Vármegyék könyve

Temes

Északról dél felé hosszan elnyúló, keskeny vármegye volt Magyarország délkeleti határán, a Maros és a Duna között, területe hétezeregyszáz négyzetkilométer, lakóinak száma Temesvár és Versec városokkal együtt 1891-ben közel négyszázötvenezer lélek, mihez még ötezer katona járult. Soknemzetiségű vármegye volt, a lakosok nyolc százaléka lévén magyar, harminchét százaléka német, ugyanannyi román, tizennégy százalék szerb, valamint néhány ezer bolgár, szlovák, cigány és egyéb nemzetiségű. 

Temes vármegye nagy területe miatt tizenegy szolgabírói járásra oszlott, volt benne egy szabad királyi, egy törvényhatósági joggal felruházott és két rendezett tanácsú város, ezen kívül nyolcvanöt nagy- és százharmincöt kisközség. A települések általában meglehetős nagyok voltak, kétezernél többen hatvanhétben laktak. Legnépesebbek voltak a székhely Temesvár negyenezer, Versec huszonkétezer, Fehértemplom kilencezer, Lippa hétezer, Bavaniste hatezer, Temesgyarmata hatezer, Újarad ötezerötszáz, Temeskubin és Varjas ötezer lakossal. 

A vármegyében (a két szabad királyi várost nem tekintve) a hat éven felüli férfilakosság közel fele, a nők hatvan százaléka sem írni, sem olvasni nem tudott. A tanköteles gyermekek közül a vármegyében húsz, Temesváron és Versecen tíz százalék nem járt iskolába. A vármegye területén összesen négyszázötven iskola volt, közte egy hittani intézet, három gimnázium, két reáliskola, egy földművesiskola, tizennyolc ipari és kereskedelmi iskola, egy hadapródiskola, egy férfi- és egy női tanítóképző, kilenc polgári, két felsőbb leány- és háromszáznyolcvan elemi iskola, továbbá huszonkilenc kisdedóvó, két árvaház és egy siketnéma-intézet és egy börtöniskola. A szellemi élet központja Temesvár, Versec és Fehértemplom voltak. 

Temes földjének nyugati része termékeny síkság, mely kelet felé lassan emelkedik, és hullámos síkságba, részben alacsony dombvidékbe megy át. E síkságot számtalan kisebbnagyobb folyóvíz öntözi, és nem egy helyen mocsarak szegélyezték e folyóvizeket, mint a szomszéd Torontál vármegyéből áthúzódó Alibunári mocsár, melyet a Moravica csatornái részben lecsapoltak. Ettől délre a híres Delibláti homokpuszta terül el, a síkságból száz méteren felül emelkedő, hegyeknek is beillő hullámos dombjaival és délkelet-északnyugati irányú homokbuckáival, melyek a szintén alacsony fekvésű Karas és Duna medréig nyomulnak előre. 

Temesvártól északra és északkeletre a Pojána-Ruszka hegység kiágazásainak tekinthető dombvidék terül el, a Béga völgyétől délre a Bogsáni-hegycsoport végső ágai nyúlnak a vármegyébe. A vármegye folyóvizei mind keletről nyugat, illetve délnyugat felé szelik Temes vármegye földjét. Két fő folyója a Duna és a Maros, előbbi dél, az utóbbi észak felől a határát jelöli. A Duna temesi részén van a hosszú, de keskeny és alacsony Temes-Sziget (Osztrova), a Maros egykor gyakran változó medrével és holtágaival is több szigetet alkotott. Ezeken kívül a terület legjelentősebb vize a Béga, melyből Temesvárnál hajózócsatorna indul ki. A Bégával vízrajzilag összefügg a Temes folyó a Temesina, Poganis és Jaruga nevű mellékvizekkel. A vármegye ásványvizei közül a buziási vasas savanyúvízforrás volt a legismertebb, kevésbé látogatták a lippai és a bogda-rigósi savanyúvizet. 

Története 

Avidék a legrégibb idők óta lakott, ennek számos régészeti emléke maradt fenn. A rómaiak a vármegye területén több telepet és katonai utat építettek, ilyen telep volt a mai Temesvár helyén is, a nyugat állomása kelet felé. Errefelé vehette útját Priscos rétor, mikor követségben utazott Attila udvarába. A rómaiakat egymás után váltották fel az uralomban gótok, hunok, gepidák, longobárdok, szlávok, avarok és végre a magyarok. 

A honfoglaláskor a Maros-Duna-Tisza szögét a Névtelen Jegyző szerint Glád fejedelem bírta volna, kit Árpád vezérei, Szovárd, Kadocsa és Vajta a Temes vizénél győztek le. „S mivel az Isten járt előttük a kegyelmével, nagy győzelmet adott nekik, és az ellenség úgy hullott előttük, mint a kévék az aratók előtt” – írta erről a csatáról Anonymus. Annyi bizonyos, hogy a honfoglalók a vidéken dunai bolgárokat találhattak, és az ő legyőzésükkel jutottak a terület birtokába. 

A várispánság egyes feltételezések szerint már Szent István korában létrejött, mások úgy vélik, hogy a Maros-Tisza-Duna szögét ekkor még a hatalmas Csanád ispánság töltötte be. A XII. században azonban már bizonyosan létezett a temesi ispánság, ispánjának nevét 1177-ből ismerjük. Határait és kiterjedését sokszor változtatta, a XIV-XV. században a Marostól délre a Karasig, Zsombolyától Lippáig nyúlt el. Dél felé a vármegye nem terjedt a Dunáig, mert a Berzava és Temes összefolyásától délre Keve vármegye terült el, mely egész a török foglalásig fenn is állott. Ez a megye a hódoltság előtti végvári harcok során elnéptelenedett, és 1519-ben Krassó és Horom vármegyével együtt Szörény vármegyéhez csatolták. 

Az elmúlt évszázadok alatt Temes vármegye területe sok harcnak volt a színhelye. A Duna választván el Magyarországot a bolgár, bizánci, szerb és később a török államtól, újra és újra fellángoltak itt a harcok. Szent László e vidéken győzte le a pusztító kunokat a Temes vízénél. A keresztes hadak is részben erre vonultak át, 1241-ben Kádán tatár vezér özönlötte el hadaival. 

A XIV. század vége óta a török ellen folytatott védelemnek Temes vármegye és annak székhelye, Temesvár volt egyik központja, ispánja pedig a temesi gróf és az alsó részek főkapitánya címet viselte. Zsigmond innen indult 1396-ban abba a hadjáratba, amely a vesztes nikápolyi ütközettel ért véget, és röviddel utána már megkezdték a törökök becsapásaikat hazánkba. Péterfi Miklós temesi ispán már a vármegyei hadak élén 1416-ban szerencsésen küzdött a vármegyébe törő Ikah boszniai bég ellen. 1420-ban megújult a törökök támadása, de Péterfi másodszor is diadalt aratott. Ali szendrői pasát 1463-ban verték vissza a temesiek. Ali és Iszkender pasa 1476-ban nagy sereggel egészen Temesvárig jött, de Nagy Ambrus visszaűzte őket. 1490-ben ismét dúlta és fosztogatta a vármegyét egy nagyobb török had, sok ezer foglyot is ejtve, e támadást Kinizsi Pál temesi gróf 1491-ben egy szerbiai betöréssel fizette vissza. A gyakori török betörés miatt az egykor virágzó vármegye már a XVI. század elején pusztulóban volt. II. Lajos király azt írja 1524-ben római követének, hogy a Mátyás király idejében még épségben levő vármegye most már annyira elpusztult, hogy a még fennálló kevés várat sem bírja védeni. 

A mohácsi vész után Temes vármegye is Szapolyai országrészéhez tartozott, ennek halála után az Izabella királynéval kötött egyezség szerint Ferdinánd birtokába került, de a törökök ezt nem vették tudomásul, és 1552-ben Temesvárt ostrommal bevették. Temesvárral együtt az egész vármegye török uralom alá jutott. Temesvár a magyarországi négy török beglerbégség (vilajet) egyikének lett a székhelye, a vármegye területét három szandzsákságra osztották. 

A XVII. század legvégén hazánk legnagyobb része felszabadult ugyan a török uralom alól, de Temes vármegye Temesvárral együtt még a karlováci béke után is a törököké maradt, csupán 1716-ban szerezte vissza a Savoyai Jenő vezette hadsereg. A bécsi kormány azonban katonai hatalommal meghódított területnek tekintette, és az egész Maros-Tisza-Duna-szöget az udvari haditanács fennhatósága alatt álló katonai uralom alá vetette egy külön tartomány, a Temesi bánság neve alatt. Az új tartomány fővárosa Temesvár, első katonai kormányzója pedig a páratlan szervező, Mercy gróf tábornok lett. 

A felszabadulás nagyon kevés lakosságot talált Temes vármegye területén, kivált az egykori magyar lakosságnak nyoma is alig maradt. A kormány tehát gyarmatosításhoz fogott. Már 1717-től számos rajban jöttek a bevándorlók Németország katolikus vidékeiről, és a telepítés folyt az egész XVIII. századon át. A németek mellett azonban telepítettek spanyolokat, franciákat, olaszokat, sőt a török elől menekülő szerbeket és románokat is szívesen látták, magyar települő viszont csak elvétve akadt. 

A magyar rendek országgyűlésről országgyűlésre kérték, hogy az ország fennhatósága erre a területre is kiterjedjék, de erre csak 1778-ban, hatvan évvel a visszafoglalás után került sor, midőn Mária Terézia a Temesi Bánságot megszüntette, és Temes vármegyét ismét létrehozta. Az új Temes vármegye azonban délen nem terjedt a Dunáig, mint most, mert az Al-Duna közvetlen vidéke ezentúl is határőrvidék maradt. A vármegye első főispánja Niczky Kristóf gróf lett, a királynő reá ruházta egyúttal a temesi gróf méltóságát is. 

Ezután háromnegyed évszázados békés korszak köszöntött a sok hadat látott vármegyére, amely 1849-ben még egy nagy csatának lett színhelye. A szabadságharc egyik legnagyobb és legvéresebb tusája 1849. augusztus 9-én e vármegye területén folyt le. A temesvári csata következménye volt Kossuth és a kormány lemondása, és pár nap múlva a világosi fegyverletétel. 

A szabadságharc leverése után az ország egyéb részeivel együtt Temes vármegyét is elszakították az anyaországtól, és a Szerb Vajdaság és Temesi Bánság néven létrehozott területnek lett része. Ez az állapot 1860-ig tartott, mikor Temes vármegye visszakerült az anyaországhoz. A vármegyétől délre fekvő katonai határőrvidék még ezentúl is fennmaradt, csak az 1872-i királyi rendelet oszlatta fel, és attól fogva a vármegye déli határa már a Duna lett. 

Gazdasági élet 

Temes említésre méltó ásványi kincsekkel nem rendelkezett, legföljebb épületkövet és mészégetéshez mészkövet bányásztak. Az ipar leginkább a városokra szorítkozott, a kereskedelem Temesváron és Versecen összpontosult. A hiteligények kielégítésére tizenkét bank, húsz takarékpénztár és harminckét szövetkezet állott fenn. 

A Delibláti pusztát leszámítva Temes földje igen termékeny, és kivált a síkon egyértékű a torontálival, legkövérebb a Temes folyó mentén. A hegyes részek már alapos megmunkálást kívánnak, de elég termékenyek. A megye terményei közül legfontosabb és legjobb volt a híres búzája, viszont rozs és árpa kevés termett. Valamivel több volt a zab, sok a tengeri, termett még repce, kétszeres, tönköly, kender, kevés cukorrépa és dohány, burgonya, mind igen jó minőségben. Gyümölcs és bor Versec és Fehértemplom vidékén termett legjobb és legtöbb. A szőlők területe a filoxéra pusztításai folytán az 1880-as években hatodára esett vissza, a századfordulóra azonban régi mennyisége helyreállt. A Berzava mellékén, a tapolyai pusztán rizst is termeltek. A mezőgazdaság fejlesztésére szolgált a csakovai állami földművesiskola, öt gazdasági egyesület és a fehértemplomi borászati társulat.

Az állattenyésztés fejlett volt, jó fajtákból sokat tartottak. Minden ötödik lakosra jutott egy ló, a százharmincezer szarvasmarha közt húsz százalék volt az igényes új fajta aránya, bőven neveltek juhot és sertést is, ellenben bivalyból mindössze kilencet talált az 1881-es állatösszeírás, kecske is alig akadt kétezer. Jelentős volt a selyemtenyésztés, közel kétszáz községben tízezer család évi százhetven tonna gubót termelt. A vármegye folyói halban, erdőségei és mocsáros vidékei vadakban (őz, nyúl, farkas, császármadár, fogoly, vízimadarak stb.) gazdagok voltak. 

Az Al-Duna vidékén, így Temesben is gyakori volt a kolumbácsi légy, egy két-három milliméter nagyságú szúnyogfaj, mely a nevét a közeli Golubác, magyarul Galambóc váráról kapta. Az apró rovarok százával vagy akár ezrével özönlöttek el egy-egy állatot, amelyet hamarosan szúnyogcsípéshez hasonló duzzanatok leptek el. A csípések nyomán kialakuló gyulladástól, a rovarok által okozott fertőzéstől a megtámadott szarvasmarha gyakran elpusztult. Az előző századfordulón még lényegében nem volt ellenszere a kártevőnek, rossz években ezért súlyos károkat okozott. 

Jelentős teleépülések 

Temesvár 

Szabad királyi város, Temes vármegye székhelye a Béga két partján, lakóinak száma lendületes növekedés mellett 1891-ben negyvenezer fő volt, valamint közel négyezer katona. A polgári lakosság bő fele volt német, negyede magyar, valamint négyezer román, ezerötszáz szerb, háromszáz szlovák és ezerötszáz egyéb nemzetiségű. A lakosság száma 1914-re megközelítette a nyolcvanezer főt, a magyarság növekvő arányával. 

Temesvár hazánk egyik legszebb, legrendezettebb s legvagyonosabb városa volt, római katolikus és görögkeleti püspökség, a vármegye törvényhatósága és számos közintézmény székhelye. Volt közjegyzői, ügyvédi, kereskedelmi és iparkamarája, állami állatorvosa, selyemtenyésztési főfelügyelője, fővámhivatala, számos iskolája közt hittani intézete, állami főreáliskolája, állami gimnáziuma, kegyesrendi főgimnáziuma, erdőőri iskolája, hadapródiskolája, továbbá gazdag természettudományi és régészeti múzeuma, igen sok tudományos, közművelődési, jótékony és ipari egyesülete, több polgári és egy katonai kórháza, könyvnyomdái és könyvtárai. 

Ipara és kereskedelme igen élénk volt, iparvállalatai közül legnagyobb a dohánygyár (kétezer munkással), az Erzsébet- és a Pannónia-gőzmalom, a sörgyár, nagy szeszgyárak és ecetgyárak, páncélkasszagyár, vasöntő és gépgyár, fűrészmalom, csontlisztgyárak, gázgyár és villanyvilágítási telep, posztó-, gyufa-, műtrágya- és téglagyár. Kereskedelme igen élénk volt, fő cikkei gabona, fa, ló és marha. 

A település a XIII. század eleje óta ismert, vára a Temes folyó szigetén állott. Károly Róbert 1315-től 1323-ig itt tartotta udvarát. Ebben az időben a temesi ispán az ország első zászlósurai közé tartozott. Zsigmond idejében az udvar már nem itt székelt, de a fontos végvár egy ízben még országgyűlés színhelye is volt. Zsigmond híres vezére, Ozorai Pipó temesi ispánként irányította a déli védvonal kiépítését. A vár körüli település Hunyadi Mátyás idejében emelkedett várossá, ám az egyre gyakoribb török beütések miatt lakossága megtizedelődött, az 1509-12-es kolerajárvány következtében pedig szinte teljesen kipusztult. 

A mohácsi csatavesztés után Temesvár még közel három évtizeden át magyar kézben maradt, Ahmed pasa csak 1552-ben vette be. A hódoltság alatt a város vilajet (országrésznyi közigazgatási egység) központja lett. A karlócai béke még Törökországnak ítélte, Savoyai Jenő hadai csak 1716-ban foglalták vissza. 

Az elnéptelenedett városba Mercy császári tábornok németeket, olaszokat és spanyolokat telepített, ezzel párhuzamosan megindult a szerb és a magyar betelepülés is. Temesvár 1751-ig katonai közigazgatás alatt állt, azt követően ismét polgári hatóság irányította. II. József szabad királyi rangra emelte a délvidék egyik legjelentősebb városává emelkedő települést. 

A szabadságharc bukása után a város a Temesi Bánság és Szerb Vajdaság székhelye lett, 1860-tól ismét Temes megye központja. Ipara és kulturális élete a dualizmus idején rohamosan fejlődött, Magyarországon először itt vezették be az utcai közvilágítást, volt napilapja, múzeuma, villamos közlekedett benne. 

Fehértemplom 

Rendezett tanácsú város, járási székhely a Néra folyó mellett, 1891-ben kilencezer lakossal, közte hatezer német, ezerötszáz szerb, ötszáz román, ötszáz magyar és ötszáz egyéb nemzetiségű. Több közintézmény mellett bányabíróság, pénzügyi- és sajtóbíróság, közjegyzőség, adóhivatal, a 83. sz. hadkiegészítő kerület és felülvizsgáló bizottság székhelye volt. Volt benne takarékpénztár és népbank, könyvnyomda, vasúti állomás, posta- és távíróhivatal és posta-takarékpénztár. Korábban igen jelentős volt a bortermelése, a filoxéra kártétele miatt azonban szinte az összes szőlő kipusztult, és a termesztés csak lassan indult újra. 

A település első okleveles említése a XIV. századból való. A középkori magyar település a hódoltság alatt elpusztult, a XVIII. században német telepesek alapították újra, akikhez románok és szerbek csatlakoztak. 

A város kemény önvédelmi harcot vívott a szabadságharcban. 1848. június 20-án a rácok (szerb szabadcsapatok) megtámadták, de a város német polgárai és a magyar nemzetőrség visszaverték a támadást. Ugyanez év augusztusában Legay császári alezredes és a 9. honvédzászlóalj kiverték innen a pusztító rácokat, akik újból megtámadták, de Maderspach Lajos őrnagy és Blomberg császári ezredes visszaverték őket. Ezután még két támadást intéztek a rácok Fehértemplom ellen. Az első során a Vitalis őrnagy vezette magyaroktól nagy vereséget szenvedtek, következő támadásuk Villám János honvédszázados és a 9. honvédzászlóalj vitézsége folytán szintén sikertelen maradt. 1848. november 30-án a magyarok a város közelében Maderspach őrnagy vezetése alatt bevették az ördöghídi rác tábort. 1849. május 8-án a Bem tábornok és Károlyi Miksa honvéd alezredes vezette seregek visszaverték itt az ellenséget. 

Lippa 

Nagyközség, járási székhely a Maros mellett, lakóinak száma 1891-ben hétezer lélek, közte bő háromezer román, szűk háromezer német és ezer magyar. Volt járásbírósága, adóhivatala, polgári iskolája és a Maros partján a Bonnáz püspök által 1862-ben alapított díszes leányiskolája az apácák vezetése alatt, továbbá takarékpénztára, takarék- és hitelintézete, két tankönyvnyomdája és ecetgyára. 

Régi várának az előző századfordulóra már alig maradt nyoma, pedig egykor sok fényes napot látott. Az első várat IV. Béla építtette, Nagy Lajos idejében már kincstári sóraktár, pénzverőház és élénk kereskedelem volt itt. Zsigmond 1426- ban Trusin bolgár fejedelem fiának ajándékozta, Mátyás alatt Szilágyi Mihály, majd Bánffy Miklós kezére került, utóbb Corvin János, 1510-ben György brandenburgi választófejedelem lettek urai. A várost ez a fejedelem kerítette körül, de 1514-ben Dózsa bevette. 1516-ban Szapolyai János birtokába került, ki mint már király szabad királyi várossá tette, és Buda főváros szabadalmaival ajándékozta meg. Özvegye, Izabella fiával, a koronával és kincseivel egy darabig itt talált menedéket. 

A fejedelemség korszakában a vár többször gazdát cserélt a török és a magyar fél között, végül Bethlen Gábor maga adatta át a békekötés fejében. A visszahódító háborúk idején Carraffa császári hadvezér hadai vették be, ám a törökök megint visszaszerezték, és ekkor földig rombolták. A település végleg csak Temesvár bevétele után került vissza. Ekkor csak hetven ház volt benne. Hadi jelentőségre a vár többé nem jutott, maradék köveit széthordták. 

Versec 

Törvényhatósági joggal felruházott város, Dél-Magyarország legcsinosabb városainak egyike, lakóinak száma 1891-ben huszonkétezer fő, köztük tizenkétezer német, ezer magyar, nyolcezer szerb és ötszáz román, valamint ötszáz egyéb nemzetiségű. Székhelye volt a görögkeleti püspöknek, a járás szolgabírói hivatalának, közjegyzőségnek, a 7. honvéd gyalogezrednek és csendőr-szakaszparancsnokságnak, volt állami főreáliskolája, két ipar- és kereskedelmi tanonciskolája, két kórháza, szerb menedékháza, két kisdedóvója, több egyesülete, hitelbankja, takarékpénztára, adóhivatala, vasúti állomása, posta- és távíróhivatala. Jelentékeny ipartelepei a két konyakgyár, keményítőgyár, szalámigyár, gőzmalom, gép- és rézárugyár és vasöntő voltak. A településnek már a tatárjárás előttről domonkos kolostora ismert, vára a tatárjárás után épült. Eredeti neve Érsomolyó, amely a XV. században, a lakosság elszerbesedése nyomán Versecre változott. Temesvárral azonos ideig a hódoltság része volt. A visszahódítás után a szerbek mellé németek települtek. A hosszú béke idején fejlődése lendületet vett, 1804-ben mezőváros, 1817-ben már szabad királyi város, egy ideig még Temesvárnál is népesebb település, a Délvidék kereskedelmének központja volt. A XIX. században Temesvár megelőzte, de a dualizmus alatt Versec is gyors fejlődésnek indult.