szakmai viták tárgya. Abban egyetértés van, hogy az alföldi és az erdélyi Szolnok közös eredetű, a Déstől a Tiszáig húzódó folyami sószállító útvonal, azaz a Szamos mentén szerveződött meg. Abban azonban eltérnek a vélemények, hogy ez a hatalmas, kelet-nyugati irányban háromszáz kilométerre elnyúló terület valaha is egy közigazgatási egységet alkotott, vagy már a korai időkben kettőt. A legújabb feltételezések szerint a tiszai várispánság terjesztette ki kelet felé a fennhatóságát, de így sem egységes területi tömb jött létre, hanem két külön körzet. Ezt a két körzetet azonban a XII. században olykor ugyanaz az ispán kormányozta. 

Az erdélyi Szolnok ispánja a sójövedelmek révén az országrész legbefolyásosabb főura lett. Amikor az oklevelek a XIII-XV. századból arról számolnak be, hogy az erdélyi vajda egyben a szolnoki (fő)ispán is, valójában arról értesülünk, hogy a szolnoki ispán a többi fölé kerekedett, és királyi megbízásból ugyan, de országrész-kormányzói feladatokat látott el. Mindez nem támasztja alá a román történetírásnak azt a nézetét, hogy Erdély államjogilag elkülönült volna Magyarországtól, hiszen az erdélyi vajda a magyar király által kinevezett tisztviselő volt, Magyarország zászlósurainak egyike, aki gyakran az udvarban tartózkodott, a helyi ügyeket megbízottja vitte. Csupán arról van szó, hogy az országnyi terület kormányzásához szükséges és lehetséges volt egy, a király és a vármegyék közötti hatalmi szint létrehozása. Az egykori gyulák megalapozta tradíció mellett az országvezetési szükség hívta életre ezt a posztot, és a királyi sójövedelmeket ellenőrző szolnoki ispán volt az, aki képes volt elfoglalni a pozíciót. 

A XIV. századra a nyugati és a keleti Szolnok vármegye nevében is kettévált, az alföldi rész a Külső-, az erdélyi a Belső-Szolnok nevet kapta. A külső és a belső kifejezés éppúgy a folyóhoz (ti. a Szamoshoz) való viszonyt jelöli, mint Ó-Egyiptomban a felső és alsó birodalomrész elnevezése. A XV. században Belső-Szolnok még mindig hatalmas vármegye volt, amelyet a közigazgatás észszerűsége tovább darabolt, amint erről Szilágy vármegye ismertetésénél már szó volt. Közép-Szolnok tehát levált Belső-Szolnokról, amely néhány évszázadra most már megállapodott. 

Doboka körülbelül a XI. században, valószínűleg még Szent István korában alakult mint várispánság. Ekkor Bihartól keletre az egész Észak-Erdélyt magában foglalta, fel Zemplénig. Utóbb ezen a területen szerveződtek meg Ung, Bereg, Ugocsa, Szatmár, Máramaros, Belső-Szolnok és Kraszna vármegye, valamint a besztercei szász székek. Doboka név alatt a XII. században már sokkal kisebb terület szerepelt, többnyire Szolnok-Doboka néven. A nemesi vármegyévé szerveződés után a megyegyűlések többnyire Bonchidán voltak. A megye területén, a betleni járásban van Kerlés, ahol Szent László király legyőzte a leányrabló kunt. 

A millenniumkori Szolnok-Doboka harmadik alkotórésze a Kővárvidék volt, az Árpád-korban lakatlan erősség, és melyet Kékös név alatt Róbert Károly Nagybánya városának adományozott. Zsigmond 1392-ben Kővárt Balk és Drág román vajdáknak adományozta (Drágffyak). A XVI. században a Kővárvidék kivált Közép-Szolnok vármegyéből, és külön közigazgatási egység lett, amely önállóságát egészen 1876-ig megőrizte. Ekkor a területe kereken ezer négyzetkilométer volt, lakosainak száma ötvenezer lélek. 

A vidék legrégibb szláv lakosságát a honfoglalással magyarok követték. A XII. században érkeztek a szászok, kik itt hamar megmagyarosodtak. Máramaros és Bukovina felől a XIV. században kezdtek oroszok és románok bevándorolni, utóbbiak a XVI-XVII. században jelentek meg tömegesen a vármegye északi hegyesebb vidékein. Utolsóként érkeztek az örmények, kik Apafi Mihály uralkodása alatt honosodnak meg Erdélyben. Országos fontosságú esemény volt az 1437-i alparéti parasztfelkelés, ennek következtében lépett a három nemzet (magyar, székely és szász) a kápolnai unióra. 

A XVIII. század végén II. József új felosztást szabott Erdélynek, ekkor Doboka Belső-Szolnokba lett foglalva. A szabadságharc után Wohlgemuth báró császári altábornagy, Erdély polgári és katonai kormányzója megszüntetve az eddigi vármegyéket és székeket, Erdélyt hat katonai kerületre osztotta fel, e katonai parancsnokságok egyike volt a szolnok-dobokai területeket magába foglaló kerület Retteg központtal. Ezt követően rövid időre visszaállott a szabadságharc előtti állapot, majd mint említettük, 1876-ban megalakult az új vármegye. 

Gazdasági élet 

A vármegye gazdag volt ásványi kincsekben, a bányászat fő tárgyai arany-, ezüst- és vasércek voltak. A legnagyobb bányavállalat Oláh-Láposbánya vidékén működött, ahol a királyi bánya- és kohómű aranyat, ezüstöt, rezet és ólmot termelt tetemes mennyiségben, míg Rojahidán királyi vasmű állott fenn. 

Az ipar azonban jelentéktelen volt, leginkább a bánya-, kohó- és faiparra szorítkozott. Volt a vármegyében hat gőzmalom, egy ipari és hat mezőgazdasági szeszgyár, ezeken kívül csak a kisipar és a háziipar adott kenyeret néhány ezer embernek. A vármegye kereskedelme nem volt jelentős, főbb cikkei állatok (élénk vásárok Désen, Magyarláposon, Szamosújváron), ásványi termények és faáruk voltak. A hiteligények kielégítésére szolgált tíz részvénytársaság és tizenhárom községi hitelszövetkezet. 

A lakosság fő foglalkozása a földművelés, állattenyésztés és erdészet, utóbbival kapcsolatban a cserhéjtermelés volt. A termények közül legfontosabb volt a búza, rozsot és árpát keveset termeltek, ellenben igen sok tengerit és zabot. Termett még burgonya, kétszeres, len és kender. A mezőségen a gyümölcs is szépen díszlett. A szőlőművelés a filoxéra pusztításai folytán csökkent, aztán ismét lábra kapott. Juhot és szarvasmarhát átlagos mértékben tartottak, a lóállomány azonban igen csekély volt, majdnem harminc lakosra jutott egy igavonó. Az erdők túlnyomóan bükkösök és tölgyesek voltak, fenyves csak igen kevés akadt. Az erdőkben bőven volt vad, a halászat azonban csak a helyi igényeket tudta kiszolgálni. 

Jelentős települések 

Dés 

Rendezett tanácsú város, megyeszékhely kevéssel a két Szamos egyesülésén alul, az egyesült folyó bal partján, 1891-ben közel nyolcezer lakossal, köztük hatezer magyar, közel kétezer román és kétszáz német nemzetiségű. Számos közintézmény mellett volt itt Ferenc-rendi kolostor, állami állatorvos, adóhivatal, főgimnázium, polgári iskola, ipariskola ipartanműhellyel, hitelbank, takarékpénztár, könyvnyomda, állandó színház, kórház, szegényház, számos közművelődési, jótékony iparos és közhasznú egyesület. Vásárai élénkek voltak, ipari szeszgyára évenként négyszáz ökröt hizlalt a bécsi piac számára. Társadalmi élete élénk és fejlett volt, itt jelent meg a Szolnok-Doboka című hírlap. 

A település az erdélyi só folyami szállításának indító állomásaként jött létre, és már a tatárjárás előtt vára volt. Városi kiváltságait 1261-ben nyerte István ifjabb királytól. Hunyadi Mátyás Dés jogait kibővítette, és ezt utódai is megerősítették. A sószállításban betöltött kulcsszerepe mellett céhes ipara is jelentős volt. Mohács után sok magyar nemes telepedett le benne, akik sokáig vetélkedtek a város vezetéséért a polgársággal. 

Várad eleste után Dés erdélyi végvár lett, amely a visszafoglaló háborúkban, majd a Rákóczi-szabadságharc idején nagy dúlásokat szenvedett el. Az 1848-49-es szabadságharc idején több nagy csata is zajlott Dés közelében. A XIX. század második felében mint közlekedési és kereskedelmi csomópont lendületes fejlődésnek indult. 

Betlen 

Kisközség, járási székhely az Olt partján, 1891-ben bő kétezer román, valamint kevés szász és magyar lakossal, szolgabírói hivatal, járásbíróság székhelye, volt vasúti állomása, posta- és távíróhivatala, postai takarékpénztára. Fogarasföldi román jobbágyok alapították a XVI. században, később szászok és magyar kisnemesek is betelepültek. A XVII. században mezővárosi rangot nyert település vezetőit megállapodott arány szerint a románok és szászok közül választották. Apafi Mihály itt fejeztette le Bánffy Dénest, kinek hamvai a református templomban nyugszanak. A község közelében állott a Bethlen grófok díszes kastélya szép parkokkal és családi gyűjteményekkel. 

Csákigorbó 

Kisközség, járási székhely, 1891-ben ezer román és magyar lakossal, szolgabírói hivatallal, járásbírósággal. Volt mezőgazdasági szeszgyára, posta- és távíróhivatala, posta-takarékpénztára. A XIV. század óta ismert település. Országos skandalum esett itt 1785-ben, midőn a Jósika Sámuel tulajdonát képező kastélyban Wesselényi Miklós (az árvízi hajós apja) a vele egyenetlenségben álló Haller János cselédségét fegyveres erővel megostromolta. Haller gróf Bécsbe menekült, Wesselényinek pedig a kufsteini fogházban kellett önkényeskedéséért bűnhődnie. Innen délnyugat felé a kissebesi várig római határvonal (limes) erődítésére szolgáló castrumok voltak. 

Kápolna 

Kisközség a Szamos partján, 1891-ben négyszáz román lakossal. A település a XV. század óta ismert, Csicsó várához tartozó mezőváros volt. Első okleveles említése Erdély egyik fontos eseményéhez fűződik: a Bábolnánál fellázadt parasztok ellen szövetkezve Erdély három nemzete, a magyar, a székely és a szász itt kötötte meg az együttműködésüket egészen 1690-ig szabályozó úgynevezett Kápolnai Uniót. 

Csicsó várát a tatárjárás után emeltette a nagy hatalmú Kán László erdélyi vajda, aki tartományúri hatalmára építve a királlyal is dacolt. Károly Róbert király megszerezte az erősséget, amely azután számos alkalommal gazdát cserélt, de országos szerephez nem jutott. Izabella királyné 1544-ben lerontatta, újabb birtokosai néhányszor még részben felújították, de a XVII. század dereka óta rom. 

Magyarlápos 

Nagyközség, járási székhely a Lápos folyó partján, 1891-ben kétezer magyar és román lakossal, a járási szolgabírói hivatal széke, volt járásbírósága és adóhivatala, posta- és távíróhivatala, posta-takarékpénztára. Élénk vásárokat tartott. Tőszomszédságában volt Oláhlápos nagyközség közel háromezer román és magyar lakossal, vashámorral, hozzá tartozott Rójahida bányatelep. A XIV. század óta ismert település, vámhely országos vásárokkal. A román ikerfalu a XVIII. században jött létre. A haszid zsidó közösség a XIX. század elején, még a nagy zsidó bevándorlás előtt alakult. 

Dés központja

Dés, jobbra a főgimnázium

A désaknai sóbánya bejárata

Dés madártávlatból

1 2 3 4 / 4

Szamosújvár 

Rendezett tanácsú város szabad királyi címmel, lakóinak száma 1891-ben közel hatezer fő volt, köztük kétezer-ötszáz magyar, kétezer román, bő ezer örmény és száz német. Görög katolikus püspök és káptalan székhelye volt, benne görög katolikus hittani intézet, állami főgimnázium, görög katolikus tanítóképző intézet és örmény árvaház, továbbá ipariskola működött, volt mezőgazdasági szeszgyára, adóhivatala, vasútja, posta- és távíróhivatala, posta-takarékpénztára. Itt jelent meg az Arménia című folyóirat. Országosan ismert volt a szamosújvári börtön, itt raboskodott mások mellett Rózsa Sándor. 

A XIII. századtól ismert település, földesúri birtok, amelyet többségében magyarok laktak. Várát János király kezdte építeni a XVI. században. A fejedelemség idején a vár alatti mezőváros fokonként városi kiváltságokat nyert. I. Apafi Mihály fejedelem itt telepítette le a tatárok elől menekülő örményeket, akik fellendítették a város iparát és kereskedelmét. A XVIII. század elején az örmények további kiváltságokat nyertek, maga a város pedig szabad királyi címet kapott. A XIX. században a város egy ideig Doboka vármegye székhelye volt. 

Szék 

Nagyközség a Szék patak mentén, 1891-ben háromezer magyar és román lakossal, postahivatallal és posta-takarékpénztárral. A középkori erdélyi sókitermelés egyik központja volt, aknáit már a XI. században művelték. A XIV. századtól királyi birtok, egyházas hely, majd mezőváros, Doboka vármegye kereskedelmi központja. A fejedelemség idején egész lakossága reformált, 1555-ben zsinatot is tartottak benne. A tatárok az 1717-es betörés alkalmával lakóinak nagy részét elhurcolták. Híres gazdag népművészetéről.